Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2017. december 2., szombat

2017 a Personal Best-ek éve

Ritkán írok mostanában, pedig valójában egyáltalán nem eseménytelen az életem, és lenne miről, de valahogy megörökíteni kevés dolgot találok érdemlegesnek, és az is a Face Bookon landol, ahol az ismerőseim zöme két mondatomat még hajlandó elolvasni, de ha tíznél többet írok, már nem klikkel a szöveg lenyitását szolgáló "továbbiak" linkre. :)
Mindig kissé meglepődöm, amikor valami új szenvedély férkőzik be az életembe, és én még mindig képes vagyok lelkesedni, és időt, energiát, pénzt fektetni, olyan dolgokba, amelyek valójában csak számomra fontosak. Ilyen a futás. Nehéz egy nem futónak elmagyarázni, mi a jó a futásban. Hiszen futni nehéz, fárasztó, időigényes, és a legtöbb ember alapból elutasítja ezt a típusú mozgást, (illetve leginkább az alapvető helyváltoztatáshoz szükséges mozgáson kívül mindegyiket) mégis ha már túl vagy a kezdeti heteken, hónapokon fokról-fokra megszereted, függővé válsz, a fogalom jó értelmében. Van ebben a mozgásban valami ősi, valami egyszerű, és primitív, ami valaha az élet alapja volt, és talán a futás közben felszabaduló endorfinok időutazó kapszulaként működve repítenek vissza bennünket, az ősidőkbe, amikor a táplálék megszerzése még nem boltok polcain válogatást, hanem az eredeti formájában menekülő, vagy támadó állat képében jelentett mindennapi kihívást.
Mára a futás tömegek kedvtelése lett, egyes becslések szerint ma Magyarországon 100 ezer amatőr futó rója naponta edzőköreit. Ezek többségének az egészségfenntartáson kívül semmi egyéb célja nincs, vannak akik már 10 éve nem változtattak sem távon, sem tempón, és ezzel nincs is baj. Én nem ilyen vagyok. A bennem élő mindent kielemző statisztikus, táblázaton követi saját életét. A naptáramnak egy új, futás rétege született. A naponta lefutott távok és idők táblázatba kerülnek, és elvárás, hogy az eredményeknek javulniuk kell. Szerencsére javulnak is. Már messze van az első két és fél órás félmaraton, és az ez utáni egy hetes járóképtelenség. Négy év alatt lefutott ötezer kilométer, a távok, és terepek váltogatása, és az újabb kihívások folyamatos keresése akarva-akaratlanul is egyre jobb futóvá alakít. Persze 50 felett nem a világcsúcs a cél, az egyetlen reális mérce, csak a saját magamhoz képest egyre jobb eredmények felállítása lehet. Ez az év erről szólt, látványosan váltottam kocogóból futóvá, és ez büszkeséggel tölt el. Volt mire építkezni a futás kezdetekor, hiszen a több mint 40 ezer km biciklizés, amit előző években elkövettem, egy állóképes, szó szerint erős lábakon álló szervezetet eredményezett, ami a futócipők emelgetésére is alkalmas volt alapból. Persze a kettőt nem lehet összehasonlítani. A kerékpározáshoz akklimatizálódott test számára sokként hatottak az első futások. Még emlékszem, mikor az első kitűzött hat km-en többször meg kellett állni kifulladás miatt, és a pulzust csak saccolni tudom, hogy valahol a légi folyosók magasságában lehetett. Szerencsére ezek mára, csak megmosolyogtató emlékek. Az első évek add hoc edzései ma már elképzelhetetlenek. Megtanultam ésszel terhelni magam, és ezzel együtt ésszel pihenni is, ami legalább ugyanilyen fontos. Az eredmények javulására jellemző, hogy ahogy javulnak egyre nehezebb további nagyságrendnyi javulást elérni. A két és fél órás félmaratonból, hamar lett két óra közeli, de elég sokáig tartott mire ez üzembiztosan két óra alá került. Jelenleg azon dolgozom hogy  100 perc alá menjen, ami már tényleg egy komolyabb szint az én életkoromban. Sokan mondják, hogy a teljesítmény hajszolással elvész a futás öröme, de én ezt nem így érzem. Számomra az eredményes futás jelenti a futás örömét. A  kitűzött, egyre magasabb, magammal szembeni elvárások teljesítése. Vannak helyzetek, amikor nem számít az idő. Az egyre inkább vonzó ultra távoknál, maga a tudat is elég, hogy képes vagyok lefutni a táv hosszúságát. Egy terep versenyen mindegy hányadikként érek fel a hegy tetejére, mert tudom, hogy az óriási fegyvertény az, hogy képes vagyok ide felfutni, ahova a korosztályom zöme felsétálni sem tudna már. Ezek a teljesítmények a mindennapokban is erőt, magabiztosságot adnak. Már semmi sem olyan lehetetlen, hiszen mások számára lehetetlen dolgokat naponta teszek meg. Újabb inspirációt jelent, mikor látom, hogy a nálam sokkal idősebbek is ott futnak mellettem egy-egy versenyen. Ilyenkor látom magam a jövőben, és vágyom arra a fiatalok szeméből sugárzó elismerésre, amit most ők kapnak. Példaképek ők arra, hogy nem evidens az időskori betegségekkel terhelt élet, és sokat lehet tenni ennek elkerülésére. De legalábbis úgy gondolom meg kell próbálni, hogy bármilyen végkifejlet esetén felemelt fejjel mondhassuk, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem az egészségemért. Negyedik éve sorolom magam a futók társadalmához. Igaz már futottam rövidebb-hosszabb periódusokban korábban is, de ezek inkább csak alkalmi fellángolások voltak, amelyek idővel mindig abbamaradtak valamiért, leginkább a lustaságom okán. Talán most már átbillentem, és túl vagyok a visszatérési ponton. Ebben az évben tavasszal futottam az első 1:50 alatti félmaratonomat, ettől kezdve sorra döntöttem meg az egyéni legjobbjaimat (Personal Best) 1:17 alatt futottam fel a Kékesre (tavaly 1:22) júniusban lefutottam az első maraton feletti távomat hat óra alatt 52 km-t. 2018-ban ezt szeretném megdönteni. A 30 km-es Atomfutás 3:08 alatt sikerült (tavaly 3:43). életemben először átúsztam a Balatont, ugyan gyalázatos idővel, de én nem tudok jól úszni. Ősszel egymás után döntöttem meg a tavasszal felállított félmaratoni eredményemet, és a tavalyi első maratont közel fél órával jobbra teljesítettem. Végül az év utolsó versenyén a Garda tó melletti Riva del Garda-ban rendezett félmaratonon az eddigi legjobb 1:44:57-es félmaratont futottam, ami abban rendkívüli, hogy az átlagos sebesség a verseny egésze alatt 5 perc/km alatt volt. A Garda tavi versenyen megtapasztaltam azt, hogy milyen úgy futni, hogy nincs szenvedés, és az elsőtől az utolsó km-ig erősnek érzem magam, és okosan fejben erősen futok, tudom mit akarok, és megcsinálom. Ez borzasztóan jó érzés. Az éves futásom mennyisége is közel duplája lesz a tavalyinak, ez is egyfajta rekord, több mint 2400 km.Kíváncsian várom 2018-at. A téli alapozást edzői instrukciók alapján végzem. Ilyen sem volt még. A cél egyre inkább az ultra világa. Elvarázsol amikor újra és újra átlépem azokat a határokat, amikről korábban azt gondoltam ez már lehetetlen. Erre nincs mindenkinek szüksége, ez a legtöbb embernek nem éri meg a befektetett munkát, nekem igen. Ismerőseim mondják, a szokásos kliséket (tönkre megy a lábam, miért kínzom magam, ez már nem egészséges), és néha azt, hogy miért nem biciklizem inkább. Bicikliztem, de én valamiért azt sem tudtam "normálisan" csinálni. Ismerek embereket a lakóhelyemen, akik 15 éve tekernek heti 20-30 km-t. Nekem ez már futásban is kevés. Így vagyok összerakva. :)
Végezetül pedig egy before-after kép, amivel én is csak most szembesültem. Az első kép 2007-ből a reku vásárlása előtti időkből, ezt követte egy egyenlítőnyi hosszúságú bicajozás, majd 5000 km futás. A végeredmény a tavalyi Atomfutáson készített kép, ami szerintem igazolja a mozgás szükégességét, és annak hasznosságát is.

1 megjegyzés:

Kovács Zsuzsi írta...

Gratulálok a sikereidhez!
Sok sikert és jó egeszséget kívánok neked 2018-ra!