Mozgásaim színhelye:

Mozgásaim színhelye:

2013. január 31., csütörtök

Búcsú - avagy nyílt levél volt munkatársaimhoz.

Egyszer egy bölcs barátom azt mondta nekem: ...az ember olyan, mint a víz, mindig arra folyik, amerre könnyebben képes ezt megtenni..." Ez jutott most is eszembe, mikor elbúcsúztam tőletek. Nem azért mentem el, mert elviselhetetlenül rosszul éreztem magam, egyszerűen csak hoztam egy racionális döntést, mert nem láttam tovább biztosnak a jövőt, és fenntarthatónak az egészségemet. Ez a döntés már így is éveket késett, mert hiába tudtam, hogy szükséges,  de nem voltam képes a váltásra. De mint minden váltás, ez is egy ugrás a sötétbe, mert az, hogy egy munkahelyen hogyan érezzük magunkat számtalan összetevő függvénye. Péntektől egy idegen helyen, idegen emberek között leszek, ahol senki sem ismer, ahol mindent újra bizonyítanom kell, ahol minden történetem újramesélhetem. Ha tehetném magammal vinnélek benneteket, és ettől minden félelmem elmúlna, elmúlhatna. De kicsi vagyok, még a saját sorsom irányítása is csak egy illúzió számomra. Most ez a magamra kényszerített váltás sem tölt el semmiféle örömmel, mert annak ellenére, hogy tudom jól döntöttem, a szívemnek nem akaródzik elmenni, és fájó érzés elhagyni benneteket, akiket szeretek.
Mikor elindult a részlegünk 2006-ban, úgy éreztem az időm itt végtelen. Hirtelen annyi kedves ember között találtam magam, hogy a műszakokat csak perceknek éreztem. Jó volt a munka, a hangulat, úgy jártunk be, mintha ez csak egyfajta szórakozás lenne számunkra, ami mellesleg fizetéssel is jár. Megvalósult, ami ma már szinte képtelenségnek tűnhet, olyanok voltunk, mint egy család.  Most mikor rátok gondolok, eszembe jut mennyi mindent tudok rólatok,  ismerem a gyerekeitek nevét, tudom az életetek sok jelentős történetét,  tudom mit gondoltok a világról, hiszen több ezer órát töltöttem veletek és elmeséltétek. Sosem lesztek már idegenek vagy közömbösek számomra.
Azt hiszem csak így lehet dolgozni. Vagy  legalábbis én csak így szeretek.
Talán ez lenne a kívánatos a cégeknél, hogy elérjék ezt a fajta hangulatot, amikor sajátunknak érezzük a termelést, amikor meggyőződésünk, hogy fontosak vagyunk, és nem csak egy pótolható alkatrész a gépezetben. Ezt az üzemet mi indítottuk, és évekig hittünk abban a sokszor kimondott alapelvben, hogy ez a munkahely olyan lesz, amilyenné tesszük. Mi igyekeztünk jóra formálni. Ebben az akkori vezetés még partner volt, lehetett véleményünk, és megkaptuk azt a támogatást, és valós együttműködést, amely nélkül meggyőződésem, hogy nem lehet hatékony munkát végezni. Rengeteget dolgoztunk. Volt hogy két műszakkal átfogtuk a napi 24 órás időtartamot, de megoldottuk a problémákat, és ezért akkor még hálásak voltak nekünk. Nagyon rossz érzés volt végignézni, ahogy mindössze néhány év alatt, mindaz amit kezdetben közösen felépítettünk inogni kezd, majd összedől. Ma már nem sokban különbözünk a környező rabszolgatartó cégektől. A véleményünk nem számít, a felső vezetés már nem ismeri a nevünket, csak egy adat vagyunk egy táblázatban, egy bármikor törölhető adat. A cégért hozott áldozatainkra senki sem emlékszik, munkásruhába bújtatott arctalan biorobotokká degradáltak bennünket lelketlen üzletemberek, és még azt is elvárják, hogy mindezért hálásak legyünk, hiszen ők munkát biztosítanak számunkra. A valóság azonban szerintem egészen más. A bagóért megvásárolt munkaerőnk profitot termel, és ez a profit néhány kiváltságos ember számára paradicsomi életkörülményeket biztosít, és ugyanezek az emberek amikor áthaladnak a csarnokon drága parfüm illatot húzva, köszönésre sem méltatnak bennünket. Pedig a hála minket illetne, hiszen a hét év alatt jelentős egészségkárosodást szenvedtünk, a cégnek adtunk hét évet abból az életünkből, amiből csak egy van, a gyerekeink is közben hét évet öregedtek, átléptek a gyermekkorból a felnőttkorba, és mi ennek az átmenetnek sok pillanatáról lemaradtunk, mert a szalag mellett pakoltunk fémdarabokat kampóra. Ugye milyen nagy ár ez a semmiért?  A hét év alatt 12000 órát ment végtelenül körbe a szalag, és ezek az órák a mi életünkből teltek el. Ezernyi gyönyörű nap szállt el a csarnok falain kívül, miközben mi belülről néztük a napsütést, és az évszakok illata helyett a párolgó savak és lúgok förtelmes páráját szívtuk magunkba. Sötétben jöttünk és sötétben mentünk haza, számtalanszor megsérültünk és alig észrevehetően, de közben megöregedtünk. Nézzétek meg a kezdetben készült fényképeket! Megdöbbentő a különbség, pedig csak hét év telt el. Mindezt miért? Hogy ne haljunk éhen, és néhány magát önkényesen fölénk rendelő embernek magasabb életszínvonalat biztosítsunk? Tudom, szolgasors, és a világ mindig ilyen volt, de ettől még ez nem természetes, illetve nem kell elfogadnunk.Mert mi erősek vagyunk sokkal erősebbek, mint azt bárki gondolja. Mi lenne nagyobb bizonyíték arra, hogy mennyire erősek vagyunk, mint az, hogy mi mindezek ellenére is mindennap tudtunk nevetni, és nem hagytuk, hogy a rosszkedv eluralkodjon rajtunk. A problémákat mi oldjuk meg az alsó szinten, mert a mi kreativitásunk nélkül a termelésnek nevezett káosz, néha teljesen összeomlana. Míg veletek voltam, sokszor mondtam, hogy a cég jelmondata hibás, tévedés, hogy "Napról-napra jobbak vagyunk". Tévedés, mert ez azt feltételezi, hogy a múltban rosszak voltunk, ezért használjátok tovább az én jelmondatomat: 
"Mi mindig jók vagyunk!"
Az ember mindenben keresi az értelmet, de valójában az emberiség cselekedeteiben vajmi kevés értelem van. Mindent amit előállítottunk rövid időn belül a szeméttelepek mélyére kerül, a tegnapi nagy áldozatok a holnapból nézve teljesen értelmetlennek tűnnek. Nem hiszem, hogy ezért kéne élnünk. Most azt gondolom, hogy ha számomra egyáltalán volt értelme ennek a hét évnek, akkor az valószínűleg az volt, hogy megismerhettelek benneteket, és együtt lehettem veletek. Azt hiszem ezen kívül nem sok maradandót alkottunk.
Végezetül, csak annyit szeretnék kérni tőletek, hogy soha ne higgyétek el azt, amit a cégek és a "nagy emberek" próbálnak veletek elhitetni. Ti sosem voltatok, és nem is lesztek tárgyak, pótolható, helyettesíthető munkaerő, mert érző, lélekkel rendelkező emberek vagytok, mindannyian egyediek, és csodálatosak, mindegyikőtökben van valami olyan érték, ami másban nem található meg, nem vagytok senkinél butábbak, és alacsonyabb rendűek. Amíg ezt nem hiszitek el, addig legyőzhetetlenek vagytok.
Köszönöm nektek, hogy itt lehettem, számomra megtiszteltetés volt, hogy megismerhettelek benneteket, és együtt dolgozhattam veletek. Köszönöm a mosolyaitokat, a sok kedvességet amit kaptam tőletek, és hogy meghallgattatok, amikor szükségem volt rá. Köszönöm, hogy elviseltetek, amikor elviselhetetlen voltam, és abban bízom talán nem sokszor voltam ilyen. Sajnos én is csak egyike vagyok a hétmilliárd tökéletlen embernek aki ezen a bolygón él. Életem végéig jó szívvel fogok rátok gondolni.
Tartsatok meg a jó emlékezetetekben, hiszen amíg emlékeztek rám én sem halok meg, és örökké, a mindig éneklős, télen-nyáron rövidnadrágos, fekvőbringás barátotok leszek. Sziasztok! :)

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jól tetted.Amúgyis azt a mondás járja, hogy 7évente váltani kell.Persze csak munkahelyet.Mondjuk, ha erdész az ember, akkor nemfeltétlen.
Sok sikert kívánok a továbbiakhoz és millió balesetmentes kilométert!
üdv
Pistiq

aranyos fodorka írta...

Bizonyára nem volt könnyű döntés…Ám néha van úgy, hogy az ember azt érzi: nem bírom tovább ! Ha te találtál a régi munka helyett újat, azt kell mondjam, szerencsés vagy. Bizonyára sokan irigyelnek is most. De:
„Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.” (Machiavelli)


Tselszi írta...

Nem vagyok zeneerto,de gyonyoruen szol a hegedu ebben az utolso bejegyzes zenejeben! :) a legcsodalatosabb hangszer

Ferenc írta...

Hamarosan követnem kellene a példádat.Kitartó társad voltam végig,
végre döntenem kell nekem is.
Még valami.Az a rengeteg beszélgetés nagyon hiányzik,ez a része üres a napjaimnak.Sok emberrel nem tudok olyan elmélyülten beszélgetni,maximum magammal.

Zéta írta...

Feri barátom, nem véletlenül hívtalak Tesókának. Veled kapcsolatban úgy érzem, mintha egy részemet is ott kellett volna hagynom a régi munkahelyen. N
ekem is borzasztóan hiányoznak a beszélgetéseink, az a közös nevező, ami megvolt köztünk hosszú éveken át. Talán valahol, egyszer, újra... :)