I'm an Ironman

 3 év, heti két úszó edzés, 10.000 km kerékpár, 6.200 km futás. Nekem ennyi kellett a leghosszabb triatlon versenyre felkészüléséhez. Talán sok volt, talán kevés. Az, hogy sikerült nem csak ezen múlt, kellett hozzá a családi háttér, az eddigi versenyeken szerzett rutin, a  saját testem ismerete, kellett a tanult fájdalomtűrés, az alázat és a szilárd magamba vetett hit, ami táplálta az akaratot, amivel minden métert megtettem, megtehettem.

Az egész történet 2021 nyarán indult, amikor próbaképpen neveztem a Fadd-Domboriban rendezett triatlon verseny sprint távjára, amit sikerrel teljesítettem ezzel elveszítve triatlonszüzességem. Már a célban tudtam, hogy itt még nincs vége, megyek tovább hosszabb távokon és nem kizárt, hogy ennek a menetelésnek a végén néhány éven belül egy ironman táv lesz a korona. Majdnem pontosan 4 év telt el, mire ez az - akkor még csak álom - valóra válhatott. 
A verseny időpontja 2025.08.10 vasárnap. (Rajt 7:31:40, azért éppen ennyi, mert Vangelis - Conquest of Paradise zenéjére indulunk és ekkor éri el a zene a tetőpontját.) Már péntek délután elindulunk a jó előre lefoglalt szállásunkra, mert rá akarok hangolódni a versenyre és egyébként is szombaton már konkrét tennivalók vannak, mint pl. rajtszámfelvétel, futófelszerelés bedepózása Nagyatádon. Mindjárt az indulásnál történik egy kis malőr, az izgalomnak és a figyelmetlenségemnek köszönhetően nem vészesen, de határozottan nekitolatok a nyitott kapu élének, némi aprópénzt igénylő javítást érő kárt okozva ezzel a kedvenc kisautómban. Ha kicsit is babonás lennék, ezt intő jelnek értelmezhetném és el sem indulok, de ettől mi sem áll tőlem távolabb. Már nem olyan jó hangulatban, de elindulok az úton és röpke két és félóra múlva megállok Zákányban a vendégház kapujában. Azért választottam ezt a helyet, mert nagyon közel van a rajt helyéhez, a gyékényesi tó mindössze 4 km innen. Miután berendezkedünk, fogjuk a strandcuccunkat és legurulunk a tóhoz, ahol tavaly már úsztam egy kört, de ezúttal a versenyen három teljes kör vár rám. Barátkozni jöttem a vízhez, feleleveníteni az utolsó találkozásunk emlékét, felkészülni a vasárnapi csatára. Még nincsenek kint a távolságjelző bóják, így "saccra" elúszom addig, ahol a fordítópontot sejtem, és vissza a partra. A víz nagyon kellemes, egy hűvösebb időjárási periódus után vagyunk egy meleg napon, tudom, hogy vasárnap még ennél is melegebb lesz már a víz. Visszamegyek még egy körre, és sokkal többet nem is terveznék mára, azt remélve, hogy szombaton délelőtt még lesz alkalmam úszni egy hosszabbat a verseny előtt. Mikor kijövök a partra és leülök érdekes dolgot kezdek érezni. A derekam fáj, jobb oldalon határozottan és egyre kellemetlenebbül. Tornázok, ülök, állok, fekszem, de sehogy sem jó, nem javul csak rosszabb lesz. Visszamegyünk a szállásra, gondolva, ha lefekszem majd csak jobb lesz. De nem. A jobb vesém irányából markáns görcsös fájdalmat érzek és még mindig fokozódik. Este kilenc óra, több, mint 200 km-re távol otthonról, eléggé kétségbeejtő helyzet. Megkérdezem a házigazdát, hol van orvosi ügyelet, ő a nagykanizsai kórház SBO-ját javasolja. Mivel eddigre már nem kérdés, hogy orvosi segítség kell, el is indulunk a 22 km-re lévő kórházba és nagyon hosszúnak élem meg, ezt az egyébként normál esetben futótávot. A kórházban felveszik az adatokat, megvizsgálnak laborvizsgálathoz gyűjtenek anyagot, és végül bekötnek egy infúziót is, ami néhány percen belül enyhít az addigi kínjaimon. 

A laborvizsgálat eredményétől függ a jövőm. Végül megérkezik, minden rendben az értékekkel. A doktornőnek említem, hogy ok, de én versenyezni jöttem, erről mi a véleménye? Azt mondja, ha úgy érzem, nyugodtan induljak és még hozzátette, "én biztosan nem hagynám ki...". Ezen később jót derültünk, mert a doktornéni alkata nem sok sikerrel kecsegtetett egy ironman távú versenyen. :) Már csak gyógyszert kellett volna szerezni, de ez akkor és ott lehetetlen volt. Régen, az átkosban egy városban volt egy ügyeletes gyógyszertár, ahol egy kis ablak mögött édesdeden szunyókált egy patikus, aki felriadva a csengő hangjára morcos fejjel, már nem volt annyira (szim)patikus és a pokolba kívánta a zaklatóját, de azért kiadta a kívánt gyógyszert. A mai világban az ügyeletes gyógyszertár bezár 22:30-kor. A 22:31-kor beállt fájdalmakra nincs gyors megoldás. Így várt rám egy kellemes 10 óra, míg az infúzióban beadott gyógyszer már elveszítette a hatását, de még nem tudtam pótolni újjal. A 8:30-as nyitásra már ott toporogtam a Király gyógyszertár bejáratában és azonnal lenyeltem két szem No-Spa-t és egy Algopyrin-t. Hamarosan újra tudtam már gondolkodni. Mondtam a családnak, hogy úgy csinálunk mindent, mintha semmi sem történt volna, arra készülünk, hogy vasárnap reggel én a rajtban fogok állni.  Ekkor még állni is éppen hogy tudtam. Az első adag gyógyszer 3 órán át hatott, a következő már 6 órán át. Bizakodva a javulásban, szombat délután átautóztunk a nagyatádi versenyközpontba, ahol felvettem a rajtcsomagom, és bedepóztam a másnapi futófelszerelésem az öltözősátorba.

Este lefekvés előtt bevettem a harmadik adagot és úgy számoltam, hogy a rajt előtt már nem kell újabbat bevenni, akkor viszont előtte háromnegyed órával igen, a többit majd meglátjuk. Eljött a reggel, amit olyan régóta vártam. Olyan sok mindennel kalkuláltam, annyi mindenre készültem és számítottam. De, hogy egy olyan szervem fog gátolni aminek eddig a létezéséről sem tudtam nagyon új fejlemény volt. Gyékényesen már nyüzsgött a vízpart, hozzám hasonló 3-400 őrült készülődött élete leghosszabb napjára. Mindenki biciklit tolt vagy szerelt, vagy már a vízben úszott, vagy az utolsó energiaszeletet tolta az arcába. Mindenki a saját hite szerint készült a rajtra. Én is leszedtem a tetőcsomagtartóról a Scott-ot és megindultunk felpakolva mindenféle felszereléssel a part irányába. Nagy segítség volt, hogy tavaly már indultam egy rövidebb távon, így tudtam mindent, hogyan működik. Hamar megtaláltam a bicaj helyét a depóban a 203-as rajtszámot jelölő helyen. 

Felraktam a műszert a kormányra, feltöltöttem a kulacsokat vízzel és Hammer Perpetume-mal, felraktam a kézifékkarokra a rajtszámot és csak a sisakot és szemüveget hagytam a kormányon. A bicajos tasakba beletettem az SPD-s cipőket, a zoknikat, egy kis törölközőt, egy flakon vizet és egy energiaszeletet. A tasakot felakasztottam az öltözősátorban a rajtszámom kampójára lábamon már időmérő chip és flip-flop papucs, kezemben úszószemüveg és sapka. Készen álltam fizikailag a rajtra. Gyorsan ment az idő, nemsokára Péter Attila már szólított bennünket a checking-re. Ilyenkor minden indulónak egyenként leolvassák a bokachipjét, ez egy utolsó ellenőrzési lehetőség, hogy a saját chipedet viseled illetve egy kontroll, hogy tudják kik mentek a vízbe, mert ideális esetben ennyien is kell kijönni majd. Ilyenkor már nem lehet visszamenni a kísérőkhöz, feleségemtől egy kordon választ el. Biztosan látja rajtam, hogy nagyon izgulok és bizonytalan vagyok. Elindul Vangelis zenéje másfél perc a rajtig. 

Állok a tömegben, nyelem a könnyeimet, annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot és most teljesen bizonytalan vagyok, egyszerűen nem tudom mi fog történni a következő órákban. Megszólal a kürt, elindulunk. A víz kellemes, néhány lépést gyalogolok bele, aztán előre vetődöm és elmerülök. Felbukkanok levegőt veszek, visszabújok a vízbe, lábtempó és egy pillanat alatt kisimulok. A víz kellemesen ölel minden erőfeszítés nélkül siklik a testem előre benne. Érzem, hogy minden rendben, nem lesz baj csak okosnak kell lennem, egyszeriben nem érzek bizonytalanságot, mert kiszorítja egy új érzés, először csak az "ez simán meglehet", később pedig az "ezt meg tudod csinálni, semmi nem volt hiábavaló". A bója közeledik, majd mögöttem távolodik, már a célkapu felé úszom, nemsokára kiérek. Parton felségem aggódó arccal kérdezi hogy vagyok! Szélesen vigyorgok, hogy minden ok! 

Vissza a második körre, tudnék gyorsabban is úszni egy kicsivel, de szándékosan nem teszem, bőven benne leszek így is a szintidőben nem akarom kísérteni a sorsot. Második kör végén csak annyit mondok, hogy nagyon unom az úszást, és tényleg nem szeretek továbbra sem időre úszni, de most muszáj. A harmadik körben csak egy jó van, hogy ez az utolsó és megvan a 3,8 km úszás. Valahogy ez is eltelik, egy kicsit ez már lassabb, mint utólag kiderül, de amikor végzek a körrel, a szintidőből még van 35 perc, amíg el kell kezdenem a bicajozást. Futok az öltöző sátorhoz, bekapok egy sótablettát, kicsit megtörlöm a lábam, felrántom a zoknikat és a cipőt, az úszó holmikat bedobálom a tasakba és már futok is a bicajhoz. 

A szabály szerint először a sisakot kell felvenni, addig nem lehet a bringához érni. Így is teszek, sisak, napszemcsi, közben bekapcsolom a fedélzeti műszert. Kezemben az energiaszelet és már szaladok is ki a depóból egyik kezemmel a bringát tolva. A felülést jelző vonal után nyeregbe pattanok és elkezdek tekerni. Számomra a versenynek ez a legkellemesebb része. Az idegtépő úszótempó vánszorgása után elkezd rohanni a táj, pillanatok alatt 30 km/h feletti sebességgel száguldok, miközben a ruhám még vizes, ami kellemesen hűt. Közben eszegetem az energiaszeletet és kortyolom rá a vizet. A bicajos táv egy nagy körrel kezdődik ami 60 km Nagyatádig. Feleségem és sógorom közben kalandos, minden sarkon elterelős autózásba kezd a közutakon, hogy kb. két óra múlva találkozhassunk Atádon, ahol az egyéni frissítésem lesz a feladatuk. Nekem szaladnak a kilométerek, a kerékpáros útvonal mentén a falvakban hatalmas szurkolás van, nagyon lelkesítő áttekerni ezeken a pontokon. Annyira ritka már a mai világban, hogy az emberek ellenszolgáltatás nélkül végeznek dolgokat saját és mások örömére! Én nagyon tudom ezt értékelni. 1 óra 59 perc telik el amikor a megbeszélt találkahelyre érek feltankolnak újabb adag energiával és innentől négy 30 km-es kör vár rám, így lesz meg együtt a teljes 180 km-es kerékpáros szakasz. Óramű pontossággal jövök óránként egy-egy körön. Rutinná válik a frissítés, először ledobom  a vizes kulacsot, a hivatalos frissítőktől elkapok egyet, majd kicsivel hátrébb ledobom a sportitalos fekete kulacsot, feleségem feladja az újat, amit elrakok azonnal a tartóban, közben sógorom már vár az energiaszelettel, amit elveszek tőle és máris gyorsítok a "frissítő utca" emelkedőjén. Pár másodperc múlva már ismét 30 felett haladok. A Nap egyre kegyetlenebbül perzsel, a maradék vizeket a kulacsból minden frissítés előtt magamra öntöm, ez ad egy kis enyhülést a hőséggel szemben. Az utolsó körnél már 40 fok körüli hőmérséklet van délután, az aszfalt visszasugározza a hőt, mindenki kínlódik, főként akik már a futópályán koptatják a cipőtalpukat. De eljön az utolsó kör és végre ráfordulok a depo felé vezető kijáratra, gondosan csökkentem a sebességem mert a versenyszabályzatban leírtak szerint, büntetés jár a 20 km/s (sicc.) sebességgel gyorsabban hajtókra. :) A leszállást jelző vonal előtt kikapcsolom a lábam a pedálból és áttolom  a vonalon és a chipszőnyegen a bringát, megkeresem a tegnap már felderített helyét, felrakom az állványra, levetem a sisakot és irány az öltözősátor, ahol valami eszméletlen meleg van. Nem esik nehezemre sietni, gyorsan futócipőre váltom a bringáscipőket felteszem a sapkát és elkezdek futni. Vagyis kezdenék, de nem tudok. A perzselő hőség egy pillanat alatt szívja ki belőlem az energiát vele együtt a motivációt. A triatlonnak szerintem ez a legnehezebb része, a váltás a bicajról futásra. Át kell állnia az agynak, a pulzusnak, a lábizmoknak a futásra. Elhatározom, hogy nem fogok itt meghalni, elkezdek sétálni, nálam ez 8:30-as km-eket jelent, ami persze sokkal lassabb a normál futásnál, de haladni még így is elég jól lehet vele. Mondom is feleségemnek mi a helyzet, az a koncepcióm, hogy az árnyékok növekedésével egyenes arányban egyre többet futok. A második körben jelez a vesém, hogy ő még egy kicsit görcsölne, de két szem No-Spa-val a tudomására hozom, hogy én viszont még futni szeretnék közel 30 km-t. De ez nem nagyon akar összejönni, még mindig iszonyú a hőség, rengetegen sétálnak. 

Szerencsére minden frissítőasztalon van jég, amit a legváltozatosabban használok. Már van a sapkámban, az ingujjamban, a mellkasomon a cipzár alatt, a számban és a tenyeremben is viszek néha kockákat, amit a nyaki artériámra szorítok.  Közben küszködöm a frissítéssel is, nagyon kéne valami szilárdat enni, de a frissítőasztalokon nincs ilyen jellegű anyag. Jobb híján dinnyét veszek le az asztalokról, ennek nemsokára meg is lesz az eredménye, többször is ki kell álljak a Toy-Toy utcában néhány perces szünetre, aztán ez is elmúlik. Valahogy fogynak a körök. Összesen 8 kör a maraton, a 6.-nál elveszítem a fonalat és elbizonytalanodom, hogy még mennyi van vissza. Valahogy hihetetlen, hogy a következő kör már az utolsó előtti lesz. Közben matekolok fejben és úgy számolom, hogy a 14 órán belüli teljesítmény teljesen reálisan elérhető, így ismét kicsit belehúzok, most már amennyit csak tudok futok, a gyaloglás kerül a kisebbségbe.  Feleségem közben utánajár és megnyugtat, hogy ez már az utolsó felvonás. Közben besötétedik. A városból sokan vannak az utcán, a tereken a parkokban, mindenki nekünk szurkol. Kedvencem egy idős bácsi, akinek egyik lába hiányzik, illetve műlábat visel. Minden körben van egy kedves szava, biztat, vigasztal, viccelődik. Elgondolkodom, hogy milyen remek ember az, akiből a lába elvesztése nem a rosszabb énjét hozza ki. Nem utálja a körülötte egészségtől kicsattanó atlétákat, hanem teljes szívéből szurkol nekik, és végig mosolyog. Nem veszítette el életkedvét a saját állapota miatt. Utolsó körben egy pillanatra meg is állok mellette és mondom, hogy nekem ez az utolsó köröm, nagyon szépen köszönöm  a kitartó szurkolást és én ma magammal viszem az ő derűjét és pozitív életszemléletét, hogy egyszer valamikor majd tudjak meríteni ebből, ha szükség lesz rá. Már sötét volt a parkban, ezért csak én tudtam, hogy könnyes volt a szemem amikor elindultam az utolsó köröm befejezésére. Feleségem már lelkesen szökdécsel a rajttal párhuzamos bevezető út mellett. Szerintem ő legalább annyira örül és megkönnyebbült mint én, hogy vége ennek a nagyon rosszul induló mégis tökéletesen végződő pár napnak. Már hallom Péter Attila hangját, és ráfordulok a célegyenesre. Azt hiszem ez a száz méter rajta lesz életem végső filmjén is. Lelassul az idő. Attila azt mondja "Na figyelj Zolikám! Mától a neved: Váradi Zoltán Ironman!" Két kezem a magasban tartva futok és ordítom Attilának, hogy "IGEEEN!" Elérem a célkaput, megfogom a célszalagot, míg elkészül a célfotó. Nyakamba akasszák az érmet, kezembe adják a rózsát, a köszönet virágát, amit ezen a világon csak egy ember kaphat meg. Ő, aki néhány pillanat múlva már ott áll előttem és én átölelem és a nyakába borulva egyszerre nevetek és zokogok. 

Megcsináltam! Ironman lettem 59 évesen. Életem legboldogabb pillanatait élem. A beérett munka gyümölcse az enyém, a hónapokig tartó felkészülés minden keserve egy pillanat alatt nyer értelmet. Most már mindenre van idő. Vár a családom, az étel, a pihenés, a bicajom a depóban, az autóm a parkolóban, a zuhany a szálláson, a nyaralás Görögországban. Lassan összeszedegetünk mindent és elindulunk "haza". Alig érzek fáradtságot, az adrenalin és az endorfin teljesen elhomályosítja az elmúlt 14 óra fizikai megterhelését. Az ultra teljesítmények után sosem tudok rendesen aludni. A Nap megperzselt, ég a bőröm, az ízületeim forrók a folyamatos mozgástól, az izmaim tele mikroszakadásokkal most éppen gyulladásban regenerálódnak, mind ehhez a kavargó gondolataim. De valahol ez az egész most olyan jó. Kiülök a kerti padra fél öt van, hajnal, a falu éppen csak ébredezik. Kinyitom  a laptopot, nézegetem az eredményeket, a készült képeket és videókat. Relax és chill! Idejét sem tudom mikor pihentem úgy igazán utoljára. A többiek még alszanak, elmegyek boltba, reggelit vásárolok. Aztán hazaérve elkezdem összerendezni a kaotikus rendetlenséget tartalmazó autót, kipakolom a tegnapi nap kellékeit és szemetét, a bicaj felkerül ismét a tetőcsomagtartóra, a sportruhák és eszközök elkülönülnek az élelmiszerektől és civilruháktól, lassan alakul a rend. Közben felébred a család reggelizünk és gyorsan rendet teszünk magunk után az apartmanban. Elbúcsúzok a házigazdától leadom a kulcsot és elindulunk a már jól ismert úton Nagyatád felé, ahol 10 órakor kezdődik az ünnepélyes eredményhirdetés a sportcsarnokban. Mikor odaérünk, már nyüzsögnek a tegnapi versenytársak az egyforma finisher póló mindenkit remekül azonosít, én is ebben feszítek. Nem túl szép ez a póló, de ma lehet ebben is alszom. :) Kis keveredés, mert persze az én helyem valami hiba folytán kimaradt az ülésrendből, de végül is tisztázódik a helyzet, leülhetünk. Péter Attila, a verseny lelke, a hangja, a motorja, a színpadról konferálja sorban a különböző díjazottakat, először a 10 és 20-szoros ironman-eket ünnepeljük, majd következünk mi az elsőbálozók, egyenként hív bennünket színpadra és hosszú sor gratuláció után megkapjuk a magunk névre szóló oklevelét a célfotóval. 

Majd jönnek a korcsoportok és egyéb betét versenyszámok dobogósai. Végül tombolasorsolás, persze nem nyerek semmit. Meg is lepne. Végül a Polgármester hivatalosan is lezárja a 2025-ös ExtremeMan versenyt. Egy kis állófogadással is készülnek a szervezők, de mi már nagyon mennénk hazafelé, így gyorsan lenyelek egy sütit és elindulunk. Közben egyfolytában csilingel a mobilom,  barátaim, ismerőseim, volt és jelenlegi munkatársaim gratulálnak az eredményhez. Másnap a teljes nap a pihenésé, csak szerdán megyek ismét dolgozni, ahol újabb meglepetés vár.

Az irodai névtáblám helyén egy új van, és az ajtón egy célban fényképezett fotóm kinyomtatva. Persze mindenki gratulál és többször is el kell mesélnem részleteket. Ez a nekem járó tízperces dicsőség jólesik. Most már én is elhiszem, hogy megcsináltam és egy újabb precedens adtam a körülöttem lévőknek, hogy sosem késő és semmi sem lehetetlen. Még soha semmit nem éreztem annyira fontosnak, hogy magamra tetováltassam, de ezúttal nagyon gondolkodom, hogy egy kis IM logo elférne a vádlimon emlékül magamnak és azoknak, akik látják majd a jövőben az  öreg, reszketeg bácsit, bizonyítékul, hogy ő egykor nagyon is aktív volt és csúcsteljesítményekre képes. De lehet csak azt kéne magamra tetováltatni, hogy "Elmúlik"? :)

Ezúton is köszönöm feleségemnek és sógoromnak a verseny előtti, alatti és utáni támogatásukat, Szabó Barbara úszóedzőmnek a három évig tartó felkészítést, ami lehetővé tette, hogy kényelmesen a szintidőn belül jöjjek ki a tóból. Köszönöm a sorsnak, hogy megélhettem ezt az élményt, a nagykanizsai SBO ügyeletes doktornőjének, hogy nem elrettentett az előzmények után, hanem bátorított a teljesítésre, köszönöm a kedvenc Scott kerékpáromnak a hibátlan működést és köszönöm mindenkinek, aki csak egy mosollyal is segített ezen az úton!

A verseny videós beszámolója:

Nekrológ - Besztercán Péter tanárbácsim halálára

 Ahogy múlik az idő egyre több ismerősünk lesz, akik már csak emlékeinkben élnek. Ma egy újabb számomra és sokak számára kedves ember került át ebbe az angyali körbe. Egykori tanárbácsim, és még százak talán ezrek tanárbácsija az, akitől búcsúznom kell. A szedresi iskola ikonikus tanára, aki azt hiszem egész életét itt dolgozta végig, hihetetlen hatást gyakorolva az óráit hallgató tanulókra, már egy égi táblánál magyaráz élővilágról és földrajzról angyaloknak. Péter bácsi még az akkori értékrend szerint is szigorú tanár volt, de mégsem haragudott rá senki. Azokban az időkben még mindenki tudta, szülő és gyerek egyaránt, hogy az iskolai tanóra az nem kaszinó, érdemi tanulást csak fegyelmezett környezetben lehet végezni. Nagyon sok mondatát őrzöm míg élek és elévülhetetlen dolgokat tudok ma is, amiket az ő óráin tanultam meg. Rengeteg energiát fordított a szemléletes oktatásra, például az akkori technikai viszonyok között készített mozgó képes ábrát diavetítőre, ma sem tudom hogyan. Sosem felejtem el a táblánál nyújtott "attrakcióit" a szabadkézzel tökéletesen felrajzolt kört (Föld) és az egy mozdulattal behúzott, Rák- és Baktérítőt jelző szaggatott vonalakat. A szigor mellett ott volt egy igazságos szeretettel oktató ember, akiben a mai pedagógusok annyira jellemző kiégettségének szikrája sem volt. Szívügye volt a kézilabda, minden lehetséges módon támogatta a gyerekek ez irányú fejlődését is, csak ez miatt is felejthetetlen lenne az iskola és a falu életében. Borzasztóan szükség lenne a hosszútávú fejlődés miatt ilyen nagybetűs PEDAGÓGUSOKRA. Sajnos a világ nem ebbe az irányba megy. A meglévők pedig fogynak. Ma Péter bácsi ment el. Engem azért vigasztal az a tudat, hogy élete munkája nem volt hiábavaló, generációk emlékeznek rá életük végéig és talán ennél többet nem is érhet el egy ember. Péter bácsi, köszönök szépen mindent amit tőled kaptam! Nyugodj Békében!

New York, New York

Amikor eldöntöttem, hogy a zenélést befejezem, rögtön felmerült a gondolat, hogy a hangszerekért kapott nem csekély összeget talált pénznek titulálva, lehetőség nyílhat egy, a szokványosnál költségesebb utazás finanszírozására is, ezért rögtön adta magát az egyik nagy álmom, New York meglátogatása. Éreztem, hogy ez a város más lesz, semmihez sem hasonlatos és azt is gondoltam, hogy valószínleg nem fog tetszeni, vagy legalábbis nem úgy, mint Róma, vagy Firenze.  Mégis a kíváncsiság, a lehetséges élmények megélése hajtott a szervezés első pillanatától. Itt nincsenek 2000 éves épületek, New York történelme mindössze néhány generációra nyúlik vissza. Európai vagy főként ázsiai léptékben csecsemőkorban van. A Big Apple, a népek olvasztótégelye, az első naptól magába szippant, sokkol és hosszútávon valószínűleg megtébolyít. A  csillogó határtalan gazdagság és a homeless-ek napi valósága méterenként váltakozva tárul elénk. Néha meglep az igényesség, néha elborzaszt az igénytelenség. A turisták néhány nap alatt sosem látják a valódi életet, ehhez itt kéne élni, dolgozni, gyerekeket nevelni és megöregedni is. Az európai mértékkel pazarló életmód, a karbonlábnyom láthatóan teljes figyelmen kívül hagyása, rádöbbentett bennünket, hogy itt teljesen más az értékrendje az utca emberének, és talán sosem fogja őt érdekelni a környezetvédelem, amíg erre maga Gaia anya rá nem kényszeríti. De lássuk mindezt, hogyan éltük meg napi lebontásban.

1. nap, a  megérkezés:
Imádom a házam és a lokációt ahol elhelyezkedik, sehol sem laknék szívesebben. Kivétel ez alól ezek a reggelek, amikor a majd kétszáz kilométerre lévő repülőtérre kell a járat indulása előtt két órával érkezni. Ez most egy hajnali éjszakai 2 órás indulást jelent. Persze az adrenalin ilyenkor már eleve nem hagyja az embert  aludni, ezért nem mondhatom, hogy top formánkban vágunk neki az utazásnak. A szokásos parkolóban hagyjuk az autót és máris kirepítenek bennünket a reptérre. Most is csak két hátizsákot és két kisebb kézitáskát viszünk, nyár lévén teljesen elegendő ennyi ruházat egy hétre. Mindig csodálkozva nézünk másokat, akik fejenként egy 40 kg-os bőrönddel jönnek nyaralni egy hétre. El nem tudom képzelni mi lehet a bőröndbe, valószínűleg egy exkavátor, vagy egy lókoponya, esetleg egy komplett cirkuszi társulat jelmeze plusz  a sátor. Mindegy is, cipekedjenek csak, ha ez nekik így jó.
A gép időben indul, akkor és ott ezt nem értékelem, de ez a hét megtanít arra is, hogy a reptéri menetrend a világ egyik legbizonytalanabb adatsora. A KLM légitársaságnál foglaltuk a jegyeket oda-vissza.  Eddig csak fapados járatokkal repültünk, ebből a szempontból is más most ez az utazás. Alighogy felszállunk mindjárt kapunk ásványvizet, később egy sütit osztanak szét a stewardess-ek. Mivel ez a repülés csak két órás, villámgyorsan eltelik az idő, és már készülődünk az amszterdami leszálláshoz. A levegőből megcsodáljuk a holland fővárost. Elképesztően sok a víz, sosem fogunk tudni egy ilyen víz túltengéses mezőgazdasággal versenyezni. Csatorna csatorna hátán, az autóutak a folyóvíz alá épített aluljárókon át közlekednek. Elképesztő. Finom zökkenés tudatja, hogy ismét szilárd föld van a repülőnk alatt. Hamar megismerkedünk a repülőtér - egyébként nagyon logikus csillag alakzatú - terminál felosztásával, és megközelítjük a New York-ba induló gép majdani beszállókapuját. Kereken 5 óránk van a beszállásig, keresünk valami ételt és pótoljuk az eddigi elveszített kalóriákat. Megcsodáljuk a különleges órát, ahol egy végtelen videó fut, amelyben azt az illúziót kapjuk, hogy egy ember takarítja belülről az órát, és percenként átrajzolja a mutatók helyzetét. Viszonylag gyorsan elérkezik a beszállítás ideje, és elfoglaljuk a helyünket a transzatlanti járaton. Ez egy igazán szép nagy madár. Itt már három sorban két folyosóval vannak az ülések rendezve. Minden háttámlába LCD kijelzőt építettek (egérmozi), amivel a 8órás út alatt tudja az utas magát szórakoztatni, vagy untatni. A mellettem ülő úr elindított egy filmet, majd a következő hat órát átaludta, akkor felriadt, elindított egy másikat és még aludt két órát. Én jól el vagyok. Nézem a repülési adatokat, játszom az interaktív térképpel, megnézem a Bohém Rapszódiát szinkron és felirat hiányában angolul. Legalább készülök egy kicsit a nyelvből. Kicsit olvasok, kicsit bóbiskolok, és már Amerika partjainál repülünk. Leszállás után van egy kis para, mert a belépéshez át kell jutnunk a vámvizsgálaton és az éppen nekünk jutó vámtiszt kérdésein, de megússzuk egy "How many days?" kérdéssel és már mehetünk is tovább. Szokás szerint hónapok óta készülök fejben az utazásra így nem esik nehezemre megtalálni a reptéri magasvasutat (AirTrain), amellyel eljuthatunk az első vasútállomásra (Jamaica Station), ahonnan indul a vonatunk (LIRR), ami majd elvisz minket Manhattanbe. 

Közben próbálom működésre bírni, a még itthon vásárolt és reményeim szerint Amerikában is működő SIM kártyámat, de úgy tűnik nem jön össze elsőre, később kiderül, hogy sokadszorra sem. Így maradtunk mobilnet nélkül erre a hétre. Közben mint kés a vajban úgy haladunk. Az induló vonatból  a távolban megpillantom New York felhőkarcolóinak ködben álló sziluettjét. Az első élmény amit látunk a sínek mentén, semmi extra, lepusztult épületek, mint bárhol másutt a világon egy külvárosban. A vonatunk befut a Penn Stationra, ami Manhattan közepén áll, a Madison Square Garden szomszédságában. Ahogy feljövünk a peronok szintjéről, mindenhonnan legalább 50 emeletes üvegtornyok néznek ránk. Ez már Amerika. Kicsit eltévedünk, majd hamar megtaláljuk a szállodánkat. Gyors checking és elfoglaljuk a szobát. Itt találkozunk először a jelenséggel. Az amerikaiak minden helyiséget túlhűtenek. Szabályosan vacogunk a szobánkban, a légkondit első kísérletre nem tudom kikapcsolni, valamiért állandóan újra indul. De magyar vagyok, simán szétszedem a vezérlőt és lehúzom a tápkábelt. Na, így már nem indul újra. :) Elindulunk sétálni, három sarokra van tőlünk a Times Square, ahol iszonyú embertömeg hömpölyög (minden nap).  Az épületeken elképesztőméretű kijelzők villognak, reklámozva mindent ami nélkül nem élet az élet. 

Az egész egy agybaj, hamar elegünk lesz belőle, ez így elsőre sok a fáradt idegeinknek. Nem sok energiánk van tekintve, hogy 21 órája úton vagyunk, csak egy gyors vacsorát akarunk és aludni. Az étel mindenhol elég drága, a mi pénztárcánkhoz, de azt is tudjuk, hogy általában az első étkezéseink a legdrágábbak mindenhol, amíg fel nem derítjük az olcsóbb alternatívákat. Utálom a borravaló intézményét, aminek itt nagy hagyománya van, ezért örülök, hogy mindenhol lehet kártyával fizetni, igaz a kártyás ár mindig drágább, mint a készpénzes, de nekem ez is elfogadhatóbb, mint a megfoghatatlan összegű borravaló, amiről sosem tudod, hogy elég vagy kevés. Egyébként érdekes, de mindenhol valamilyen módon meghagyják a paraszolvencia lehetőségét. Legtöbbször egy "Tip" feliratú doboz van, amibe bedobhatod a borravalónak szánt készpénzt, de boltban az önkiszolgáló kassza tudtam hogy kiválasztható százalékokat lehet hozzáadni a végösszeghez, igaz volt 0%-os gomb is.  Persze itt még csak délután hat van, az időeltolódás miatt, így ismerkedünk a következő napokban a jetleg-gel is, de nem lesz a kedvencünk. Valahogy azért elalszunk bár  a zaj folyamatos. A városnak van egy frekvenciája, ami egész nap hallható 24 órában. A járművek, a légkondicionálók, a sarki árusok aggregátorai és még ki tudja mi nem, egyetlen folyamatos morajjá áll össze. Ez elől nem tudsz elmenekülni minden percben körül vesz. Első nap még nem, de a másodiktól minden éjjel füldugóval alszom, mert csak így vagyok képes elaludni és pihenni. Bizonyára ez is megszokható, de valahol abban is biztos vagyok, hogy az itt élők idegrendszerére nincs jó hatással. Hétvégén ehhez még hozzájön, a tetőtéri bár bulijának nagy hangerejű zenéje is. Ez az első ok, amiért nem élnék itt, de lesz még sok ilyen. Gyorsan elalszom, csak, hogy éjfélkor - ami itthon a reggel - felébredjek és értetlenül nézzem az ablakból a sötét utcát. Aztán valahogy csak reggel lesz ezen a földrészen is.

2. nap:  
A Moxy szállóban lakunk a 7 sugárút és a west 36. utca sarkán, ez kb. Manhattan közepe. Északra 2 km a Central park déli oldala, félúton a Time Square. Kezdésnek nyakunkba vesszük a környékünket amit az itteniek midtown-nak hívnak. Van itt jó néhány dolog, amit látni akarok. Elsőként az Empire State Building, ami 1931 és 1971 között a világ legmagasabb épülete volt. Jelenleg 23. a felhőkarcolók magassági listájában. Az első találkozáskor az antennaködben állt, nem volt látható, ezért később visszajöttünk újra megnézni teljes szépségében. Nem messze innen a Chrysler Building az egykori vetélytárs, amivel az ESB-nek meg kellett küzdenie a legmagasabb címért. A győzelmet állítólag úgy érte el, hogy az antennát az épületben szerelték össze és csak az átadás előtt közvetlenül  állították helyére, ezzel maga mögé utasítva a CB-et, ami ma már csak a 111. helyett birtokolja világranglistában. 

Még van egy épület, amit feltétlenül szeretnék látni, nem is tudom miért, talán mert annyi filmben láttam. Ez New York legrégebbi felhőkarcolója melynek építését 1902-ben fejezték be, amikor nagyapám még meg sem született. Az acélvázas technológia első képviselője volt, ez tette lehetővé, hogy 87 m magasra népülhetett. Azóta már ezzel a technológiával közel tízszeres magasságot s képesek az építők elérni. A telek amelyre tervezték vasalóalakú volt, a megrendelő elvárása az volt, hogy minél inkább használják ki a területet, így született meg a telekkel azonos formájú alapterületet elfoglaló Flatiron Building. Jelenleg éppen felújítás alatt áll, de az állványok mögött is látszik a szépsége.

Az épület melletti sarkon áll 1909 óta, NY legszebb köztéri órája. Az épület melletti parkban egy kutyafuttató áll, és rengetegen használják. A parkban ahova nézünk mindenhol mókusok szaladgálnak. Ezek a tipikus laposfarkú "csipet-csapat" amerikai mókusok. Abszolút nem félnek tőlünk, akár fél méterre is a közelünkbe merészkednek. Közelben a Grand Central is, ami csak egy vasúti pályaudvar, de ez is annyi filmben köszön vissza, hogy érdemes megnézni egyszer.  A csarnok hatalmas és ezt a teret jéghidegre hűtik, szinte már kellemetlenül hűvös van. Ez mellett ragyogó tisztaság, a magasban lévő ablakok is tiszták, sehol egy pókháló, a járófelületet is folyamatosan takarítják mert sehol nem látok egyetlen papírfecnit sem, pedig rengeteg ember  közlekedik itt a nap folyamán. Az emeleti galérián Iphone árusítás, itt nem nagyon ismernek mást. Következő célunk a Szent Patrik katedrális, ahova Kevin (Reszkessetek betörők) is beült a filmben. Érdekesen hat ez az egykor bizonyára monumentálisra épített magas templom, a körülötte lévő felhőkarcolók között. Az egykor Isten dicsőségét hirdető torony eltörpül ebben a környezetben, így múlik el a világ dicsősége. Nem terveztem, de utunkba kerül a New York Public Library (városi könyvtár) impozáns épülete, így itt is elnézelődünk legalább félórát. A város egész hónapban a hétvégi a new yorki Pride-ra készül. A homlokzaton hatalmas szivárvány színű molinó hirdeti "The libraries are for everyone!" ( A könyvtárak mindenkiéi!) Itt egy kép róla, csak azért, hogy nem én találtam ki.

Miközben nézem arra gondolok, hogy "Úristen hol vagyunk mi ehhez". Itt akárhova megyünk, mindenhonnan ömlik ránk a Pride eszmeisége, a televízióban már az időjárásjelentés is azt találgatja, milyen idő lesz a Pride napján, de látjuk a felvonulás éltetését, boltok kirakataiban, a pályaudvar óriás kijelzőjén, a rengeteg szivárványszínű zászlóban, az emberek ilyen jellegű öltözködésén. A metróban egy 80 év körüli bácsi ül le velünk szemben, szivárvány színű zokniban, a pólóján "Love is love!" felirattal. Itt a Pride testesíti meg az igényt, az alapelvet, hogy minden ember egyenló. Az elnyomással szembe állni, az egyenlő jogokért harcolni, tüntetni, ezt kifejezni az öltözéken dicsőség, büszkeség. Nem csak ha érintett vagy sőt, akkor a legjobb, ha közöd sincs hozzá. Azért kell kiállni mások jogaiért, mert holnap te lehetsz a következő, akinek sérülnek a jogai, csak mert más vagy, mint az, aki a hatalom szemében kívánatos. A New Yorkiak tudják ezt, és a legtöbb demokrácia aki előttünk jár már régen tudja, hogy csak egységben lehet jogot érvényesíteni. Valami talán megmozdult Magyarországon is. Talán a magyar Pride is kinövi lassan a klisét, hogy ez a demonstráció a szexualitásról szól, a genderekről, a melegekről. Hogy itt mennyire így működik a dolog mindjárt megtudjuk, belefutunk egy menetbe, először azt hisszük ez már a Pride, de kiderül, hogy Palesztina függetlenségéért vonul a tömeg. Köztük láthatóan nem kevés a hétvégi "nagy" Pride-ra érkezett. Leszbikus párok, transzneműek, szimpatizánsok együtt skandálják, hogy "Free free Palestine, free free free Palestine". Óriási a tömeg, vagy két tucatnyi dobos erősíti a kórust. Tetszik. Elöl és hátul is rendőri biztosítással vonul a sok ember. Este az NBC-n a hírekben hallom, hogy a Pride-on a rendőrök nem viselhetik majd a szolgálati fegyverüket sem. Így képzelem el én is a szabadságot. Ami nálunk van nem tudom mikor ér el ide. Egyelőre a magyarok soha nem látott mértékben megosztottak és gyűlölettel átitatottak. Minden mást könnyebb lesz a jövőben megváltoztatni az országunkban, mint ezt. Talán egész generációknak kell eltűnnie ehhez. A napot a Central Parkban zárjuk, inkább csak mintát veszünk ma, majd lesz egy nap, amikor ez lesz a fő cél. Találunk egy John Lennon emlékhelyet, ahol egy lány gitározik és énekel, persze Lennon dalokat. Nem messze innen lőtték le John Lennont a Dakota ház előtt. Elmegyünk megnézzük azt is. Egy utcai hot-dog árusnál zárjuk a napot.

3.nap: 

Ha idegen országban vagyok, ki nem hagynám, hogy néhány reggelen elmenjek futni a helyiek futóútjaira, amelyeket már bizonyára ők is úgy unnak, ahogy én az otthon ezerszer megfutott edzőköreimet. Különösen igaz volt ez ma, hiszen a trip egyik kipipálandó élménye a Central Parkban futás volt. Ezen a reggelen az időeltolódás miatt bármennyire is nehezemre esett, de korán keltem és a szállónktól két kilométerre lévő parkhoz gyalogoltam. Fogalmam sem volt mennyi itt egy futókör, ebből nem készültem, kicsit szándékosan, hogy legyen meglepetés, de azt tudtam, hogy a leghosszabb körön megyek, hogy legyen egy teljes CP köröm. Csak a kelő nap adta a támpontot az úton, így végig érzékeltem a park méretéhez képest az elhelyezkedésem. Rengeteg ember fut körülöttem, mindenféle kategóriában. Gyorsgyaloglók, nordic walkingosok, éppen csak haladó, de még futó mozgást végző nagyon idősek, hozzám hasonló botcsinálta amatőrök és profi gazellák férfiak és nők, egyedül vagy csoportosan. Mintha egy futóversenyen lennék. Az út egy magyarországi főútnak felel meg szélességben, de annál sokkal jobb minőségű, amelynek bal oldalán két irányban futók, a jobb oldalán az óramutató járásával ellentétesen egy irányban kerékpárosok haladnak. Kellemesen hűvös van még, és jó levegő. Ez a 3,4 km2 zöldterület  New York tüdeje, egyébként a városban is meglepően jó a levegő, talán a tudatosan római mintára épített négyzetrács elrendezésű város könnyen átszellőzik a tenger felöli légáramlatokkal. Alig egy órát futok a körön, amikor visszaérek a kezdőponthoz 10,2 km-t mutat az órám. Otthon is ennyi a szokásos napi adag. Visszasétálok a szállóhoz, útközben egy hajléktalan örül nekem és az életnek, üdvözöl New Yorkban és érdeklődik honnan érkeztem. Nagyon boldog amikor megtudja, hogy magyar vagyok, de bármitől boldog lenne. Megint ez a magyaroktól annyira idegen attitűd, amit minden idegen országban látok. A hiányzó hungarikum, a "minden sz*rizmus". Állítom a homeless akivel szóba elegyedtem elégedettebb az életével, mint a legtöbb ismerősöm, akik összehasonlíthatatlanul gazdagabbak nála. Mi magyarok kicsit bizalmatlanul nézzük az embereket külföldön, mosolyuk mögött hátsószándékot gyanítva, mert nálunk a természetes alanyijogú mosoly, valahogy kiveszett a mindennapokból. Ők meg ezt nem értik. A "how do you do?"-ra nem lehet negatív választ adni. (A magyarban ha azt mondják "jól", rögtön hozzáteszik "...a bajokat leszámítva.) Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka, hogy a felvilágosultabb fiatalok elhagyják az országot. Nem akarnak egy depressziós közhangulatú országban élni, családot alapítani. Megértem őket. 
Ezen a napon a fő attrakció a World Trade Center és környéke lesz. Mivel ez már kicsit messze van tőlünk, így metróval közelítjük meg a helyet. Ez is egy maradandó élmény lesz később, NY city-ben metrózni. Egy lendületből lemegyünk a State Island-i komp állomásáig, ahol hajóra szállunk. A Hudsonon szelve a hullámokat, megtekintjük Manhattan látképét, illetve a Szabadságszobrot is. 

Mivel a legtöbb úti beszámolóban csalódottan számoltak be a szobrot meglátogatók, így mi nem is tervezünk közelebb férkőzni hozzá, készítünk néhány fotót miközben elhaladunk mellette. A komp ingyenes, a látványosságok mellett sem próbálnak minket nyomott árú bóvlikkal lehúzni és ez az egész városra igaz. A magyar pénztárcának kicsit drága a város, de semmi nem irreális, és nagyon sok minden ingyenes vagy  nagyon olcsó. (A reptéren persze itt is minden sokkal drágább, de azt már régen megtanultuk, hogy ott nem kell vásárolni.) Miután visszatérünk a komppal, sétálunk az emlékparkban, ahol két hatalmas medence őrzi az eredeti ,lerombolt tornyok helyén azok emlékét. A medencéket keretező télen fűtött, nyáron hűtött fémlemezbe lézerrel bemetszett nevek sorakoznak, az itt elhunyt áldozatok nevei.

Férfiak és nők, hivatali alkalmazottak, tűzoltók, rendőrök, a repülőgépek utasai és személyzete, ártatlan emberek, akiket egyetlen pontba vezényelt 2001 szeptember 11-én a sors, és a halál úgy fújta el őket ebből a világból, ahogy a szellő teszi a gyertya lángjával, szenvtelenül, kegyetlenül, közömbösen. Az áldozatokkal való találkozást később még folytatjuk, de most az előre megváltott időpontra szóló jegyünkkel a One World Observatory-ba igyekszünk, ami a régi WTC tornyok helyett és mellett épült fel a tragédiát követő években. A lift emelkedése közben mind a négy oldalfal kijelzővé változik és a látványban visszaugrunk az időben több száz évet és ahogy emelkedünk látjuk az épülő várost a magasból, míg végül időben a torony építéséig jutunk, amelyben állunk, a valóságban pedig a 102. emeleten áll meg a kabin. Egy kis interaktív bemutató következik, majd eljutunk a kilátó szintjére, ahol 360°-os panoráma nyílik az alattunk elterülő városra, a Hudson öbölre illetve az East River-re. 

A mára igért időjárás teljesül, páramentes ragyogó napsütésben gyönyörködhetünk a látványban. Persze itt is - mint a világ minden látványosságánál - itt van a szokásos ajándékbolt, ahol  bóvli kínai műanyag emléktárgyakat lehet vásárolni borsos áron. Ezúttal is kihagyjuk ezeket. Millió képet és videót készítünk, már előre abban a tudatban, hogy ezt a látványt úgysem lesz képes visszaadni a felvétel. Mindez csak arra jó, hogy a jövőben fénykép segítségével előhívjuk agyunkból a valódi látvány mai élményét. Majdnem egy órát töltünk a felhőkarcolóban, de mennünk kell, mert a következő belépőnk időpontja is közeledik, ami a 9/11 Memorial múzeumba enged bejutni minket. Itt minden erről a szomorú napról szól, a kiállított emléktárgyak, megőrzött üzenetek, fényképek, videófelvételek, őrzik a tragédia napjának történéseit és kiegészítik az azóta feltárt információkkal, dokumentumokkal. Láthatunk hatalmas részeket az elbontott épületből, papírként meghajlott, összegyűrt monumentális acéloszlopokat, gépészeti elemeket, személyes tárgyakat. A legmegrázóbb rész az a vetítőszoba, ahol nonstop megy az áldozatok bemutatása, képek, videóanyagok az áldozatokról. Ottjártunkkor egy pont velem egyidős, háromgyermekes apát mutat a kijelző, mellette a rá emlékező mondatok feleségétől. Aki már sosem kapja vissza azt, amit elveszített, a szerelmét, a férjét, a gyermekei apját. Azt mondja, hogy azóta a ház nem ugyanaz, hiányzik belőle egy hang. Lehetetlen elmondani az érzést, amit érez az ember miközben nézi ezeket az anyagokat. Idegen emberek kerülnek közel hozzánk egyik pillanatról a másikra és megértjük immáron sokadszor, hogy ezek pont olyanok voltak, mint mi akkoriban. Telve vágyakkal, tervekkel, reményekkel. Élték a mindennapi életüket dolgoztak a problémáik megoldásán, a saját és gyermekeik jövőjéért. Nyilván az éremnek két oldala van és a démonizált, repülőgépeket eltérítő terroristák is emberek voltak és áldozatok egy másik világ egy másik eszme áldozatai. De ők is lehetnénk mi. Csak a sors szeszélye, hogy nem Szudánban vagy Afganisztánban születtünk, ahol egy hasonlóan fanatikus, agymosó iszlámista nevelés éppen ilyen embereket formálhatott volna belőlünk is. Amerika világhatalmi törekvései és csillapíthatatlan ásványkincséhsége törvényszerűen szüli az ellenségeit, és bármekkora is Góliát a kicsi Dávid mindig megtalálja az alkalmas parittyát, amivel ha megölni nem is, de ideiglenesen képes térdre rogyasztani ellenfelét. Egyébként maga az ötlet, hogy repülőgépeket használjanak bombaként, minden szörnyűsége mellett zseniális volt. Nehéz zsoldosokkal versenyezni azokkal, akik számára Allah nevében meghalni dicsőség. A technikailag fejlett társadalom borzasztóan sebezhető. Én már régóta "várom", hogy egy világvárosban atomtöltetet robbantsanak, vagy vegyi fegyvert engedjenek szabadjára terroristák. Ne legyen így, de szerintem ez is csak idő kérdése. Nem tudom már mennyi időt töltöttünk a múzeumban, ami egy hatalmas terület és a nyári meleghez képest is inkább túlhűtött volt, mint kellemesen hideg, de jól esett kijönni ismét a napfényre, a borúból a derűre, a halál hideg leheletéből az éltető, meleg, madaraktól és mókusoktól hemzsegő parkba. Innen csak egy lépés a Wall Street és mivel mostanában a megtakarításaink egy része már amerikai részvényekben is áll, így kötelező volt felkeresni a New Yorki tőzsdét, és az ehhez kapcsoló egyik nevezetességét a közelben álló Charging Bull szobrot. Miért pont bika? 

Mert a tőzsdén a 20%-os részvényárfolyam emelkedést bika piacnak hívják, és mindenki ezt várja, ebben reménykedik, ezen lehet sok pénzt keresni. A bika felfelé öklel, így a részvények felfelé mozdulnak. (Ennek ellentéte a medve piac, mert a medve lefelé sújt a mancsával, ilyenkor az árfolyamok zuhannak, kitör a pánik és sokan tönkremennek.) Ahogy vártam a szobornál hosszú sor állt egy-egy fotó elkészítésére, mert állítólag a bika -hogy is mondjam, angolul így mondják, hogy "itt"- szóval a bika "itt" simogatása pénzügyi szerencsét jelent a jövőben. Mivel ebben a babonában (sem) hiszek, én bőven megelégedtem egy bika melletti portréval. (Akit érdekel a szobor története ezen a linken elolvashatja.) Ebbe a napba már nem nagyon fért volna több, de mindent láttunk, amit elterveztünk. 

4.nap: 

A tegnapi sikeren felbuzdulva, ezt a napot is futással kezdem a Central Parkban. Nem tudom miért, de mióta itt vagyunk, az órám és az applikációja nem hajlandó egymással kommunikálni, így nem tudom feltölteni ezeket a mozgásokat egyelőre, csak az óra adattárolója őrzi a megtett kilométereket. De én tudom, hogy itt vagyok, próbálom megélni ennek a világnak minden percét. Ahogy futok a körön arra gondolok, hogy 40 évvel ezelőtt ez a mai nap teljesen irreális vágy lett volna, igazából ha néha gondoltam is ilyenekre, hogy "egyszer talán..." azonnal el is hessegettem magamtól a gondolatokat, mert teljesen esélytelennek, reménytelennek tűnt és akkor és ott az is volt. Ma pedig a valóság. Itt futok a Central Parkban körülöttem amerikaiak és mindenféle náció. Mint New York. Ez tényleg a népek olvasztótégelye. De nekem tetszik ez a sokszínűség. Hiszem, hogy az emberiség hosszútávú túlélése a genetikai keveredésen fog múlni. Szükségünk van minden olyan genomra, ami segít abban, hogy alkalmazkodjunk ennek a bolygónak a változásaihoz. Hosszútávon nem maradhatunk fehérbőrűek, kék szemmel, mert az erősödő UV sugárzásban csak az a genetika lesz képes túlélni, ami erre kondicionált már évezredek óta. Lehet itt nemzetekben gondolkodni, és nacionalista jelszavakat harsogni és óriásplakátokon hirdetni, de az evolúciót ez hidegen hagyja. A zsákutcák kihalnak, ahogy eddig is. Míg ezt a témát körbejárom fejben, a futókörnek is a végére érek. "Haza"sétálok, sokadszor át a Time Square óriáskijelzői között, ahol ilyenkor még nem elviselhetetlen az embertömeg. Ez a város bővelkedik filmforgatási helyszínekben. Ma egy friss filmélményünk a You című Netflix sorozat helyszínét tervezzük megnézni, ami egy egyszerű könyvesbolt. Néhány megállónyira van csak tőlünk metróval, így megkeressük. Egy kicsit csalódottak vagyunk. 

A filmben csillogó könyvesbolt a valóságban lepukkant, a kirakata koszos, pókhálós, ráadásul az üzlet csak délben, két óra múlva nyit. De semmi nyoma, hogy a filmhez köze lenne, úgy tűnik a tulajdonost nem motiválja extra bevétel megszerzésére a tény, hogy a boltja lehetne turista látványosság is. Ha az enyém lenne a bolt, én megépítettem volna az alagsorban lévő üvegkalitkát és sok pénzért fényképezném a filmrajongókat oda bezárva. Nem vagyunk egyformák, illetve lehet ez a sorozat csak számunkra bír jelentőséggel, itt Amerikában egy a sok közül. Nem is időzünk itt sokáig, mert láthatóan nincs miért. Ismét metróra ülünk, és meg sem állunk a Canal Street-ig. Ez a kínai negyed határvonala. Azt mondják, ami itt nem kapható az nem is létezik. Mi is nézelődünk eleget, néha beletúrunk a bóvliba, persze végül nem veszünk semmit. Leginkább egy jó kínai kajára vágyunk, mert kezdjük unni Manhattan gyorséttermi kínálatát. Meg is találjuk a megfelelő éttermet, ahol színre-szagra választunk valamit, ami végül is finomnak bizonyul. Jóllakottan vágunk neki a Manhattan hídnak, de közben rájövünk, hogy mi leginkább a Brooklyn hidat akartuk megnézni, így vissza is fordulunk a nagyon zajos és nem sok látványt kínáló hídról és kisebb barangolás után megtaláljuk a Brooklyn híd gyalogos feljáróját. A hidat nem csak mi akarjuk megnézni. Rengeteg ember vonul velünk együtt a folyó közepe felé, hogy elkészítse élete fotóját. videóját, látunk egy menyasszony-vőlegényt is, akik itt készítik el a lagzis fotókat néhány öltönyben és alkalmi ruhában lévő rokonnal egyetemben. Állítólag ez népszerű lánykérő hely is, de mi most ilyent nem láttunk. Egyébként ebben szerintem Párizs Eiffel torony melletti Bir Hakem Szajna hidja utolérhetetlen, ahol minden percben térdel egy férfi, egy arcára szorított kezű nő előtt. :) . Tegnap a One World toronyból néztük a hidat, ahogy az apró hangyányi méretű emberek mozognak a tetején, ma fordult a nézőpont, a hídról nézzük apró hangyaként a 102 emeletes felhőkarcolót, és a többi körülötte álló WTC tornyot. 

5. nap: Nagyjából eddigre ki is pipáltuk a fő tourist trap-eket, amit kötelező megnézni, persze nem csak ennyit láttunk, a legnagyobb élmény  mindig az adott helyen lévő emberek megfigyelése. New York ebből a szempontból bőven kínált élményeket. Szinte már el is fárasztott minket néhány nap alatt ezzel az állandó, soha nem pihenő nyüzsgésével a város. Az utolsó még egész napunkra csak a Central Parkot terveztem, padon üldögélésekkel, utcazenészek hallgatásával, egyfajta piknik élményt kötetlenül. Ez is lett belőle. Legutóbb csak egy kis mintát vettünk belőle, most elmentünk a különböző sétányok mélyére, megnéztük a szabadtéri színpadot, Cleopátra egyiptomi obeliszkjét (i.e. 1425), a nagy tavat, a Belvedere erődöt, etettük a mókusokat és magunkat is. Ez a park nagy kincs a városlakóknak. Tulajdonképpen az egyetlen nagyobb terület, ahol egy kicsit természetközeli állapotban érezhetik magukat, ahol mezítláb sétálhatnak  a pázsiton, leheveredhetnek  egy sziklára, ahol kettőnél több fát láthatnak egyszerre. A parkon egyébként látszik a gondos kezelés. A növényzet, a padok, a járófelületek, minden a lehető legjobb állapotban van. Látunk egy színesbőrű alkalmazottat, aki levágott ágakat fuvaroz elektromos kisfurgonnal, közben mosolyogva énekel együtt az autóból szóló zenével. Valahogy ezt a hangulatot hozom haza a parkból, ezt a jókedvű gondoskodást, a szabadon futkározó szelíd mókusokkal, a fák alatti árnyékos padok nyugalmát, és a sétányon gitározó zenészfiú dalát:

Morning has broken like the first morning
Blackbird has spoken like the first bird
Praise for the singing, praise for the morning
Praise for them springing fresh from the world

(Cat Stevens - Morning has broken)

6. nap, a hazatérés:

Reggel ez még egy nagyon nyugodt napnak ígérkezett, a tervek szerint délben kijelentkezünk a szállodából, egy kényelmes ebéd a közeli vendéglátóhelyen, majd kiutazás, a már ismert útvonalon a JFK reptérre, checking, felszállás, 8 óra múlva leszállás az amszterdami már ismert reptéren, két óra múlva átszállás a budapesti járatra, majd délelőtt 11 körül megérkezés Budapestre. A valóság nagyon másként alakult. Már éppen összecsomagoltuk a holminkat és készülődtünk elhagyni a szállót, amikor email érkezett a KLM-től, mely szerint törölték a járatunkat. Pánik indul. Jobb híján kimentünk a reptérre, mert a szállodát elhagyva, már net kapcsolatunk sem volt, így a továbbiakban nem is tudtak értesíteni bennünket a változásokról. A reptéren három órán át nem született megoldás a problémánkra, végig olyan érzésem volt, mintha ez a járattörlés először történne meg a világon, annyira nem volt rá kialakult rutin, hogy az utasokat hogyan tájékoztassák. Aztán a sokadik ablaktól-ablakig küldés után kialakult a helyszín, ahol egyenként átfoglalták a jegyünket más járatokra. Így módosult az útvonal is, az eredeti egy Amszterdami átszállásból, egy két átszállásos New York-Genf-München-Budapest útvonal lett, de mi már ekkor bármit elfogadtunk volna, csak induljunk. Nemsokára kezünkben a jeggyel várakoztunk az induló járatra kicsit megnyugodva. Ez a nyugalom Genfig tartott, ahol miután kigyönyörködtük magunkat a Genfi tó szépségén leszállás közben, a következő járatra becsekkolásnál rögtön kiderült, hogy valamit elrontottak az átfoglalásnál és nem találják a rendszerben az egyik jegyünket, így nem tudunk felszállni a csatlakozó járatra. De volt még két és fél óra az indulásig és reménykedtünk, hogy addigra tisztázódik a helyzet. A svájci ügyintéző hölgy végtelenül kedves és segítőkész volt, szemmel láthatólag megtett mindent, hogy megoldja a problémánkat, de ahogy múlt az idő, láthatóan egyre idegesebbé vált és ezt látva mi sem lettünk nyugodtabbak, pláne, mert a csatlakozó járat kiírásánál már a beszállításra felszólítás jelent meg és még mi becsekkolva sem voltunk. Ekkor mondta a hölgy, hogy ezt a járatot már semmiképpen nem fogjuk elérni, mindenképpen átfoglalásra kerül sor ismét. Sajnos a legközelebbi Genf-Frankfurt-Budapest útvonalon csak az egyik járaton volt két üres hely, a másikon csak egy, így ez kiesett. Legközelebb pedig este 7:50-kor indult Münchenbe gép, amivel elindulhattunk és ez még nagyon távoli volt. A hölgy kedvességének köszönhetően, kaptunk két étel vouchert, 25-25 svájci frank értékben, amit szabadon felhasználhattunk étkezésre a reptéri éttermekben. Ez bőségesen elég volt, igazából nem is tudtuk megenni egy nekifutásból. :)

Ismét kicsit megnyugodtunk, azért csak kicsit, mert közben a járatinformációs kijelzőn sorban késtek a gépek és hat járat volt törlés alatt (mint később kiderült a francia reptéri dolgozok kezdtek sztrájkba). De bíztam abban, hogy talán annyira már nem leszünk szerencsétlenek, hogy egy napon két járatunkat is törlik. Fél öt után végre megjelent a mi járatunk is a kijelzőn mellette a checking pult száma, ahol sorba álltunk és hamar kezünkben volt a jegy. A gép kis késéssel elindult, majd 50 perc repülés után le is szállt Münchenben. Ez a reptér nem kicsi, egy kis vonatszerelvény viszi az utasokat a két terminál között. Az átszállásra és checkingre egy óra húsz percünk volt a papírforma szerint. Mivel itt még sosem jártunk, fogalmam sem volt hol lehet becsekkolni és az milyen messze lesz a beszálókaputól, így nem kicsit siettünk megoldani ezeket a dolgokat. Mivel nem volt élő ember a checking pultoknál, megpróbálkoztam az automatáknál beolvastatni az útlevelünket és kinyomtatni a jegyet. Ez sikerült is, már csak a kaput kellett megtalálni és ahogy eddig eljutottunk rögtön kiírták, hogy közel fél órát késik a járatunk indulása, ebből következően teljesen felesleges volt az eddigi őrült rohanás. De legalább most már tudtuk, hogy ez volt az utolsó akadály ezen az immár 30 órásra nyúlt úton. A gépünk 0:20-kor szállt le a Liszt Ferenc repülőtéren közel 14 órával később az eredeti tervhez képest. De végre itthon voltunk, innen már csak másfél óra autózás volt hazáig. Hazaérkezve borzasztó nagy élmény volt a házunk csendje, altatót nem kellett dúdolni egyikőnknek sem.

Ami tetszett és ami nem:

New York magyar léptékekhez szokott szemünknek, hatalmas város, rengeteg ember, sokféle náció. Tetszett a városban érzékelhető jó hangulat. Azok az alkalmazottak akikkel találkoztunk mindenhol felelősen de láthatóan jó hangulatban, mosolyogva (nem magyaros "kényszervicsorítva") végezték dolgukat. A város közterei elfogadhatóan szemetesek csak. Nyilván a turisták ezrei, százezrei, a hajléktalanok nem kis száma folyamatosan generálja a szemetet, de érzékelhetően ezt folyamatosan takarítják is el az erre alkalmazottak. Az épületek jó állapotban vannak, a szállónkkal szembeni épület homlokzatának felújítását éppen befejezték, néhány napig követtük ahogy dolgoznak a munkások. Azt kell mondjam, nagyon jó morált láthattunk, emberi tempót, hatékony munkavégzést és soha nem láttunk lustálkodó embert, telefont görgetőket, cigarettázókat. Látszott, hogy tartanak néha néhány perc szünetet, de utána rögtön fel is vették az előző tempót és órákon át dolgoztak és látványosan haladt is a munka. Nagyon meglepett a rengeteg növény a városban. Rendezett parkok és ahol csak lehet virágok professzionálisan elhelyezve, öntözve, karbantartva. 

Látszik, hogy a városvezetés nem küzd forráshiánnyal, van pénz a kertészetre, az épületek felújítására. Tetszett a tömegközlekedési járművek megbízhatósága, pontossága és tisztasága. Tetszettek az utcazenészek, rengeteg tehetséges muzsikus játszik a tereken, néhányan megélhetésként , de sokan láthatóan csak a saját és mások önzetlen szórakoztatásának céljából. Ami a legjobban tetszett, az a szabadságtudat, amiben a New York-iak élnek. A Pride kapcsán láthattuk, hogy a kisebbségek elismerése és szabadságjogainak tisztelete a nemzeti tudat, a nemzeti büszkeség szerves része. Ebben mi nagyon hátul vagyunk, vagy inkább ugyanennek a fordítottja a jellemző nálunk és gyanítom még sok víznek kell lefolynia a Dunán mire ez érzékelhetően változni fog. Jelenleg a Magyar Alkotmány szerint megközelítőleg 48 ezer ember nem is létezik Magyarországon, hiszen nem sorolhatók sem nő sem férfi kategóriába. Ez nekem olyan szintű szellemi elmaradottságot jelent, mintha a Biblia szabályozná a jogokat a Polgári Törvénykönyv helyett. 2025-ben ennél sokkal többet várnék magyarként, európaiként, emberként.

Ami legkevésbé tetszett. A város zaja. Azt mondják ez egy sosem alvó város és ezt nyugodtan veheti mindenki szó szerint. Egész nap van egy háttérzaj, ami az őrületbe igyekszik kergetni, mert ezt hallod állandóan éjjel és nappal. Gondolom aki itt lakik, itt született az már nem hallja és enélkül el sem tud elaludni, de engem nagyon zavart, olyannyira, hogy csak füldugóval tudtam aludni. Nem tudom, hogy a zaj okozza, a drogok, vagy csak az emberek kis alapterületre szorult nagy létszámából következik, de minden sarkon szembe jön egy egyértelműen elmebeteg. Ez néha csak egy csendes álldogáló magában beszélő és mutogató egyén, néha olyan, aki ordítva a frászt hozza rád, mindenesetre ebben a városban szinte lehetetlen feltűnést kelteni, mert például az már teljesen hétköznapinak számít, hogy a metrón melléd ül Bat Man teljes harcidíszben. Láttunk sokfélét, többnyire ártalmatlanok, de biztos vannak olyanok is akik nem, és ez egyfajta kockázat, amiért nem szeretnék itt élni. Nem tetszett továbbá az étel kínálat. Az átlagember számára legolcsóbban és legkönnyebben elérhető ételek borzasztóan egészségtelenek. Nyomokban tartalmaznak csak zöldségeket, rengeteg a műanyag és minden a szénhidrátbevitelről szól. Ehhez képest mi otthon magunk vagyunk a biofarm megtestesülése. Számomra furcsa és nem vonzó, hogy a városnak csak néhány száz éves történelme van. Rómával ellentétben itt nem botlunk bele minden utcasarkon ókori emlékekbe, sőt keresve sem találunk ilyent, egyetlen üdítő kivétel volt ez alól Cleopátra Central Parkban álló obeliszkje. Az épületek gyönyörűek a maguk nemében, de eltakarják a bolygót. Nem tudom meddig kéne este menni, hogy csillagokkal teli nagyobb égboltrészletet láthassunk, itt a felhőkarcolók és futballpályányi színes LCD panelek között a természet szépségei láthatatlanok. Az ember valószínűleg nem erre van kitalálva. Ez már annyira műanyag környezet, ami számomra életidegen. Mint ahogy életidegen és bolygóellenes a látható energiapazarlás, a helyiségek mérettől független túlhűtése és a legkisebb törekvést sem láttuk a műanyagok háttérbeszorítására sem. A magyarországi átlagos egyéni karbonlábnyom 5,7 tonna szén-dioxid egyenérték/fő, ugyanez Németországban 10,5 tonna CO2 e/fő, az USA-ban pedig 20 tonna CO2 e/fő körül alakul. Ezt itt most a saját szemünkkel is láthattuk és mindez érthetővé vált. Mindezt borzasztóan érdekes volt látni és megtapasztalni, egy örök élmény lesz ez az út is számomra, de ha élőhelyet kellene váltanom, a tervezésnél fel sem írnám a lehetséges helyek listájába New York City-t. :) 

"....és délután mit csinálsz?" avagy dupla Balaton kör biciklivel

 

"és délután mit csinálsz?" szoktam kérdezni talán kizárólag csak általam viccesnek érzett formában, amikor valaki azt mondja, hogy tervezi, hogy megkerüli a Balatont biciklivel. Biztosan sokan  gondolják ilyenkor, hogy nagy a pofám, de az én fejemben ez a produkció már régóta nem egész napos elfoglaltság. Persze megértem azokat akik ezt egy egész napra, két napra, urambocsá' négy napra tervezik be, de az én habitusom erre nem igazán alkalmas. Nekem a Balaton valahogy az utóbbi években, sőt majdhogynem évtizedekben, mindig valahogy összekapcsolódott a mozgással, a határfeszegetéssel, az egyéni rekordok felállításával. Hiszen futottam már körbe négy nap alatt (BSZM) egy nap alatt, illetve 28 és fél óra alatt (UB), úsztam át többször, és a pontos számát nem is tudom hányszor kerültem meg biciklivel. Ezért idén csavartam egy kicsit a dolgon, és azt találtam ki, hogy kétszer esetleg háromszor is megkerülöm a nagy tavat a lehető legkevesebb megállással és kíséret nélkül majdnem teljes self support-al. Erre a napra a pünkösd előtti napokat jelöltem ki, mert már majdnem maximális a világos időszak és még nincs annyira meleg. :) Ezen a télen nem álltam le a tekeréssel, így már 4000 km-el a lábamban tervezgettem ezt a több száz kilométeres utat. Elég hasonló őrültséget követtem már el ahhoz, hogy tudjam, egy ilyen kihívás teljesítéséhez nem elegendő a felkészültség, ezernyi ponton bukhat el a vállalkozó. Elég a nem megfelelő frissítés, egy kedvezőtlen időjárási fordulat, vagy egy banális műszaki hiba a kerékpáron és máris feladásra kényszerül az ember azon a ponton, ahol éppen tart, ha kicsit nincs szerencséje akár 100 km-re a szállástól. Mindig a legrosszabbra készülünk, de a legjobban reménykedünk, ez az alap hozzáállás. Egyébként itt semmi sem megy "vérre", a saját elhatározásomból vállalom ezt, minden probléma ami előfordulhat luxusprobléma. Nincs hatással az életünkre, maximum pillanatnyilag kellemetlen. Kivéve egy elszenvedett baleset, amire itt azért most hatványozottan nagyobb az esély, mint mondjuk egy körözős ultrafutó versenyen. Hiszen a  balatoni kerékpárút csak a politikusaink fejében éri körül a Balatont, és a propaganda harsogásai mögött az igazság az, hogy a legalább 75%-a valójában csak egy kijelölt útvonal a már meglévő közúton, utcákon, tereken át. Ezek az utak, mivel már tart a nyaralószezon közel sem forgalommentesek, gyakran találkozhatunk autókkal minden irányból és bizony itt mindig mi vagyunk azok, akik egy esetleges ütközésnél sérülékenyebbek. Ezt már ismerem, hiszen volt már hasonló találkozásom, amit itt meg is énekeltem (Crash). Ez a fájdalmas tapasztalat azóta is ott bujkál bennem valahol mindig a háttérben, amikor kerékpárra ülök és kimegyek a "vadak" közé. Spoiler: ezúttal megúsztam.Csak 14 órától lehet a szállást elfoglalni, ezért van idő délelőtt kényelmesen összekészülődni, kitalálni a ruházatot, feltölteni az összes elektromos kütyüt, gondolatban ráhangolódni a feladatra. De 11 körül már felkerül a csomagtartóra a kerékpár is és elindulunk egy kis paksi kitérőt beiktatva a Balaton irányába. Siófokra érkezésünk után elfoglaljuk a szállást és én azonnal elkezdek az indulásra készülődni. Már rajtam a bicajos ruha és az izgalom, gyakorlatilag indulhatnék, amikor kiderül, hogy a szálló előtti parkoló nem tartozik a helyhez, hanem önkormányzati terület és ennek megfelelően fizetős a parkolás. Én már ezzel nem akarok időt tölteni, ezért feleségemre bízom ennek intézését, és feldobálok mindent a kerékpárra és 14:08-kor nekivágok a távnak, néhány száz méter után ráfordulok a jelölt kerékpárútra, amit a déli parton 10-esnek hívnak (az északin 1-esnek, ki tudja miért?) és folyamatosan ezt a jelzést kell követni, vagy az útburkolatra festett sárga nyilakat vagy ha egyik sincs akkor az intuíciónkat. Mert még mindig nem "hülyebiztos" ez a jelölés a teljes körön, sok helyen nem egyértelmű, de az én átlagsebességemmel az is baj, ha nem látható messziről, vagy túl kicsi a jelölés. Sokszor futottam túl egy kereszteződésen az első körben ilyen hibák miatt. Érdekes módon 7 órával később már nem voltak ilyen gondok az éjszaka ellenére sem, mert a friss emlékek még annyira éltek bennem, hogy mindenre emlékeztem, a korábbi eltévedésekkel kapcsolatban, így ezeken a pontokon már előre tudtam mire kell figyelni. Szóval a bicaj megindul alattam, és én egyelőre nagyon élvezem a tekerést vagy 10 percig, amikor megszólal a telefonom, a parkolást kéne befizetni online, amihez a banki visszaigazolás az én telefonomra érkezik. Mire ezt megtudom a fizetés, már időtúllépés miatt meghiúsul, később az önkormányzat online rendszere omlik össze, ezzel el vagyunk egy fél órát, én közben háromszor állok meg, pont nem erre vágyom, de nincs mit tenni. Végül abban maradunk, hogy megyek folyamatosan és csak akkor hívnak, ha a közreműködésem szükséges. Ahogy elindulok rögtön keresnek a cégemtől, ahol egy hihetetlenül lényegtelen kérdést kell megválaszolnom, persze ehhez megint meg kell állni. De végül is elindulok és innentől a telefonomra nem érkezik hívás. Feleségem roppant kreatívan úgy oldja meg a parkolás fizetési problémáját, hogy az autót átállítja 50 méterrel arrébb az ingyenes zónába, ezzel nem kevés pénzt spórol meg nekünk a két nap alatt. Innen üzenem Siófok Önkormányzatának, hogyha már ennyire kell az a pénz a turistáktól, akkor rakjanak is alá egy stabil informatikai rendszert. Lassan megnyugszom és átadom magam a kerékpározásnak. A három sport közül melyeket jelenleg végzek, még mindig ezt szeretem legjobban. Szeretek haladni, szeretem a változatosságot amit a táj nyújt, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb ez, mint az úszás során nézni a medence alján órákon át ugyanazokat a burkoló lapokat. Az időjárással kapcsolatos "még nincs annyira meleg" teória nem jött be, mert 32 fok van árnyékban, de a szél is fúj és bicajon a menetszél egy állandó hűtést biztosít, amitől ez összehasonlíthatatlanul komfortosabb érzést ad, mintha ugyanebben a hőmérsékletben futni kéne. A fedélzeti műszeren csak a sebesség és a távolság paramétereit látom, minden más lényegtelen. Igyekszem 30 km/h körüli sebességet tartani, de persze csak a lehetőségeken belül, néhol egyszerűen ez lehetetlen, és nem egy hely van ahol le kell szállni és a vasúti átjáró labirintuskorlátjain keresztül áttolni a bicajt a másik oldalra. Ezek és a fiziológiás szükségletek miatti megállások csökkentik a teljes út sebességének átlagát. A  fedélzeti műszer minden 5 km megtétele után csipog egyet és kiírja a kör adatait. E szerint 10 perc körül teszek meg 5 km-t. Néha több néha kevesebb, de abszolút nincs is olyan érzetem, hogy lassan haladnék, a BSZM célállomásai adják a fejemben a kör sarokpontjait  az útnak,  Siófok-Fonyód-Badacsony-Balatonfüred, Ezek nem pontosan, de nagyjából a teljes kör negyedeinek felelnek meg. Rohamosan közeledik Fonyód és nemsokára be is futok a településre, elmegyek a versenykor igénybe vett szállásunk mellett és megkezdem a második szakaszt a főút mellett futó ramaty minőségű, cserébe vaskorláttal súlyosbított kerékpárúton. Eszembe jut, az UB teljesítése közben hogy innen telefonáltam napnyugtakor a feleségemnek, hogy majdnem a felénél járok a távnak és még semmi bajom nincs, ami akkor nagyon reményteli állapot volt, ez is egy kellemes emlék a számtalan balatoni helyszínről. Persze akkor az óramutató járásával ellentétes irányban haladtam a tó körül, ellentétben a mostani haladásommal. A tó nyugati végénél átlépem a Zala folyót az új felüljárón áthajtva az eddigi akadályozó szél ezzel a hátam mögé kerül, így most ennek a plusz energiának segítségével repülök Keszthely irányába, hogy a Szigligeti várat megpillantva a kör legrosszabb kerékpárútszakaszát megtegyem. De most tényleg! Komolyan ezen kell kerékpároznia évente tízezreknek? Ezzel állítunk ki magunkról bizonyítványt külföldi turisták előtt? A kerékpár út tartalmaz minden anomáliát, amit csak el lehet követni. A szokásos dilatációs döcögés ebből a legenyhébb ez szinte mindenhol van, valahogy a magyar mérnökök nem tudnak mit kezdeni a hőtágulás problémájával. Ugyanígy nem tudnak mit kezdeni az út mellett álló fák gyökérzetének terjeszkedésével sem. Pedig csak át kéne menni a szomszédos Ausztriába és megtekinteni, hogy ott hogyan építenek kerékpárutat, valamiért ott az ártéri erdőkben is tükörsima az aszfalt. Bizonyára megugorható lenne ez a már római korokban is megoldott probléma ma is. De a legszörnyűbb a kátyúk és repedések valamint felpúposodások gépi lemarási kísérlete és ennek félbehagyása. Egy kikerülhetetlen velőig felrázó, lábzsibbasztó, láncledobó  csapdát képeznek ezzel és ez részükről így rendben van. Illetve születik rá megoldás magyar módra, fehér festékkel körbe rajzolják az úthibát, mintha legalábbis ettől az elmúlna. Minősíthetetlen. Csoda hogy a kerékpárom nem törik össze, néha a levegőbe ugrik a hirtelen jött bukkanótól, vagy a becsapódás akarja a kezemből a kormányt kivenni. Már előre félek a következő körtől, amikor mindezzel éjszaka, sötétben fogok találkozni, még ennél is váratlanabb módon. Persze vannak remek szakaszok is, ahol Isten vagy a NER kegyelméből világszínvonalú láthatóan az EU iránymutatásai alapján készült úton kerékpározhatunk, kellően széles, útburkolati jellel elválasztott tükörsima aszfalton, színvonalas kerékpárospihenőknél piheghetünk, és éjszaka is napelemes világítással kényeztetnek minket. De ez becslésem szerint talán összesen 15-20 km a teljes 200 km-ből. Esküszöm legközelebb megmérem a dedikált kerékpárutak összes hosszát és azon belül a megfelelő színvonalú utakat is. Mert ez a szakasz Szigliget előtt nem az, sőt én konkrétan életveszélyesnek mondanám. Persze más a probléma egy ballonos gumival ellátott mountain bike vagy gravel kerékpár esetében, ami 15 km/h-val meg, és más nálam, a 7 bar-ra fújt keskeny gumiknál 30 km/h-nál. A legrosszabb az, hogy láthatóan évek óta senki sem kezd semmit ezekkel a problémákkal. Sajnálom, hogy a prájmöriminiszterünknek nem a kerékpár  a kedvenc sportja, hanem a foci, mert akkor most nem volna miről írnom. Szigliget után már a Római út hullámain száguldozom, főleg lefelé, hogy a felfelékben a lendület minél tovább felvigyen, itt hozom rá a frászt egy bicajos hölgyre, aki halkan sikkant, amikor ötven körüli sebességgel megyek el mellette az emelkedőn felfelé, erre igazán nem számított. :) A számomra lehető legrosszabbkor érkezem Balatonfüredre. A Nap éppen lement, kicsit enyhült a forróság, és emberek ezrei egyszerre gondolják azt, hogy eljött a séta ideje. A Tagore sétányon valami fesztivál van, rengeteg árusító bódéval és a sétány közepén felállított nagy színpaddal és ennek megfelelő számú emberrel is. Csak lépésben tudok áthaladni az emberek között, a színpadnál már csak tolom a bicajt, és esetlenül csattogok az SPD-s cipőben nem egészen stabil járással, hiszen az elmúlt 100 km alatt nem nagyon jártam a lábaimon. Átvergődésem után hamar elhagyom a sétányt és a 24-48 órás versenyek helyszínén haladok a Kisfaludy strand előtti szakaszon. Sok átkínlódott éjszaka emléke, melyek érdekes módon mind kellemes emlékként élnek bennem. A küzdelem, a futás okozta fájdalmak, a szellemi kimerültség, a végére már csak a kitűzött célt mindenáron elérni szándékozó akarat emléke mellé, mindig ott van a "megcsináltam" gondolata is, a célban érzett eufória, az érem csillogása, a szurkolók tapsa és biztatása és a versenyt követő pihenés és relaxáció öröme, békéje és elégedettsége is. Már csak 50 km Siófok, ezért a főútra kiérve felhívom a feleségem, és 2 órával későbbre  prognosztizálom az érkezésem. Ő az én szuper crew-m, tudja, hogy mire lesz szükségem a második kör kezdéséhez, addigra előkészít mindent. Erősen sötétedik, de még nem akarom a fejlámpa akkuját pazarolni, ezért csak a hátsó villogót kapcsolom be. A kerékpáros forgalom láthatóan gyérül, mindenki már igyekszik befejezni a napi körét. Annyira gyorsan eltelt az eddigi idő számomra, hogy teljesen természetes, hogy mindjárt belekezdek egy újabb körbe. Mérsékelt fáradtságot érzek, a lábaimban semmi jele a megtett útnak, a fenekem és a vállaim mutatnak jóslófájásokat a jövőre nézve, és részükről igazán megállhatnék, de tudják, hogy itt az agy irányít és ez nem kívánságműsor, ezért nem is nyúlnak komolyabb sztrájkeszközökhöz. Fűzfőnél már alig látok, így felapplikálom a sisakra a fejlámpát és innentől az általam kibocsátott fényre támaszkodva tudok csak navigálni, ez főként az erdőkben kanyargó utaknál izgalmas. Még alig hevertem ki a füredi emberkavalkádot, mikor Balatonakarattyánál belefutok egy újabb zenés rendezvénybe, ahol a már nem szomjas közönség tagjait igazán nem kis kihívás elkerülnöm, mert természetesen tele van velük a kerékpárút is. A balatonvilágosi magaspartról gyönyörű a kilátás a fénykoszorúval keretezett Balatonra és már látótávolságban a Siófokon álló óriáskerék is, ami majdnem a szállodánk mellett áll. Két pillanat és a pedál néhány ezerszeres körbefordításával később, már a kör bezárásához közeledem. Szerencsére a szállodát könnyű megtalálni éjszaka is, ahol már vár a feleségem, és újabb frissítőcsomagot töltünk a biciklire, és a ruhám zsebeibe. Talán tíz percet állok és elkezdem a második kört, most minden helyszínen úgy tűnik, hogy az előbb jártam itt, csak ezúttal sötét van. Érdekes módon másodszor, a sötétben  már nem ejtek navigációs hibákat. Az első kör emlékeire támaszkodva, még élénken él bennem az útvonal. Végre hűvös van, az útjelző táblák már másodszor jelzik nekem a helyes irányt  a mai napon. Az egész út egy egybefüggő deja vue.:) Van egy varázsa a part kihalt utcáin biciklizni éjfél és hajnal között. Persze néhol még ezerrel megy a buli. Hallom a hangszereket a semmivel sem összetéveszthető élő cintányér és ének hangokat és ez is sok emléket idéz fel bennem. Balatonbogláron bele is futok a tér közepén felállított színpadba, ahol  egy számomra csak a facebookról ismert előadó énekel, Pál Csaba, azonnal felismerem, főként a fantasztikus orgánumáról, ami nagyon hasonlít Tom Jones-éra, azt hiszem, csak egy billentyűst látok mellette, de sok időm nincs megcsodálni a látványt hiszen teljes gőzzel haladok. Látom a színpad előtt táncoló párokat is, a színpadon a Csaba az "Aranyesőt" énekli. Részvétem. Kár ezt a világszínvonalú remek hangot szemétre pazarolni. Nem régen még én is ezeken a színpadokon álltam körülöttem hangszerek előttem mikrofon és százakat szórakoztattam. Elmúlt, azt hiszem véglegesen. 40 évig tartott, elég volt. Fel is teszem magamnak a kérdést, "Hol lennél most szívesebben, egy ilyen színpadon, relatíve népszerűen és pénzt keresve, vagy itt, ahol most vagy?" A válasz azonnal érkezik az agyamba, "itt ahol most vagyok, a bicajom nyergében, szabadon száguldva a balatoni éjszakában, érezve, hogy élek". Mert ezt szabad akaratomból teszem, nem kell senkinek megfelelnem, csak a saját elvárásaim számítanak, és már régóta élményeket gyűjtök elsődlegesen és pénzt csak másodlagosan, mert az előbbi a maradandóbb. Persze velem együtt minden elmúlik, de amíg itt vagyok ezeknek az élményeknek a megélése a fő célom. Közben szalad alattam az aszfaltcsík, ismét Zala megyébe érek, és hamarosan ráfordulok az északi partra. A nappali 32-34 fok után most szabályosan hideg van, váltakozva futok bele fagyos légáramlatokba. Legalább valami hűti a napközben kissé megpörkölődött bőrfelületeimet. A bulik végét jelentik az utolsó nem szomjas vendégekkel történő találkozások. A múltban ők voltak a "kedvenceim". A kontrollálatlanok, és kontrollálhatatlanok. Akiknél minden buliban a cél az ordenáré állapot leggyorsabb elérése lehetőleg eszméletvesztésig tartó ivászattal. Badacsonytördemicen egyszerre három ilyen humanoid támogatja egymást természetesen az út közepén. Valamit kiabálnak utánam szerencsére nem értem, mert valószínűleg csak felhúznám magam, mert általában nem szokott egyezni a világlátásunk és az értékrendünk a hasonlókkal.  A korábban említett jóslófájásaim fokozódnak, már sürgetik a megállást, de még 100km van vissza. Mindenesetre sem a fenekem, sem a vállam nem díjazza a nagyobb döccenőket, pedig még csak most jön a Szigliget előtti, korábban már gyalázott szakasz, ami leginkább egy  harckocsiúthoz hasonló finomságú. Szerencsére éjjel 3 van és senki sem hallja, amikor a váratlan kátyúba csapódásokkor névsorolvasást tartok a parlamentben és jelzőket osztok ki az illetékeseknek. Persze nem teljesen vagyok egyedül, a part éjszakai állatvilága nagyon is körülöttem van. Itt egy őz néz velem szembe néhány pillanatig a kerékpárút közepén, a másik csak két méterrel előttem suhan át keresztbe a frászt hozva rám, máshol rókacsalád érkezik két kisrókával, de mindenhonnan szemek fluoreszkálnak a fejlámpám fényében egész úton. Néha van szerencsém a teljes valójában is látni a szemek tulajdonosát, például egy nyércet Badacsonytomaj közepén. ...és persze macskák tömkelege, valamint bagolyfélék és denevérek felettem a levegőben. Kelet felől az ég bátortalanul, de egyértelműen világosodik.  A világ rendjében lehet bízni, legalább is a mi időléptékünk alapján nincs ok aggodalomra. A Nap ma is fel fog kelni, és hamarosan ismét perzselni fog, ahogy tegnap is tette. Reményeim szerint én akkor már a hűvös szálláson leszek, ez a gondolat megnyugtató és örömteli. Balatonakaliban már az első körben is megálltam egy kellemes kis téren az ófaluban, ahol egy vízcsap is található,  amiből ezúttal is megtankolhatom a kulacsaimat. A napfény már feleslegessé teszi a fejlámpát, így elrakom a kistáskába, ha már állok, eszem is néhány falatot, de az egész nem tart néhány percnél tovább. Most már biztosnak érzem, ennek a kihívásnak a teljesítését. Az energiatartalékaim alig csökkentek. Ezúttal tökéletes a frissítésem. Végig szilárd kaját eszek és a folyadékvesztést Hammer Perpetuem Latte, koffein tartalmú sportitallal pótlom, plusz sótabletta óránként és víz igény szerint egyáltalán nem erőltetve. A fájdalmaim viszont erősödnek. Egyre többet nyújtogatom a karom hátrafelé, és állok ki a pedálra a gurulásoknál. Persze ez és az éjszakai vezetés a sebességátlagomat is rontja, de nem különösebben érdekel. Tulajdonképpen a harmadik körbe ezek miatt a fájdalmak miatt nincs értelme belevágni, mert nem ér annyit a teljesítés, mint a túlerőltetés miatt elnyúlt rehabilitáció, vagy egy esetleges maradandó sérülés beszerzése okozta hátrány jelent. Majd utána járok, hogy az ennél jelentősebb távok lebiciklizésére képes versenyzők, pl. Szőnyi Ferenc (Racemachine), mit tesznek a hasonló sérülések elkerülésére, vagy egyszerűen ez is csak edzés kérdése esetleg felszerelés hiányosság, esetleg genetikai okból ők kitinpáncéllal a fenekükön születtek? A Tagore sétány ezúttal teljesen kihalt, csak az automata locsolók ketyegése hallatszik az út mentén, a tegnapi bulira a túltöltött szemetesek és a félig leszerelt színpad látványa emlékeztet. Szeretem ezt a sétányt, szerintem a Balatonpart legszebb és leginkább rendben lévő része szinte már a fejlett nyugatot idézi csak a magyaros "lehúzós" mutációjával.  Hamar Fűzfőhöz érek, elhaladok a strand mellett, itt is futottam már versenyen. Azért emlékszem, mert azon a napon délelőtt futottam fel a Kékesre, délután pedig itt futottam félmaratont. Az egész az miatt történt, hogy a Kékes Csúcsfutást havazás miatt elnapolták és a pótidőpont a fűzfői versennyel került egy napra, mivel az egy esti futás volt, így technikailag lehetővé vált, hogy mindkettőt teljesítsem egy napon belül. Jó móka volt. Az utolsó nagy erőfeszítést már csak  a Balatonakarattyán lévő emelkedő jelenti, de már nem sietek, szépen feltekerek alacsony fokozaton és hamar felérek, innentől már szinte csak lefelé kell gurulni Siófokig. A balatonvilágosi magaspartot most a felkelő Nap fényében láthatom, pazar látványt nyújt. De nem állok meg kiélvezni a látványt, mert már sürgetően be akarom fejezni a kört. Lezúgok a lejtőn, ami keresztezi a vasútat, ezúttal nem kapok sorompót, mint az első körben, már csak 10 km van hátra. 20 perccel később megállok a szálloda előtt, feleségem már kint vár. Együtt leszereljük a bringát, mindjárt fel is rakom az autó csomagtartójára és a jól megérdemelt zuhany után ágyba is zuhannék, de a sebeim óvatosságra késztetnek, ezért inkább csak ágyba mászok. Nem tudok igazán mélyen aludni, ezt is ismerem már az ultrafutás világából. 2 órányi pihengetés után fel is kelek és elindulunk haza. Az idegrendszerem már pihent annyit, hogy alkalmas vagyok vezetésre.

Mindent egybevetve, érdekes kihívás volt, nem tartom lehetetlennek a három kör egymásután megtételét sem, az energiámból bőven futotta volna rá, ha a vállam és az ülőalkalmatosságom nem válik ennyire fájdalmassá. A boomerség egyértelmű jele, hogy eszembe sem jutott a két nap alatt Insta sztorit, Tik-Tok videót, sőt még fotókat sem készíteni. A végén egy rövid facebook  posztban tudattam, hogy körbeértem másodszor is. A lényeg nem ebben van, hanem a teljesítményben és az élmény megélésében. Sosem értem, mikor mások ennél jelentéktelenebb teljesítmények kapcsán, akkora hype-ot kerekítenek, mintha a Holdra szállásról lenne szó. Most legalább három napig csak futok és/vagy úszom, de már most alig várom, hogy újra bringára üljek, mert imádom a suhanást a Scott-al. Eredetileg csak az ironman távú triatlonverseny teljesítésére vásároltam és úgy gondoltam, hogyha ez meg lesz, utána el is adom. Egyre  biztosabb, hogy ez a bicaj velem marad még sokáig. Most még kicsit hajtom, aztán szervizbe kerül egy kis felkészítésre, hogy a következő kihíváshoz is a legjobb formáját tudja nyújtani.
Extremman Nagyatád 2025.08.10. :)

Végezetül a telemetria: