Horvátországi utórezgés

Megvallom őszintén, kicsit féltem ettől a túrától. A 1992-1995 között zajló boszniai háború, még televízión át is félelemmel töltött el akkoriban, és ennek nyomait még ma is őrzöm magamban. A szerb és horvát népről a háború egy kicsit negatív képet alakított ki bennem, hiszen a konfliktus leginkább két népcsoport faji összeférhetetlenségeként maradt meg számomra. Ezért a túra megtervezésébe már vegyes érzelmekkel kezdtem bele. Egyrészt tudtam, hogy a táj gyönyörűsége megéri az áldozatot, másrészről féltem attól, vajon hogyan fogadnak minket idegeneket az ott élő emberek. Ma már kicsit feleslegesnek tűnő módon, kínosan vigyáztam arra, hogy a túraútvonal véletlenül se érintse Boszniát. Ugyanilyen fenntartásaim voltak a vadkempingezéssel kapcsolatban is, hiszen ezt igazán sehol sem kedvelik a helyiek, de az ott élők toleranciája miatt legtöbbször semmiféle akadály nem merül fel, ha egy erdőben vagy mezőn felállítjuk sátrunkat. Féltem továbbá a közlekedéstől, hiszen ez az ország nem kifejezetten kerékpáros paradicsom, kevés kerékpárútja van, a főutak forgalmáról semmi tapasztalatom nem volt. Szerencsére minden kezdeti aggodalmam szükségtelen volt. Mindenről csak pozitívan tudok írni.

• A közlekedés:
  
  Nem tudom mi az oka, de a határon átérve, megszünt a magyaroldalon annyira természetes fenyegetettség érzés. Tehát az állandó félelem a figyelmetlen nemtörődöm autósoktól, akik 10 cm-rel a térdünk mellett előznek, akik kinyitják az autóajtót miközben mellettük megyünk el, akik gondolkodás nélkül befordulnak a kerékpárútra anélkül, hogy eszükbe jutna, hogy azon esetleg kerékpáros is közlekedhet. Ebben az országban nem ilyenek az autósok. Az országban megtett közel 900 km alatt egyetlen Magyarországon általánosnak mondható "éles" helyzetünk nem volt. Én nagyon boldog lennék, ha itthon hasonló figyelmet tapasztalhatnék az autósoknál. Igaz kerékpárútjuk az nagyon kevés van, ami van az nagyon jó minőségű, de minden főútjukon lehet kerékpározni, és ezt most nem csak arra értem, hogy nem tiltott, hanem arra, hogy az életed nincs nagyobb veszélyben, mint egy magyar harmadrendű úton. Amikor egy elágazónál a főútról balra szerettem volna lekanyarodni, a szembejövő autó akinek egyértelmű elsőbbsége volt megállt, és mögötte a többi is, mindenféle dudálás, mutogatás, kiabálás nélkül. Ebből látszik, hogy ez náluk napi rutin. Dudát egész úton csak a kamionoktól hallottunk akik így jelzik az előzési szándékukat, főként a hegyi utakon, egy idő után meglehet szokni, bár kezdetben zavart. De türelmesen jöttek mindaddig a mi tempónkban amíg nem volt tiszta az előzéshez szükséges útszakasz előttük, és egyszer sem fordult elő a magyaroknál oly gyakori "pótkocsi ráhúzás". Nem tudom minek köszönhető ez a másság, talán a rendőrségi fellépés hathatósabb (értsd kisebb korrupció), vagy az emberek jövőképe jobb, nem idegbetegek, anyagilag kiegyensúlyozottabbak (bár nálunk sem a csóró Suzukisokkal van a gond), mindenesetre tény, hogy ebben is lemaradtunk tőlük. Ahogy átléptük a magyar határt visszafelé, már néhány kilométeren belül, a minket 100-al előző Citroent egy Audi próbálta előzni 160-al, ezzel majdnem elsodorva minket.
  
  
  
• Az emberek
  
  Amiért nagyon örülök hogy ezt a kirándulást kerékpáron tettem meg és nem autón, az a közelség amivel a horvátok mindennapjaiba betekintést nyerhettem. A mi országunk és az övék közt van néhány olyan különbség ami sajnos az ő javukra szolgál. Az egyik legszembetűnőbb, hogy őket még nem öntötte el az a fajta amerikai agymosás amiben mi már derékig gázolunk. A mi népünk eljutott addig, hogy amerikai modell szerint szeretne élni, azaz mindenki elegáns irodában, maximális kényelemben szeretne hatalmas pénzeket keresni amiket aztán plázákban, és egyéb státuszszimbólum hajszoló módon elkölthet. Valahol elfelejtettük azt, hogy a sikerekért áldozatot kell hozni, és, hogy a társadalomban szükség van azokra is akik élelmiszert termelnek. Ezek az emberek pontosan ugyanolyan értékesek, mint egy közgazdász, vagy ügyvéd stb.. A horvát emberek nagyon nagy része családi gazdaságokban dolgozik Igen vállalkozó! De nem úgy mint a magyar vállalkozó, hanem normális módon. Nálunk ha egy mezőgazdasági vállalkozónak egy kicsit jobban megy rögtön csodaautót vesz, kastélyt épít, és John Deer traktort lízingel. Ennek kint nyoma sincs. A gazdaság alapja a család. A mezőkön apáról fiúra száll a mesterség, ahogy valamikor nálunk is így volt. Ennek náluk lépten-nyomon példáit láttuk. Ahogy a reggeli ébredező falvakon áttekerve, a gyerekek viszik a tejcsarnokba a frissen fejt tejet, ahogy a mezőn apuka tanítgatta fiát a traktorral forgolódásra, ahogy este jönnek be a mezőről a gépek, elöl jött anyu a rendsodró adaptert húzva, ezt követték a gyerekek, akik a bálázó adapter húzták, és végül jött apa a már felbálázott szénával. A lakóházak nem hívalkodó paloták, egyszerű igényes épületek, melyek mellett a pajták ugyanolyan színvonalon megépítettek, és a gépek megfelelő becsben tartottak, a nekik készült színek alatt. Munka folyik, szorgalmas, becsületes, és jókedvű munka. A jókedv hátterében valószínűleg az áll, hogy a munka eredményt hoz évről-évre. nem vegetálást biztosít a családoknak, hanem boldogulást haladást. Így talán a felnövekvő nemzedék számára sem "ciki" a mezőn dolgozni és a családi gazdaságot tovább vinni. Valamit mi elrontottunk. Talán már nem most, hanem nagyon régen. Mi ezt az egészet elfelejtettük. A mi fiataljaink nem a saját lábukon állnak, hanem multinacionális, és külföldi vállalkozások által alkalmazott ipari robotokká váltak éhbérért. Ezzel rögtön determinálják sorsukat, folyamatos kilátástalanság mellett vegetálnak, depresszióba esnek, és maguk sem tudják mitől boldogtalanok. Lehet, hogy minderről a felső vezetés tehet, nem tudom nem vagyok közgazdász, sem politikus. De én a legfőbb különbséget a hangulatban látom. A horvátok bizakodóak, optimizmusuk alapja, a folyamatos fejlődés, ami az országban mindenhol jelen van. A házakon nemzeti zászlók vannak, a gyerekek nem egy ruhadarabja nemzeti színű. Náluk nem ciki szeretni az országot ahol élsz, ahol az őseid éltek. Az óriás plakátok horvátul beszélnek nincsenek tele angol kifejezésekkel, és ez szinte mindenre jellemző. (Mondom ezt úgy hogy, én személy szerint imádom az angol nyelvet!)Védik a nemzeti identitásukat, és szerintem jól teszik. Az hogy ők járnak jó úton és nem mi, már most is látszik, néhány év múlva teljesen egyértelmű lesz. A fekvő bicikli itt is különlegesnek számít, hiszen nem túl gyakran látnak ilyent. Amikor az egyik ház előtt elmentünk egy este, amelynek az udvarán 3 középkorú férfi beszélgetett, a bicajom láttán felugrottak, a fejükön lévő szalmakalapot a levegőbe dobálva ujjongtak. Hát ilyen a hangulat Horvátországban. Azok a horvátok akik az utunkba kerültek, kivétel nélkül mind kedvesek, barátságosak, és segítőkészek voltak. Nyoma sem volt idegengyűlöletnek, sőt még tartózkodásnak sem. Titokban azon vettem észre magam, hogy elkezdtem nekik drukkolni. Szívből kívánom nekik, hogy tudják tartani ezt a fejlődést, és irányvonalat amiben ebben az évben találtuk őket, és azt is szeretném ha valami hasonlót látnék saját kis hazánkban is, Legalább nyomokban. Mert mindenki elhiheti, egy országot már az útjelző tábláinak kihelyezéséről is meglehet ítélni. Kaposvár és Dombóvár közt fordult elő velünk, hogy a főútról kerékpárútra tereltek minket, ami egy kukoricatábla mellett minden átmenet nélkül véget ért. A mellette lévő főúton kerékpáros tiltótábla. A kerékpáros innentől kénytelen a levegőbe emelni biciklijét, és erős szárnycsapásokkal egy ismét kerékpározható vidékre távozni. Ez egy logikátlan dolog, amivel a magyarországi szakaszon többször találkoztunk, horvát földön sehol. A két ország közti különbségeket abban látom, hogy az élet minden területén hasonló átgondolatlan szabályzások vannak nálunk, míg náluk ezek nem jellemzőek. Hogy erről ki tehet, azt döntse el mindenki saját maga. Én csak annyit tudok, hogy bennem a horvátokról alkotott kép a bizonytalanról pozitívra változott, én úgy éreztem magam náluk, mintha Ausztriában kerekeznék. Ez pedig nem kis dolog.