Tegnap Gyöngyöspatán zenéltem. Útközben megérintett a múlt. Legelőször amikor Petőfibányán hajtottam át. Ez az a település, ami majdnem a lakhelyemmé vált, ugyanis megszületésem előtt itt dolgozott édesapám a Mátraaljai Szénbányák Trösztnél, mint külszíni bányász, kotrómester. A 60-as évek elején a bányászok nagy támogatást élveztek az államtól, és így szolgálati lakásokat kaptak a cégtől, ha igényelték. Szüleimet is várta egy ilyen elkészült, és már kifestett, beköltözésre kész lakás. Apu úgy döntött nem él ezzel a lehetőséggel, mert nem akart a testvéreitől, és a szüleitől több mint 200 km távolságban élni. Ez az egy döntés alapjában változtatta meg az én és a húgom életét. Más lehetőségekkel és emberekkel kapcsolt minket össze, és csak a fantázia szab határt annak, hogy mi minden alakult volna másként az életünkben, jobban vagy rosszabbul, ha akkor apu a petőfibányai letelepedés mellett dönt. Érdekes lehetőség, hogy nem ismertem volna meg a feleségem, ezt el sem tudom képzelni. Ez az egy változás meghatározta volna az életem, a gyerekeim életét. Érdekes továbbá, hogy a hatvani zenészkolleginámat sem ismerném, annak ellenére, hogy fizikailag csak néhány kilométerre élnénk egymástól, hiszen ezt a kapcsolatot éppen egy tolna megyei barátomnak köszönhetem, akivel együtt jártunk zeneiskolába. Ezen kívül számtalan embert kerültem volna el, és helyettünk ugyanennyit ismertem volna meg. A mostani és az elképzelhető barátaimnak valószínűleg nem is lenne közös metszete. Ezek a más emberek, más személyiségként, másként hatottak volna rám, ez által én is mássá válhattam volna, mint aki ma vagyok. Egész biztosan más munkahelyeim lettek volna más főnökökkel és kollégákkal. Olyan a sorsunk mint egy végtelen sokszemű háló, ahol minden kereszteződése a szálaknak egy új irányba indít el, minden döntés alapjaiban képes megváltoztatni az életünket, ezzel együtt megváltozik a hozzánk szorosan kapcsolódók élete is, és teljesen más embereket sodor az életünkbe a véletlen. Én nem hiszek a sorsszerűségben. Hiszem hogy az életünk egy bonyolult, leginkább a káoszhoz hasonlítható eseményfolyam, ahol a sok hatás és ellenhatás következtében úgy sodródunk a világban, mint porszemek a levegőben. Kiszámíthatatlanul, és véletlenszerűen. Jó lenne ezeket az elágazókat megmagyarázni egy felsőbb értelem döntésével és meg is magyarázzák sokan, mert az emberi elmének kapaszkodókra van szüksége ahhoz, hogy túlélje saját halandóságának gondolatát. De valójában a döntéseket mi magunk hozzuk meg életünk minden percében. Vagy nem döntünk, hanem tétovázunk, halogatunk, elodázunk, és ezzel pont ugyanazt érjük el mint egy döntéssel. Választunk egy irányt, elindulunk a hálón más irányba, vagy folytatjuk az addigit, ami nekünk kényelmes, vagy csak jobbnak hisszük. Életünkben emberek jönnek-mennek, hozzák a saját ismerőseiket, akik néha nagyobb hatással lesznek ránk, mint az eredeti ismerős. Minden ember élete egy ilyen hatalmas háló, és a háló szemek számtalan ponton kapcsolódnak mások hálójához. Pont, mint ahogy a Face Book-on érzékelhető, csak ott nem a valódi embereket látjuk, hanem azok virtuálisan felturbózott álarcos mását, akikkel csak jó dolgok történnek, akiknek az élete csupa fény, és csillogás, és a helyesírása legtöbbjüknek csapnivaló, a gondolataikról, fétiseikről és lelki torzulásaik elkendőzhetetlen megnyilvánulásairól meg inkább nem is ejtenék szót. Nekem jobban esik elképzelni a világot a káosz elmélet szerinti működő katyvasznak, mert így elviselem, ha nem működnek a dolgok, és bármennyire szervezett is valami egészen biztosan kijönnek hosszútávon a hibái, mind a technikai dolgoknál, mind az emberi kapcsolatoknál. Nem lehet egyetlen eredője több milliárd ember cselekvésének, a világ nevű kiflicsücsköt ezernyi irányba cibálja a sok milliárd hangya, és az valamennyit mozdul valamerre a pillanatnyi erők eloszlásának megfelelően, csak azért, hogy a következő pillanatban más irányba induljon el. A Jurassic park óta tudjuk, hogy a komplex rendszerek kiszámíthatatlanul viselkednek. A világ egy komplex rendszer.
Éppen itt tartottam gondolataimban, amikor elértem Rózsaszentmártont, melynek a határában egy hatalmas monstrum kotrógép van kiállítva. Egy un. "E" gép, hegybontó gémmel. Apu ilyennel is dolgozott, fele gyermekkorom nyári szüneteit ilyen gépek közelében töltöttem, számomra ezek a szörnyek akkor és most is csodálatosak, és még felnőtt szemmel is hatalmasak. Éppen egy ilyen géphez kapcsolódik egy emlékem, mikor apu ölében ülve dolgoztunk, és ő megengedte, hogy bizonyos kapcsolókat, ami a gép fordulását irányította, én működtessek. Ennek gépnek elektromos motorjai vannak, csupa elektromos kapcsolóval lehet irányítani. Nekem persze sikerült valahogy olyan kapcsolási kombinációt előidéznem, ami kis időre megakasztotta a szocializmus építését, és szerelőt kellett hívni, aki biztosítékot és kapcsolót cserét. A rossz kapcsolót megkaptam emlékbe hosszú évekig őrizgettem, játszottam vele, aztán ahogy ez lenni szokott valaki, valamikor szemétnek minősítette és kidobta.Természetesen megálltam,lefényképeztem, és megsimogattam a hatalmas lánctalpat, és azokban a pillanatokban ismét kisfiú voltam, és büszke apura, aki egy ekkora szörnyet képes irányítani.
1 megjegyzés:
Köszönöm szépen! :)
Megjegyzés küldése