New York, New York

Amikor eldöntöttem, hogy a zenélést befejezem, rögtön felmerült a gondolat, hogy a hangszerekért kapott nem csekély összeget talált pénznek titulálva, lehetőség nyílhat egy, a szokványosnál költségesebb utazás finanszírozására is, ezért rögtön adta magát az egyik nagy álmom, New York meglátogatása. Éreztem, hogy ez a város más lesz, semmihez sem hasonlatos és azt is gondoltam, hogy valószínleg nem fog tetszeni, vagy legalábbis nem úgy, mint Róma, vagy Firenze.  Mégis a kíváncsiság, a lehetséges élmények megélése hajtott a szervezés első pillanatától. Itt nincsenek 2000 éves épületek, New York történelme mindössze néhány generációra nyúlik vissza. Európai vagy főként ázsiai léptékben csecsemőkorban van. A Big Apple, a népek olvasztótégelye, az első naptól magába szippant, sokkol és hosszútávon valószínűleg megtébolyít. A  csillogó határtalan gazdagság és a homeless-ek napi valósága méterenként váltakozva tárul elénk. Néha meglep az igényesség, néha elborzaszt az igénytelenség. A turisták néhány nap alatt sosem látják a valódi életet, ehhez itt kéne élni, dolgozni, gyerekeket nevelni és megöregedni is. Az európai mértékkel pazarló életmód, a karbonlábnyom láthatóan teljes figyelmen kívül hagyása, rádöbbentett bennünket, hogy itt teljesen más az értékrendje az utca emberének, és talán sosem fogja őt érdekelni a környezetvédelem, amíg erre maga Gaia anya rá nem kényszeríti. De lássuk mindezt, hogyan éltük meg napi lebontásban.

1. nap, a  megérkezés:
Imádom a házam és a lokációt ahol elhelyezkedik, sehol sem laknék szívesebben. Kivétel ez alól ezek a reggelek, amikor a majd kétszáz kilométerre lévő repülőtérre kell a járat indulása előtt két órával érkezni. Ez most egy hajnali éjszakai 2 órás indulást jelent. Persze az adrenalin ilyenkor már eleve nem hagyja az embert  aludni, ezért nem mondhatom, hogy top formánkban vágunk neki az utazásnak. A szokásos parkolóban hagyjuk az autót és máris kirepítenek bennünket a reptérre. Most is csak két hátizsákot és két kisebb kézitáskát viszünk, nyár lévén teljesen elegendő ennyi ruházat egy hétre. Mindig csodálkozva nézünk másokat, akik fejenként egy 40 kg-os bőrönddel jönnek nyaralni egy hétre. El nem tudom képzelni mi lehet a bőröndbe, valószínűleg egy exkavátor, vagy egy lókoponya, esetleg egy komplett cirkuszi társulat jelmeze plusz  a sátor. Mindegy is, cipekedjenek csak, ha ez nekik így jó.
A gép időben indul, akkor és ott ezt nem értékelem, de ez a hét megtanít arra is, hogy a reptéri menetrend a világ egyik legbizonytalanabb adatsora. A KLM légitársaságnál foglaltuk a jegyeket oda-vissza.  Eddig csak fapados járatokkal repültünk, ebből a szempontból is más most ez az utazás. Alighogy felszállunk mindjárt kapunk ásványvizet, később egy sütit osztanak szét a stewardess-ek. Mivel ez a repülés csak két órás, villámgyorsan eltelik az idő, és már készülődünk az amszterdami leszálláshoz. A levegőből megcsodáljuk a holland fővárost. Elképesztően sok a víz, sosem fogunk tudni egy ilyen víz túltengéses mezőgazdasággal versenyezni. Csatorna csatorna hátán, az autóutak a folyóvíz alá épített aluljárókon át közlekednek. Elképesztő. Finom zökkenés tudatja, hogy ismét szilárd föld van a repülőnk alatt. Hamar megismerkedünk a repülőtér - egyébként nagyon logikus csillag alakzatú - terminál felosztásával, és megközelítjük a New York-ba induló gép majdani beszállókapuját. Kereken 5 óránk van a beszállásig, keresünk valami ételt és pótoljuk az eddigi elveszített kalóriákat. Megcsodáljuk a különleges órát, ahol egy végtelen videó fut, amelyben azt az illúziót kapjuk, hogy egy ember takarítja belülről az órát, és percenként átrajzolja a mutatók helyzetét. Viszonylag gyorsan elérkezik a beszállítás ideje, és elfoglaljuk a helyünket a transzatlanti járaton. Ez egy igazán szép nagy madár. Itt már három sorban két folyosóval vannak az ülések rendezve. Minden háttámlába LCD kijelzőt építettek (egérmozi), amivel a 8órás út alatt tudja az utas magát szórakoztatni, vagy untatni. A mellettem ülő úr elindított egy filmet, majd a következő hat órát átaludta, akkor felriadt, elindított egy másikat és még aludt két órát. Én jól el vagyok. Nézem a repülési adatokat, játszom az interaktív térképpel, megnézem a Bohém Rapszódiát szinkron és felirat hiányában angolul. Legalább készülök egy kicsit a nyelvből. Kicsit olvasok, kicsit bóbiskolok, és már Amerika partjainál repülünk. Leszállás után van egy kis para, mert a belépéshez át kell jutnunk a vámvizsgálaton és az éppen nekünk jutó vámtiszt kérdésein, de megússzuk egy "How many days?" kérdéssel és már mehetünk is tovább. Szokás szerint hónapok óta készülök fejben az utazásra így nem esik nehezemre megtalálni a reptéri magasvasutat (AirTrain), amellyel eljuthatunk az első vasútállomásra (Jamaica Station), ahonnan indul a vonatunk (LIRR), ami majd elvisz minket Manhattanbe. 

Közben próbálom működésre bírni, a még itthon vásárolt és reményeim szerint Amerikában is működő SIM kártyámat, de úgy tűnik nem jön össze elsőre, később kiderül, hogy sokadszorra sem. Így maradtunk mobilnet nélkül erre a hétre. Közben mint kés a vajban úgy haladunk. Az induló vonatból  a távolban megpillantom New York felhőkarcolóinak ködben álló sziluettjét. Az első élmény amit látunk a sínek mentén, semmi extra, lepusztult épületek, mint bárhol másutt a világon egy külvárosban. A vonatunk befut a Penn Stationra, ami Manhattan közepén áll, a Madison Square Garden szomszédságában. Ahogy feljövünk a peronok szintjéről, mindenhonnan legalább 50 emeletes üvegtornyok néznek ránk. Ez már Amerika. Kicsit eltévedünk, majd hamar megtaláljuk a szállodánkat. Gyors checking és elfoglaljuk a szobát. Itt találkozunk először a jelenséggel. Az amerikaiak minden helyiséget túlhűtenek. Szabályosan vacogunk a szobánkban, a légkondit első kísérletre nem tudom kikapcsolni, valamiért állandóan újra indul. De magyar vagyok, simán szétszedem a vezérlőt és lehúzom a tápkábelt. Na, így már nem indul újra. :) Elindulunk sétálni, három sarokra van tőlünk a Times Square, ahol iszonyú embertömeg hömpölyög (minden nap).  Az épületeken elképesztőméretű kijelzők villognak, reklámozva mindent ami nélkül nem élet az élet. 

Az egész egy agybaj, hamar elegünk lesz belőle, ez így elsőre sok a fáradt idegeinknek. Nem sok energiánk van tekintve, hogy 21 órája úton vagyunk, csak egy gyors vacsorát akarunk és aludni. Az étel mindenhol elég drága, a mi pénztárcánkhoz, de azt is tudjuk, hogy általában az első étkezéseink a legdrágábbak mindenhol, amíg fel nem derítjük az olcsóbb alternatívákat. Utálom a borravaló intézményét, aminek itt nagy hagyománya van, ezért örülök, hogy mindenhol lehet kártyával fizetni, igaz a kártyás ár mindig drágább, mint a készpénzes, de nekem ez is elfogadhatóbb, mint a megfoghatatlan összegű borravaló, amiről sosem tudod, hogy elég vagy kevés. Egyébként érdekes, de mindenhol valamilyen módon meghagyják a paraszolvencia lehetőségét. Legtöbbször egy "Tip" feliratú doboz van, amibe bedobhatod a borravalónak szánt készpénzt, de boltban az önkiszolgáló kassza tudtam hogy kiválasztható százalékokat lehet hozzáadni a végösszeghez, igaz volt 0%-os gomb is.  Persze itt még csak délután hat van, az időeltolódás miatt, így ismerkedünk a következő napokban a jetleg-gel is, de nem lesz a kedvencünk. Valahogy azért elalszunk bár  a zaj folyamatos. A városnak van egy frekvenciája, ami egész nap hallható 24 órában. A járművek, a légkondicionálók, a sarki árusok aggregátorai és még ki tudja mi nem, egyetlen folyamatos morajjá áll össze. Ez elől nem tudsz elmenekülni minden percben körül vesz. Első nap még nem, de a másodiktól minden éjjel füldugóval alszom, mert csak így vagyok képes elaludni és pihenni. Bizonyára ez is megszokható, de valahol abban is biztos vagyok, hogy az itt élők idegrendszerére nincs jó hatással. Hétvégén ehhez még hozzájön, a tetőtéri bár bulijának nagy hangerejű zenéje is. Ez az első ok, amiért nem élnék itt, de lesz még sok ilyen. Gyorsan elalszom, csak, hogy éjfélkor - ami itthon a reggel - felébredjek és értetlenül nézzem az ablakból a sötét utcát. Aztán valahogy csak reggel lesz ezen a földrészen is.

2. nap:  
A Moxy szállóban lakunk a 7 sugárút és a west 36. utca sarkán, ez kb. Manhattan közepe. Északra 2 km a Central park déli oldala, félúton a Time Square. Kezdésnek nyakunkba vesszük a környékünket amit az itteniek midtown-nak hívnak. Van itt jó néhány dolog, amit látni akarok. Elsőként az Empire State Building, ami 1931 és 1971 között a világ legmagasabb épülete volt. Jelenleg 23. a felhőkarcolók magassági listájában. Az első találkozáskor az antennaködben állt, nem volt látható, ezért később visszajöttünk újra megnézni teljes szépségében. Nem messze innen a Chrysler Building az egykori vetélytárs, amivel az ESB-nek meg kellett küzdenie a legmagasabb címért. A győzelmet állítólag úgy érte el, hogy az antennát az épületben szerelték össze és csak az átadás előtt közvetlenül  állították helyére, ezzel maga mögé utasítva a CB-et, ami ma már csak a 111. helyett birtokolja világranglistában. 

Még van egy épület, amit feltétlenül szeretnék látni, nem is tudom miért, talán mert annyi filmben láttam. Ez New York legrégebbi felhőkarcolója melynek építését 1902-ben fejezték be, amikor nagyapám még meg sem született. Az acélvázas technológia első képviselője volt, ez tette lehetővé, hogy 87 m magasra népülhetett. Azóta már ezzel a technológiával közel tízszeres magasságot s képesek az építők elérni. A telek amelyre tervezték vasalóalakú volt, a megrendelő elvárása az volt, hogy minél inkább használják ki a területet, így született meg a telekkel azonos formájú alapterületet elfoglaló Flatiron Building. Jelenleg éppen felújítás alatt áll, de az állványok mögött is látszik a szépsége.

Az épület melletti sarkon áll 1909 óta, NY legszebb köztéri órája. Az épület melletti parkban egy kutyafuttató áll, és rengetegen használják. A parkban ahova nézünk mindenhol mókusok szaladgálnak. Ezek a tipikus laposfarkú "csipet-csapat" amerikai mókusok. Abszolút nem félnek tőlünk, akár fél méterre is a közelünkbe merészkednek. Közelben a Grand Central is, ami csak egy vasúti pályaudvar, de ez is annyi filmben köszön vissza, hogy érdemes megnézni egyszer.  A csarnok hatalmas és ezt a teret jéghidegre hűtik, szinte már kellemetlenül hűvös van. Ez mellett ragyogó tisztaság, a magasban lévő ablakok is tiszták, sehol egy pókháló, a járófelületet is folyamatosan takarítják mert sehol nem látok egyetlen papírfecnit sem, pedig rengeteg ember  közlekedik itt a nap folyamán. Az emeleti galérián Iphone árusítás, itt nem nagyon ismernek mást. Következő célunk a Szent Patrik katedrális, ahova Kevin (Reszkessetek betörők) is beült a filmben. Érdekesen hat ez az egykor bizonyára monumentálisra épített magas templom, a körülötte lévő felhőkarcolók között. Az egykor Isten dicsőségét hirdető torony eltörpül ebben a környezetben, így múlik el a világ dicsősége. Nem terveztem, de utunkba kerül a New York Public Library (városi könyvtár) impozáns épülete, így itt is elnézelődünk legalább félórát. A város egész hónapban a hétvégi a new yorki Pride-ra készül. A homlokzaton hatalmas szivárvány színű molinó hirdeti "The libraries are for everyone!" ( A könyvtárak mindenkiéi!) Itt egy kép róla, csak azért, hogy nem én találtam ki.

Miközben nézem arra gondolok, hogy "Úristen hol vagyunk mi ehhez". Itt akárhova megyünk, mindenhonnan ömlik ránk a Pride eszmeisége, a televízióban már az időjárásjelentés is azt találgatja, milyen idő lesz a Pride napján, de látjuk a felvonulás éltetését, boltok kirakataiban, a pályaudvar óriás kijelzőjén, a rengeteg szivárványszínű zászlóban, az emberek ilyen jellegű öltözködésén. A metróban egy 80 év körüli bácsi ül le velünk szemben, szivárvány színű zokniban, a pólóján "Love is love!" felirattal. Itt a Pride testesíti meg az igényt, az alapelvet, hogy minden ember egyenló. Az elnyomással szembe állni, az egyenlő jogokért harcolni, tüntetni, ezt kifejezni az öltözéken dicsőség, büszkeség. Nem csak ha érintett vagy sőt, akkor a legjobb, ha közöd sincs hozzá. Azért kell kiállni mások jogaiért, mert holnap te lehetsz a következő, akinek sérülnek a jogai, csak mert más vagy, mint az, aki a hatalom szemében kívánatos. A New Yorkiak tudják ezt, és a legtöbb demokrácia aki előttünk jár már régen tudja, hogy csak egységben lehet jogot érvényesíteni. Valami talán megmozdult Magyarországon is. Talán a magyar Pride is kinövi lassan a klisét, hogy ez a demonstráció a szexualitásról szól, a genderekről, a melegekről. Hogy itt mennyire így működik a dolog mindjárt megtudjuk, belefutunk egy menetbe, először azt hisszük ez már a Pride, de kiderül, hogy Palesztina függetlenségéért vonul a tömeg. Köztük láthatóan nem kevés a hétvégi "nagy" Pride-ra érkezett. Leszbikus párok, transzneműek, szimpatizánsok együtt skandálják, hogy "Free free Palestine, free free free Palestine". Óriási a tömeg, vagy két tucatnyi dobos erősíti a kórust. Tetszik. Elöl és hátul is rendőri biztosítással vonul a sok ember. Este az NBC-n a hírekben hallom, hogy a Pride-on a rendőrök nem viselhetik majd a szolgálati fegyverüket sem. Így képzelem el én is a szabadságot. Ami nálunk van nem tudom mikor ér el ide. Egyelőre a magyarok soha nem látott mértékben megosztottak és gyűlölettel átitatottak. Minden mást könnyebb lesz a jövőben megváltoztatni az országunkban, mint ezt. Talán egész generációknak kell eltűnnie ehhez. A napot a Central Parkban zárjuk, inkább csak mintát veszünk ma, majd lesz egy nap, amikor ez lesz a fő cél. Találunk egy John Lennon emlékhelyet, ahol egy lány gitározik és énekel, persze Lennon dalokat. Nem messze innen lőtték le John Lennont a Dakota ház előtt. Elmegyünk megnézzük azt is. Egy utcai hot-dog árusnál zárjuk a napot.

3.nap: 

Ha idegen országban vagyok, ki nem hagynám, hogy néhány reggelen elmenjek futni a helyiek futóútjaira, amelyeket már bizonyára ők is úgy unnak, ahogy én az otthon ezerszer megfutott edzőköreimet. Különösen igaz volt ez ma, hiszen a trip egyik kipipálandó élménye a Central Parkban futás volt. Ezen a reggelen az időeltolódás miatt bármennyire is nehezemre esett, de korán keltem és a szállónktól két kilométerre lévő parkhoz gyalogoltam. Fogalmam sem volt mennyi itt egy futókör, ebből nem készültem, kicsit szándékosan, hogy legyen meglepetés, de azt tudtam, hogy a leghosszabb körön megyek, hogy legyen egy teljes CP köröm. Csak a kelő nap adta a támpontot az úton, így végig érzékeltem a park méretéhez képest az elhelyezkedésem. Rengeteg ember fut körülöttem, mindenféle kategóriában. Gyorsgyaloglók, nordic walkingosok, éppen csak haladó, de még futó mozgást végző nagyon idősek, hozzám hasonló botcsinálta amatőrök és profi gazellák férfiak és nők, egyedül vagy csoportosan. Mintha egy futóversenyen lennék. Az út egy magyarországi főútnak felel meg szélességben, de annál sokkal jobb minőségű, amelynek bal oldalán két irányban futók, a jobb oldalán az óramutató járásával ellentétesen egy irányban kerékpárosok haladnak. Kellemesen hűvös van még, és jó levegő. Ez a 3,4 km2 zöldterület  New York tüdeje, egyébként a városban is meglepően jó a levegő, talán a tudatosan római mintára épített négyzetrács elrendezésű város könnyen átszellőzik a tenger felöli légáramlatokkal. Alig egy órát futok a körön, amikor visszaérek a kezdőponthoz 10,2 km-t mutat az órám. Otthon is ennyi a szokásos napi adag. Visszasétálok a szállóhoz, útközben egy hajléktalan örül nekem és az életnek, üdvözöl New Yorkban és érdeklődik honnan érkeztem. Nagyon boldog amikor megtudja, hogy magyar vagyok, de bármitől boldog lenne. Megint ez a magyaroktól annyira idegen attitűd, amit minden idegen országban látok. A hiányzó hungarikum, a "minden sz*rizmus". Állítom a homeless akivel szóba elegyedtem elégedettebb az életével, mint a legtöbb ismerősöm, akik összehasonlíthatatlanul gazdagabbak nála. Mi magyarok kicsit bizalmatlanul nézzük az embereket külföldön, mosolyuk mögött hátsószándékot gyanítva, mert nálunk a természetes alanyijogú mosoly, valahogy kiveszett a mindennapokból. Ők meg ezt nem értik. A "how do you do?"-ra nem lehet negatív választ adni. (A magyarban ha azt mondják "jól", rögtön hozzáteszik "...a bajokat leszámítva.) Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka, hogy a felvilágosultabb fiatalok elhagyják az országot. Nem akarnak egy depressziós közhangulatú országban élni, családot alapítani. Megértem őket. 
Ezen a napon a fő attrakció a World Trade Center és környéke lesz. Mivel ez már kicsit messze van tőlünk, így metróval közelítjük meg a helyet. Ez is egy maradandó élmény lesz később, NY city-ben metrózni. Egy lendületből lemegyünk a State Island-i komp állomásáig, ahol hajóra szállunk. A Hudsonon szelve a hullámokat, megtekintjük Manhattan látképét, illetve a Szabadságszobrot is. 

Mivel a legtöbb úti beszámolóban csalódottan számoltak be a szobrot meglátogatók, így mi nem is tervezünk közelebb férkőzni hozzá, készítünk néhány fotót miközben elhaladunk mellette. A komp ingyenes, a látványosságok mellett sem próbálnak minket nyomott árú bóvlikkal lehúzni és ez az egész városra igaz. A magyar pénztárcának kicsit drága a város, de semmi nem irreális, és nagyon sok minden ingyenes vagy  nagyon olcsó. (A reptéren persze itt is minden sokkal drágább, de azt már régen megtanultuk, hogy ott nem kell vásárolni.) Miután visszatérünk a komppal, sétálunk az emlékparkban, ahol két hatalmas medence őrzi az eredeti ,lerombolt tornyok helyén azok emlékét. A medencéket keretező télen fűtött, nyáron hűtött fémlemezbe lézerrel bemetszett nevek sorakoznak, az itt elhunyt áldozatok nevei.

Férfiak és nők, hivatali alkalmazottak, tűzoltók, rendőrök, a repülőgépek utasai és személyzete, ártatlan emberek, akiket egyetlen pontba vezényelt 2001 szeptember 11-én a sors, és a halál úgy fújta el őket ebből a világból, ahogy a szellő teszi a gyertya lángjával, szenvtelenül, kegyetlenül, közömbösen. Az áldozatokkal való találkozást később még folytatjuk, de most az előre megváltott időpontra szóló jegyünkkel a One World Observatory-ba igyekszünk, ami a régi WTC tornyok helyett és mellett épült fel a tragédiát követő években. A lift emelkedése közben mind a négy oldalfal kijelzővé változik és a látványban visszaugrunk az időben több száz évet és ahogy emelkedünk látjuk az épülő várost a magasból, míg végül időben a torony építéséig jutunk, amelyben állunk, a valóságban pedig a 102. emeleten áll meg a kabin. Egy kis interaktív bemutató következik, majd eljutunk a kilátó szintjére, ahol 360°-os panoráma nyílik az alattunk elterülő városra, a Hudson öbölre illetve az East River-re. 

A mára igért időjárás teljesül, páramentes ragyogó napsütésben gyönyörködhetünk a látványban. Persze itt is - mint a világ minden látványosságánál - itt van a szokásos ajándékbolt, ahol  bóvli kínai műanyag emléktárgyakat lehet vásárolni borsos áron. Ezúttal is kihagyjuk ezeket. Millió képet és videót készítünk, már előre abban a tudatban, hogy ezt a látványt úgysem lesz képes visszaadni a felvétel. Mindez csak arra jó, hogy a jövőben fénykép segítségével előhívjuk agyunkból a valódi látvány élményét mai élményét. Majdnem egy órát töltünk a felhőkarcolóban, de mennünk kell, mert a következő belépőnk időpontja is közeledik, ami a 9/11 Memorial múzeumba enged bejutni minket. Itt minden erről a szomorú napról szól, a kiállított emléktárgyak, megőrzött üzenetek, fényképek, videófelvételek, őrzik a tragédia napjának történéseit és kiegészítik az azóta feltárt információkkal, dokumentumokkal. Láthatunk hatalmas részeket az elbontott épületből, papírként meghajlott, összegyűrt monumentális acéloszlopokat, gépészeti elemeket, személyes tárgyakat. A legmegrázóbb rész az a vetítőszoba, ahol nonstop megy az áldozatok bemutatása, képek, videóanyagok az áldozatokról. Ottjártunkkor egy pont velem egyidős, háromgyermekes apát mutat a kijelző, mellette a rá emlékező mondatok feleségétől. Aki már sosem kapja vissza azt, amit elveszített, a szerelmét, a férjét, a gyermekei apját. Azt mondja, hogy azóta a ház nem ugyanaz, hiányzik belőle egy hang. Lehetetlen elmondani az érzést, amit érez az ember miközben nézi ezeket az anyagokat. Idegen emberek kerülnek közel hozzánk egyik pillanatról a másikra és megértjük immáron sokadszor, hogy ezek pont olyanok voltak, mint mi akkoriban. Telve vágyakkal, tervekkel, reményekkel. Élték a mindennapi életüket dolgoztak a problémáik megoldásán, a saját és gyermekeik jövőjéért. Nyilván az éremnek két oldala van és a démonizált, repülőgépeket eltérítő terroristák is emberek voltak és áldozatok egy másik világ egy másik eszme áldozatai. De ők is lehetnénk mi. Csak a sors szeszélye, hogy nem Szudánban vagy Afganisztánban születtünk, ahol egy hasonlóan fanatikus, agymosó iszlámista nevelés éppen ilyen embereket formálhatott volna belőlünk is. Amerika világhatalmi törekvései és csillapíthatatlan ásványkincséhsége törvényszerűen szüli az ellenségeit, és bármekkora is Góliát a kicsi Dávid mindig megtalálja az alkalmas parittyát, amivel ha megölni nem is, de ideiglenesen képes térdre rogyasztani ellenfelét. Egyébként maga az ötlet, hogy repülőgépeket használjanak bombaként, minden szörnyűsége mellett zseniális volt. Nehéz zsoldosokkal versenyezni azokkal, akik számára Allah nevében meghalni dicsőség. A technikailag fejlett társadalom borzasztóan sebezhető. Én már régóta "várom", hogy egy világvárosban atomtöltetet robbantsanak, vagy vegyi fegyvert engedjenek szabadjára terroristák. Ne legyen így, de szerintem ez is csak idő kérdése. Nem tudom már mennyi időt töltöttünk a múzeumban, ami egy hatalmas terület és a nyári meleghez képest is inkább túlhűtött volt, mint kellemesen hideg, de jól esett kijönni ismét a napfényre, a borúból a derűre, a halál hideg leheletéből az éltető, meleg, madaraktól és mókusoktól hemzsegő parkba. Innen csak egy lépés a Wall Street és mivel mostanában a megtakarításaink egy része már amerikai részvényekben is áll, így kötelező volt felkeresni a New Yorki tőzsdét, és az ehhez kapcsoló egyik nevezetességét a közelben álló Charging Bull szobrot. Miért pont bika? 

Mert a tőzsdén a 20%-os részvényárfolyam emelkedést bika piacnak hívják, és mindenki ezt várja, ebben reménykedik, ezen lehet sok pénzt keresni. A bika felfelé öklel, így a részvények felfelé mozdulnak. (Ennek ellentéte a medve piac, mert a medve lefelé sújt a mancsával, ilyenkor az árfolyamok zuhannak, kitör a pánik és sokan tönkremennek.) Ahogy vártam a szobornál hosszú sor állt egy-egy fotó elkészítésére, mert állítólag a bika -hogy is mondjam, angolul így mondják, hogy "itt"- szóval a bika "itt" simogatása pénzügyi szerencsét jelent a jövőben. Mivel ebben a babonában (sem) hiszek, én bőven megelégedtem egy bika melletti portréval. (Akit érdekel a szobor története ezen a linken elolvashatja.) Ebbe a napba már nem nagyon fért volna több, de mindent láttunk, amit elterveztünk. 

4.nap: 

A tegnapi sikeren felbuzdulva, ezt a napot is futással kezdem a Central Parkban. Nem tudom miért, de mióta itt vagyunk, az órám és az applikációja nem hajlandó egymással kommunikálni, így nem tudom feltölteni ezeket a mozgásokat egyelőre, csak az óra adattárolója őrzi a megtett kilométereket. De én tudom, hogy itt vagyok, próbálom megélni ennek a világnak minden percét. Ahogy futok a körön arra gondolok, hogy 40 évvel ezelőtt ez a mai nap teljesen irreális vágy lett volna, igazából ha néha gondoltam is ilyenekre, hogy "egyszer talán..." azonnal el is hessegettem magamtól a gondolatokat, mert teljesen esélytelennek, reménytelennek tűnt és akkor és ott az is volt. Ma pedig a valóság. Itt futok a Central Parkban körülöttem amerikaiak és mindenféle náció. Mint New York. Ez tényleg a népek olvasztótégelye. De nekem tetszik ez a sokszínűség. Hiszem, hogy az emberiség hosszútávú túlélése a genetikai keveredésen fog múlni. Szükségünk van minden olyan genomra, ami segít abban, hogy alkalmazkodjunk ennek a bolygónak a változásaihoz. Hosszútávon nem maradhatunk fehérbőrűek, kék szemmel, mert az erősödő UV sugárzásban csak az a genetika lesz képes túlélni, ami erre kondicionált már évezredek óta. Lehet itt nemzetekben gondolkodni, és nacionalista jelszavakat harsogni és óriásplakátokon hirdetni, de az evolúciót ez hidegen hagyja. A zsákutcák kihalnak, ahogy eddig is. Míg ezt a témát körbejárom fejben, a futókörnek is a végére érek. "Haza"sétálok, sokadszor át a Time Square óriáskijelzői között, ahol ilyenkor még nem elviselhetetlen az embertömeg. Ez a város bővelkedik filmforgatási helyszínekben. Ma egy friss filmélményünk a You című Netflix sorozat helyszínét tervezzük megnézni, ami egy egyszerű könyvesbolt. Néhány megállónyira van csak tőlünk metróval, így megkeressük. Egy kicsit csalódottak vagyunk. 

A filmben csillogó könyvesbolt a valóságban lepukkant, a kirakata koszos, pókhálós, ráadásul az üzlet csak délben, két óra múlva nyit. De semmi nyoma, hogy a filmhez köze lenne, úgy tűnik a tulajdonost nem motiválja extra bevétel megszerzésére a tény, hogy a boltja lehetne turista látványosság is. Ha az enyém lenne a bolt, én megépítettem volna az alagsorban lévő üvegkalitkát és sok pénzért fényképezném a filmrajongókat oda bezárva. Nem vagyunk egyformák, illetve lehet ez a sorozat csak számunkra bír jelentőséggel, itt Amerikában egy a sok közül. Nem is időzünk itt sokáig, mert láthatóan nincs miért. Ismét metróra ülünk, és meg sem állunk a Canal Street-ig. Ez a kínai negyed határvonala. Azt mondják, ami itt nem kapható az nem is létezik. Mi is nézelődünk eleget, néha beletúrunk a bóvliba, persze végül nem veszünk semmit. Leginkább egy jó kínai kajára vágyunk, mert kezdjük unni Manhattan gyorséttermi kínálatát. Meg is találjuk a megfelelő éttermet, ahol színre-szagra választunk valamit, ami végül is finomnak bizonyul. Jóllakottan vágunk neki a Manhattan hídnak, de közben rájövünk, hogy mi leginkább a Brooklyn hidat akartuk megnézni, így vissza is fordulunk a nagyon zajos és nem sok látványt kínáló hídról és kisebb barangolás után megtaláljuk a Brooklyn híd gyalogos feljáróját. A hidat nem csak mi akarjuk megnézni. Rengeteg ember vonul velünk együtt a folyó közepe felé, hogy elkészítse élete fotóját. videóját, látunk egy menyasszony-vőlegényt is, akik itt készítik el a lagzis fotókat néhány öltönyben és alkalmi ruhában lévő rokonnal egyetemben. Állítólag ez népszerű lánykérő hely is, de mi most ilyent nem láttunk. Egyébként ebben szerintem Párizs Eiffel torony melletti Bir Hakem Szajna hidja utolérhetetlen, ahol minden percben térdel egy férfi, egy arcára szorított kezű nő előtt. :) . Tegnap a One World toronyból néztük a hidat, ahogy az apró hangyányi méretű emberek mozognak a tetején, ma fordult a nézőpont, a hídról nézzük apró hangyaként a 102 emeletes felhőkarcolót, és a többi körülötte álló WTC tornyot. 

5. nap: Nagyjából eddigre ki is pipáltuk a fő tourist trap-eket, amit kötelező megnézni, persze nem csak ennyit láttunk, a legnagyobb élmény  mindig az adott helyen lévő emberek megfigyelése. New York ebből a szempontból bőven kínált élményeket. Szinte már el is fárasztott minket néhány nap alatt ezzel az állandó, soha nem pihenő nyüzsgésével a város. Az utolsó még egész napunkra csak a Central Parkot terveztem, padon üldögélésekkel, utcazenészek hallgatásával, egyfajta piknik élményt kötetlenül. Ez is lett belőle. Legutóbb csak egy kis mintát vettünk belőle, most elmentünk a különböző sétányok mélyére, megnéztük a szabadtéri színpadot, Cleopátra egyiptomi obeliszkjét (i.e. 1425), a nagy tavat, a Belvedere erődöt, etettük a mókusokat és magunkat is. Ez a park nagy kincs a városlakóknak. Tulajdonképpen az egyetlen nagyobb terület, ahol egy kicsit természetközeli állapotban érezhetik magukat, ahol mezítláb sétálhatnak  a pázsiton, leheveredhetnek  egy sziklára, ahol kettőnél több fát láthatnak egyszerre. A parkon egyébként látszik a gondos kezelés. A növényzet, a padok, a járófelületek, minden a lehető legjobb állapotban van. Látunk egy színesbőrű alkalmazottat, aki levágott ágakat fuvaroz elektromos kisfurgonnal, közben mosolyogva énekel együtt az autóból szóló zenével. Valahogy ezt a hangulatot hozom haza a parkból, ezt a jókedvű gondoskodást, a szabadon futkározó szelíd mókusokkal, a fák alatti árnyékos padok nyugalmát, és a sétányon gitározó zenészfiú dalát:

Morning has broken like the first morning
Blackbird has spoken like the first bird
Praise for the singing, praise for the morning
Praise for them springing fresh from the world

(Cat Stevens - Morning has broken)

6. nap, a hazatérés:

Reggel ez még egy nagyon nyugodt napnak ígérkezett, a tervek szerint délben kijelentkezünk a szállodából, egy kényelmes ebéd a közeli vendéglátóhelyen, majd kiutazás, a már ismert útvonalon a JFK reptérre, checking, felszállás, 8 óra múlva leszállás az amszterdami már ismert reptéren, két óra múlva átszállás a budapesti járatra, majd délelőtt 11 körül megérkezés Budapestre. A valóság nagyon másként alakult. Már éppen összecsomagoltuk a holminkat és készülődtünk elhagyni a szállót, amikor email érkezett a KLM-től, mely szerint törölték a járatunkat. Pánik indul. Jobb híján kimentünk a reptérre, mert a szállodát elhagyva, már net kapcsolatunk sem volt, így a továbbiakban nem is tudtak értesíteni bennünket a változásokról. A reptéren három órán át nem született megoldás a problémánkra, végig olyan érzésem volt, mintha ez a járattörlés először történne meg a világon, annyira nem volt rá kialakult rutin, hogy az utasokat hogyan tájékoztassák. Aztán a sokadik ablaktól-ablakig küldés után kialakult a helyszín, ahol egyenként átfoglalták a jegyünket más járatokra. Így módosult az útvonal is, az eredeti egy Amszterdami átszállásból, egy két átszállásos New York-Genf-München-Budapest útvonal lett, de mi már ekkor bármit elfogadtunk volna, csak induljunk. Nemsokára kezünkben a jeggyel várakoztunk az induló járatra kicsit megnyugodva. Ez a nyugalom Genfig tartott, ahol miután kigyönyörködtük magunkat a Genfi tó szépségén leszállás közben, a következő járatra becsekkolásnál rögtön kiderült, hogy valamit elrontottak az átfoglalásnál és nem találják a rendszerben az egyik jegyünket, így nem tudunk felszállni a csatlakozó járatra. De volt még két és fél óra az indulásig és reménykedtünk, hogy addigra tisztázódik a helyzet. A svájci ügyintéző hölgy végtelenül kedves és segítőkész volt, szemmel láthatólag megtett mindent, hogy megoldja a problémánkat, de ahogy múlt az idő, láthatóan egyre idegesebbé vált és ezt látva mi sem lettünk nyugodtabbak, pláne, mert a csatlakozó járat kiírásánál már a beszállításra felszólítás jelent meg és még mi becsekkolva sem voltunk. Ekkor mondta a hölgy, hogy ezt a járatot már semmiképpen nem fogjuk elérni, mindenképpen átfoglalásra kerül sor ismét. Sajnos a legközelebbi Genf-Frankfurt-Budapest útvonalon csak az egyik járaton volt két üres hely, a másikon csak egy, így ez kiesett. Legközelebb pedig este 7:50-kor indult Münchenbe gép, amivel elindulhattunk és ez még nagyon távoli volt. A hölgy kedvességének köszönhetően, kaptunk két étel vouchert, 25-25 svájci frank értékben, amit szabadon felhasználhattunk étkezésre a reptéri éttermekben. Ez bőségesen elég volt, igazából nem is tudtuk megenni egy nekifutásból. :)

Ismét kicsit megnyugodtunk, azért csak kicsit, mert közben a járatinformációs kijelzőn sorban késtek a gépek és hat járat volt törlés alatt (mint később kiderült a francia reptéri dolgozok kezdtek sztrájkba). De bíztam abban, hogy talán annyira már nem leszünk szerencsétlenek, hogy egy napon két járatunkat is törlik. Fél öt után végre megjelent a mi járatunk is a kijelzőn mellette a checking pult száma, ahol sorba álltunk és hamar kezünkben volt a jegy. A gép kis késéssel elindult, majd 50 perc repülés után le is szállt Münchenben. Ez a reptér nem kicsi, egy kis vonatszerelvény viszi az utasokat a két terminál között. Az átszállásra és checkingre egy óra húsz percünk volt a papírforma szerint. Mivel itt még sosem jártunk, fogalmam sem volt hol lehet becsekkolni és az milyen messze lesz a beszálókaputól, így nem kicsit siettünk megoldani ezeket a dolgokat. Mivel nem volt élő ember a checking pultoknál, megpróbálkoztam az automatáknál beolvastatni az útlevelünket és kinyomtatni a jegyet. Ez sikerült is, már csak a kaput kellett megtalálni és ahogy eddig eljutottunk rögtön kiírták, hogy közel fél órát késik a járatunk indulása, ebből következően teljesen felesleges volt az eddigi őrült rohanás. De legalább most már tudtuk, hogy ez volt az utolsó akadály ezen az immár 30 órásra nyúlt úton. A gépünk 0:20-kor szállt le a Liszt Ferenc repülőtéren közel 14 órával később az eredeti tervhez képest. De végre itthon voltunk, innen már csak másfél óra autózás volt hazáig. Hazaérkezve borzasztó nagy élmény volt a házunk csendje, altatót nem kellett dúdolni egyikőnknek sem.

Ami tetszett és ami nem:

New York magyar léptékekhez szokott szemünknek, hatalmas város, rengeteg ember, sokféle náció. Tetszett a városban érzékelhető jó hangulat. Azok az alkalmazottak akikkel találkoztunk mindenhol felelősen de láthatóan jó hangulatban, mosolyogva (nem magyaros "kényszervicsorítva") végezték dolgukat. A város közterei elfogadhatóan szemetesek csak. Nyilván a turisták ezrei, százezrei, a hajléktalanok nem kis száma folyamatosan generálja a szemetet, de érzékelhetően ezt folyamatosan takarítják is el az erre alkalmazottak. Az épületek jó állapotban vannak, a szállónkkal szembeni épület homlokzatának felújítását éppen befejezték, néhány napig követtük ahogy dolgoznak a munkások. Azt kell mondjam, nagyon jó morált láthattunk, emberi tempót, hatékony munkavégzést és soha nem láttunk lustálkodó embert, telefont görgetőket, cigarettázókat. Látszott, hogy tartanak néha néhány perc szünetet, de utána rögtön fel is vették az előző tempót és órákon át dolgoztak és látványosan haladt is a munka. Nagyon meglepett a rengeteg növény a városban. Rendezett parkok és ahol csak lehet virágok professzionálisan elhelyezve, öntözve, karbantartva. 

Látszik, hogy a városvezetés nem küzd forráshiánnyal, van pénz a kertészetre, az épületek felújítására. Tetszett a tömegközlekedési járművek megbízhatósága, pontossága és tisztasága. Tetszettek az utcazenészek, rengeteg tehetséges muzsikus játszik a tereken, néhányan megélhetésként , de sokan láthatóan csak a saját és mások önzetlen szórakoztatásának céljából. Ami a legjobban tetszett, az a szabadságtudat, amiben a New York-iak élnek. A Pride kapcsán láthattuk, hogy a kisebbségek elismerése és szabadságjogainak tisztelete a nemzeti tudat, a nemzeti büszkeség szerves része. Ebben mi nagyon hátul vagyunk, vagy inkább ugyanennek a fordítottja a jellemző nálunk és gyanítom még sok víznek kell lefolynia a Dunán mire ez érzékelhetően változni fog. Jelenleg a Magyar Alkotmány szerint megközelítőleg 48 ezer ember nem is létezik Magyarországon, hiszen nem sorolhatók sem nő sem férfi kategóriába. Ez nekem olyan szintű szellemi elmaradottságot jelent, mintha a Biblia szabályozná a jogokat a Polgári Törvénykönyv helyett. 2025-ben ennél sokkal többet várnék magyarként, európaiként, emberként.

Ami legkevésbé tetszett. A város zaja. Azt mondják ez egy sosem alvó város és ezt nyugodtan veheti mindenki szó szerint. Egész nap van egy háttérzaj, ami az őrületbe igyekszik kergetni, mert ezt hallod állandóan éjjel és nappal. Gondolom aki itt lakik, itt született az már nem hallja és enélkül el sem tud elaludni, de engem nagyon zavart, olyannyira, hogy csak füldugóval tudtam aludni. Nem tudom, hogy a zaj okozza, a drogok, vagy csak az emberek kis alapterületre szorult nagy létszámából következik, de minden sarkon szembe jön egy egyértelműen elmebeteg. Ez néha csak egy csendes álldogáló magában beszélő és mutogató egyén, néha olyan, aki ordítva a frászt hozza rád, mindenesetre ebben a városban szinte lehetetlen feltűnést kelteni, mert például az már teljesen hétköznapinak számít, hogy a metrón melléd ül Bat Man teljes harcidíszben. Láttunk sokfélét, többnyire ártalmatlanok, de biztos vannak olyanok is akik nem, és ez egyfajta kockázat, amiért nem szeretnék itt élni. Nem tetszett továbbá az étel kínálat. Az átlagember számára legolcsóbban és legkönnyebben elérhető ételek borzasztóan egészségtelenek. Nyomokban tartalmaznak csak zöldségeket, rengeteg a műanyag és minden a szénhidrátbevitelről szól. Ehhez képest mi otthon magunk vagyunk a biofarm megtestesülése. Számomra furcsa és nem vonzó, hogy a városnak csak néhány száz éves történelme van. Rómával ellentétben itt nem botlunk bele minden utcasarkon ókori emlékekbe, sőt keresve sem találunk ilyent, egyetlen üdítő kivétel volt ez alól Cleopátra Central Parkban álló obeliszkje. Az épületek gyönyörűek a maguk nemében, de eltakarják a bolygót. Nem tudom meddig kéne este menni, hogy csillagokkal teli nagyobb égboltrészletet láthassunk, itt a felhőkarcolók és futballpályányi színes LCD panelek között a természet szépségei láthatatlanok. Az ember valószínűleg nem erre van kitalálva. Ez már annyira műanyag környezet, ami számomra életidegen. Mint ahogy életidegen és bolygóellenes a látható energiapazarlás, a helyiségek mérettől független túlhűtése és a legkisebb törekvést sem láttuk a műanyagok háttérbeszorítására sem. A magyarországi átlagos egyéni karbonlábnyom 5,7 tonna szén-dioxid egyenérték/fő, ugyanez Németországban 10,5 tonna CO2 e/fő, az USA-ban pedig 20 tonna CO2 e/fő körül alakul. Ezt itt most a saját szemünkkel is láthattuk és mindez érthetővé vált. Mindezt borzasztóan érdekes volt látni és megtapasztalni, egy örök élmény lesz ez az út is számomra, de ha élőhelyet kellene váltanom, a tervezésnél fel sem írnám a lehetséges helyek listájába New York City-t. :) 

"....és délután mit csinálsz?" avagy dupla Balaton kör biciklivel

 

"és délután mit csinálsz?" szoktam kérdezni talán kizárólag csak általam viccesnek érzett formában, amikor valaki azt mondja, hogy tervezi, hogy megkerüli a Balatont biciklivel. Biztosan sokan  gondolják ilyenkor, hogy nagy a pofám, de az én fejemben ez a produkció már régóta nem egész napos elfoglaltság. Persze megértem azokat akik ezt egy egész napra, két napra, urambocsá' négy napra tervezik be, de az én habitusom erre nem igazán alkalmas. Nekem a Balaton valahogy az utóbbi években, sőt majdhogynem évtizedekben, mindig valahogy összekapcsolódott a mozgással, a határfeszegetéssel, az egyéni rekordok felállításával. Hiszen futottam már körbe négy nap alatt (BSZM) egy nap alatt, illetve 28 és fél óra alatt (UB), úsztam át többször, és a pontos számát nem is tudom hányszor kerültem meg biciklivel. Ezért idén csavartam egy kicsit a dolgon, és azt találtam ki, hogy kétszer esetleg háromszor is megkerülöm a nagy tavat a lehető legkevesebb megállással és kíséret nélkül majdnem teljes self support-al. Erre a napra a pünkösd előtti napokat jelöltem ki, mert már majdnem maximális a világos időszak és még nincs annyira meleg. :) Ezen a télen nem álltam le a tekeréssel, így már 4000 km-el a lábamban tervezgettem ezt a több száz kilométeres utat. Elég hasonló őrültséget követtem már el ahhoz, hogy tudjam, egy ilyen kihívás teljesítéséhez nem elegendő a felkészültség, ezernyi ponton bukhat el a vállalkozó. Elég a nem megfelelő frissítés, egy kedvezőtlen időjárási fordulat, vagy egy banális műszaki hiba a kerékpáron és máris feladásra kényszerül az ember azon a ponton, ahol éppen tart, ha kicsit nincs szerencséje akár 100 km-re a szállástól. Mindig a legrosszabbra készülünk, de a legjobban reménykedünk, ez az alap hozzáállás. Egyébként itt semmi sem megy "vérre", a saját elhatározásomból vállalom ezt, minden probléma ami előfordulhat luxusprobléma. Nincs hatással az életünkre, maximum pillanatnyilag kellemetlen. Kivéve egy elszenvedett baleset, amire itt azért most hatványozottan nagyobb az esély, mint mondjuk egy körözős ultrafutó versenyen. Hiszen a  balatoni kerékpárút csak a politikusaink fejében éri körül a Balatont, és a propaganda harsogásai mögött az igazság az, hogy a legalább 75%-a valójában csak egy kijelölt útvonal a már meglévő közúton, utcákon, tereken át. Ezek az utak, mivel már tart a nyaralószezon közel sem forgalommentesek, gyakran találkozhatunk autókkal minden irányból és bizony itt mindig mi vagyunk azok, akik egy esetleges ütközésnél sérülékenyebbek. Ezt már ismerem, hiszen volt már hasonló találkozásom, amit itt meg is énekeltem (Crash). Ez a fájdalmas tapasztalat azóta is ott bujkál bennem valahol mindig a háttérben, amikor kerékpárra ülök és kimegyek a "vadak" közé. Spoiler: ezúttal megúsztam.Csak 14 órától lehet a szállást elfoglalni, ezért van idő délelőtt kényelmesen összekészülődni, kitalálni a ruházatot, feltölteni az összes elektromos kütyüt, gondolatban ráhangolódni a feladatra. De 11 körül már felkerül a csomagtartóra a kerékpár is és elindulunk egy kis paksi kitérőt beiktatva a Balaton irányába. Siófokra érkezésünk után elfoglaljuk a szállást és én azonnal elkezdek az indulásra készülődni. Már rajtam a bicajos ruha és az izgalom, gyakorlatilag indulhatnék, amikor kiderül, hogy a szálló előtti parkoló nem tartozik a helyhez, hanem önkormányzati terület és ennek megfelelően fizetős a parkolás. Én már ezzel nem akarok időt tölteni, ezért feleségemre bízom ennek intézését, és feldobálok mindent a kerékpárra és 14:08-kor nekivágok a távnak, néhány száz méter után ráfordulok a jelölt kerékpárútra, amit a déli parton 10-esnek hívnak (az északin 1-esnek, ki tudja miért?) és folyamatosan ezt a jelzést kell követni, vagy az útburkolatra festett sárga nyilakat vagy ha egyik sincs akkor az intuíciónkat. Mert még mindig nem "hülyebiztos" ez a jelölés a teljes körön, sok helyen nem egyértelmű, de az én átlagsebességemmel az is baj, ha nem látható messziről, vagy túl kicsi a jelölés. Sokszor futottam túl egy kereszteződésen az első körben ilyen hibák miatt. Érdekes módon 7 órával később már nem voltak ilyen gondok az éjszaka ellenére sem, mert a friss emlékek még annyira éltek bennem, hogy mindenre emlékeztem, a korábbi eltévedésekkel kapcsolatban, így ezeken a pontokon már előre tudtam mire kell figyelni. Szóval a bicaj megindul alattam, és én egyelőre nagyon élvezem a tekerést vagy 10 percig, amikor megszólal a telefonom, a parkolást kéne befizetni online, amihez a banki visszaigazolás az én telefonomra érkezik. Mire ezt megtudom a fizetés, már időtúllépés miatt meghiúsul, később az önkormányzat online rendszere omlik össze, ezzel el vagyunk egy fél órát, én közben háromszor állok meg, pont nem erre vágyom, de nincs mit tenni. Végül abban maradunk, hogy megyek folyamatosan és csak akkor hívnak, ha a közreműködésem szükséges. Ahogy elindulok rögtön keresnek a cégemtől, ahol egy hihetetlenül lényegtelen kérdést kell megválaszolnom, persze ehhez megint meg kell állni. De végül is elindulok és innentől a telefonomra nem érkezik hívás. Feleségem roppant kreatívan úgy oldja meg a parkolás fizetési problémáját, hogy az autót átállítja 50 méterrel arrébb az ingyenes zónába, ezzel nem kevés pénzt spórol meg nekünk a két nap alatt. Innen üzenem Siófok Önkormányzatának, hogyha már ennyire kell az a pénz a turistáktól, akkor rakjanak is alá egy stabil informatikai rendszert. Lassan megnyugszom és átadom magam a kerékpározásnak. A három sport közül melyeket jelenleg végzek, még mindig ezt szeretem legjobban. Szeretek haladni, szeretem a változatosságot amit a táj nyújt, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb ez, mint az úszás során nézni a medence alján órákon át ugyanazokat a burkoló lapokat. Az időjárással kapcsolatos "még nincs annyira meleg" teória nem jött be, mert 32 fok van árnyékban, de a szél is fúj és bicajon a menetszél egy állandó hűtést biztosít, amitől ez összehasonlíthatatlanul komfortosabb érzést ad, mintha ugyanebben a hőmérsékletben futni kéne. A fedélzeti műszeren csak a sebesség és a távolság paramétereit látom, minden más lényegtelen. Igyekszem 30 km/h körüli sebességet tartani, de persze csak a lehetőségeken belül, néhol egyszerűen ez lehetetlen, és nem egy hely van ahol le kell szállni és a vasúti átjáró labirintuskorlátjain keresztül áttolni a bicajt a másik oldalra. Ezek és a fiziológiás szükségletek miatti megállások csökkentik a teljes út sebességének átlagát. A  fedélzeti műszer minden 5 km megtétele után csipog egyet és kiírja a kör adatait. E szerint 10 perc körül teszek meg 5 km-t. Néha több néha kevesebb, de abszolút nincs is olyan érzetem, hogy lassan haladnék, a BSZM célállomásai adják a fejemben a kör sarokpontjait  az útnak,  Siófok-Fonyód-Badacsony-Balatonfüred, Ezek nem pontosan, de nagyjából a teljes kör negyedeinek felelnek meg. Rohamosan közeledik Fonyód és nemsokára be is futok a településre, elmegyek a versenykor igénybe vett szállásunk mellett és megkezdem a második szakaszt a főút mellett futó ramaty minőségű, cserébe vaskorláttal súlyosbított kerékpárúton. Eszembe jut, az UB teljesítése közben hogy innen telefonáltam napnyugtakor a feleségemnek, hogy majdnem a felénél járok a távnak és még semmi bajom nincs, ami akkor nagyon reményteli állapot volt, ez is egy kellemes emlék a számtalan balatoni helyszínről. Persze akkor az óramutató járásával ellentétes irányban haladtam a tó körül, ellentétben a mostani haladásommal. A tó nyugati végénél átlépem a Zala folyót az új felüljárón áthajtva az eddigi akadályozó szél ezzel a hátam mögé kerül, így most ennek a plusz energiának segítségével repülök Keszthely irányába, hogy a Szigligeti várat megpillantva a kör legrosszabb kerékpárútszakaszát megtegyem. De most tényleg! Komolyan ezen kell kerékpároznia évente tízezreknek? Ezzel állítunk ki magunkról bizonyítványt külföldi turisták előtt? A kerékpár út tartalmaz minden anomáliát, amit csak el lehet követni. A szokásos dilatációs döcögés ebből a legenyhébb ez szinte mindenhol van, valahogy a magyar mérnökök nem tudnak mit kezdeni a hőtágulás problémájával. Ugyanígy nem tudnak mit kezdeni az út mellett álló fák gyökérzetének terjeszkedésével sem. Pedig csak át kéne menni a szomszédos Ausztriába és megtekinteni, hogy ott hogyan építenek kerékpárutat, valamiért ott az ártéri erdőkben is tükörsima az aszfalt. Bizonyára megugorható lenne ez a már római korokban is megoldott probléma ma is. De a legszörnyűbb a kátyúk és repedések valamint felpúposodások gépi lemarási kísérlete és ennek félbehagyása. Egy kikerülhetetlen velőig felrázó, lábzsibbasztó, láncledobó  csapdát képeznek ezzel és ez részükről így rendben van. Illetve születik rá megoldás magyar módra, fehér festékkel körbe rajzolják az úthibát, mintha legalábbis ettől az elmúlna. Minősíthetetlen. Csoda hogy a kerékpárom nem törik össze, néha a levegőbe ugrik a hirtelen jött bukkanótól, vagy a becsapódás akarja a kezemből a kormányt kivenni. Már előre félek a következő körtől, amikor mindezzel éjszaka, sötétben fogok találkozni, még ennél is váratlanabb módon. Persze vannak remek szakaszok is, ahol Isten vagy a NER kegyelméből világszínvonalú láthatóan az EU iránymutatásai alapján készült úton kerékpározhatunk, kellően széles, útburkolati jellel elválasztott tükörsima aszfalton, színvonalas kerékpárospihenőknél piheghetünk, és éjszaka is napelemes világítással kényeztetnek minket. De ez becslésem szerint talán összesen 15-20 km a teljes 200 km-ből. Esküszöm legközelebb megmérem a dedikált kerékpárutak összes hosszát és azon belül a megfelelő színvonalú utakat is. Mert ez a szakasz Szigliget előtt nem az, sőt én konkrétan életveszélyesnek mondanám. Persze más a probléma egy ballonos gumival ellátott mountain bike vagy gravel kerékpár esetében, ami 15 km/h-val meg, és más nálam, a 7 bar-ra fújt keskeny gumiknál 30 km/h-nál. A legrosszabb az, hogy láthatóan évek óta senki sem kezd semmit ezekkel a problémákkal. Sajnálom, hogy a prájmöriminiszterünknek nem a kerékpár  a kedvenc sportja, hanem a foci, mert akkor most nem volna miről írnom. Szigliget után már a Római út hullámain száguldozom, főleg lefelé, hogy a felfelékben a lendület minél tovább felvigyen, itt hozom rá a frászt egy bicajos hölgyre, aki halkan sikkant, amikor ötven körüli sebességgel megyek el mellette az emelkedőn felfelé, erre igazán nem számított. :) A számomra lehető legrosszabbkor érkezem Balatonfüredre. A Nap éppen lement, kicsit enyhült a forróság, és emberek ezrei egyszerre gondolják azt, hogy eljött a séta ideje. A Tagore sétányon valami fesztivál van, rengeteg árusító bódéval és a sétány közepén felállított nagy színpaddal és ennek megfelelő számú emberrel is. Csak lépésben tudok áthaladni az emberek között, a színpadnál már csak tolom a bicajt, és esetlenül csattogok az SPD-s cipőben nem egészen stabil járással, hiszen az elmúlt 100 km alatt nem nagyon jártam a lábaimon. Átvergődésem után hamar elhagyom a sétányt és a 24-48 órás versenyek helyszínén haladok a Kisfaludy strand előtti szakaszon. Sok átkínlódott éjszaka emléke, melyek érdekes módon mind kellemes emlékként élnek bennem. A küzdelem, a futás okozta fájdalmak, a szellemi kimerültség, a végére már csak a kitűzött célt mindenáron elérni szándékozó akarat emléke mellé, mindig ott van a "megcsináltam" gondolata is, a célban érzett eufória, az érem csillogása, a szurkolók tapsa és biztatása és a versenyt követő pihenés és relaxáció öröme, békéje és elégedettsége is. Már csak 50 km Siófok, ezért a főútra kiérve felhívom a feleségem, és 2 órával későbbre  prognosztizálom az érkezésem. Ő az én szuper crew-m, tudja, hogy mire lesz szükségem a második kör kezdéséhez, addigra előkészít mindent. Erősen sötétedik, de még nem akarom a fejlámpa akkuját pazarolni, ezért csak a hátsó villogót kapcsolom be. A kerékpáros forgalom láthatóan gyérül, mindenki már igyekszik befejezni a napi körét. Annyira gyorsan eltelt az eddigi idő számomra, hogy teljesen természetes, hogy mindjárt belekezdek egy újabb körbe. Mérsékelt fáradtságot érzek, a lábaimban semmi jele a megtett útnak, a fenekem és a vállaim mutatnak jóslófájásokat a jövőre nézve, és részükről igazán megállhatnék, de tudják, hogy itt az agy irányít és ez nem kívánságműsor, ezért nem is nyúlnak komolyabb sztrájkeszközökhöz. Fűzfőnél már alig látok, így felapplikálom a sisakra a fejlámpát és innentől az általam kibocsátott fényre támaszkodva tudok csak navigálni, ez főként az erdőkben kanyargó utaknál izgalmas. Még alig hevertem ki a füredi emberkavalkádot, mikor Balatonakarattyánál belefutok egy újabb zenés rendezvénybe, ahol a már nem szomjas közönség tagjait igazán nem kis kihívás elkerülnöm, mert természetesen tele van velük a kerékpárút is. A balatonvilágosi magaspartról gyönyörű a kilátás a fénykoszorúval keretezett Balatonra és már látótávolságban a Siófokon álló óriáskerék is, ami majdnem a szállodánk mellett áll. Két pillanat és a pedál néhány ezerszeres körbefordításával később, már a kör bezárásához közeledem. Szerencsére a szállodát könnyű megtalálni éjszaka is, ahol már vár a feleségem, és újabb frissítőcsomagot töltünk a biciklire, és a ruhám zsebeibe. Talán tíz percet állok és elkezdem a második kört, most minden helyszínen úgy tűnik, hogy az előbb jártam itt, csak ezúttal sötét van. Érdekes módon másodszor, a sötétben  már nem ejtek navigációs hibákat. Az első kör emlékeire támaszkodva, még élénken él bennem az útvonal. Végre hűvös van, az útjelző táblák már másodszor jelzik nekem a helyes irányt  a mai napon. Az egész út egy egybefüggő deja vue.:) Van egy varázsa a part kihalt utcáin biciklizni éjfél és hajnal között. Persze néhol még ezerrel megy a buli. Hallom a hangszereket a semmivel sem összetéveszthető élő cintányér és ének hangokat és ez is sok emléket idéz fel bennem. Balatonbogláron bele is futok a tér közepén felállított színpadba, ahol  egy számomra csak a facebookról ismert előadó énekel, Pál Csaba, azonnal felismerem, főként a fantasztikus orgánumáról, ami nagyon hasonlít Tom Jones-éra, azt hiszem, csak egy billentyűst látok mellette, de sok időm nincs megcsodálni a látványt hiszen teljes gőzzel haladok. Látom a színpad előtt táncoló párokat is, a színpadon a Csaba az "Aranyesőt" énekli. Részvétem. Kár ezt a világszínvonalú remek hangot szemétre pazarolni. Nem régen még én is ezeken a színpadokon álltam körülöttem hangszerek előttem mikrofon és százakat szórakoztattam. Elmúlt, azt hiszem véglegesen. 40 évig tartott, elég volt. Fel is teszem magamnak a kérdést, "Hol lennél most szívesebben, egy ilyen színpadon, relatíve népszerűen és pénzt keresve, vagy itt, ahol most vagy?" A válasz azonnal érkezik az agyamba, "itt ahol most vagyok, a bicajom nyergében, szabadon száguldva a balatoni éjszakában, érezve, hogy élek". Mert ezt szabad akaratomból teszem, nem kell senkinek megfelelnem, csak a saját elvárásaim számítanak, és már régóta élményeket gyűjtök elsődlegesen és pénzt csak másodlagosan, mert az előbbi a maradandóbb. Persze velem együtt minden elmúlik, de amíg itt vagyok ezeknek az élményeknek a megélése a fő célom. Közben szalad alattam az aszfaltcsík, ismét Zala megyébe érek, és hamarosan ráfordulok az északi partra. A nappali 32-34 fok után most szabályosan hideg van, váltakozva futok bele fagyos légáramlatokba. Legalább valami hűti a napközben kissé megpörkölődött bőrfelületeimet. A bulik végét jelentik az utolsó nem szomjas vendégekkel történő találkozások. A múltban ők voltak a "kedvenceim". A kontrollálatlanok, és kontrollálhatatlanok. Akiknél minden buliban a cél az ordenáré állapot leggyorsabb elérése lehetőleg eszméletvesztésig tartó ivászattal. Badacsonytördemicen egyszerre három ilyen humanoid támogatja egymást természetesen az út közepén. Valamit kiabálnak utánam szerencsére nem értem, mert valószínűleg csak felhúznám magam, mert általában nem szokott egyezni a világlátásunk és az értékrendünk a hasonlókkal.  A korábban említett jóslófájásaim fokozódnak, már sürgetik a megállást, de még 100km van vissza. Mindenesetre sem a fenekem, sem a vállam nem díjazza a nagyobb döccenőket, pedig még csak most jön a Szigliget előtti, korábban már gyalázott szakasz, ami leginkább egy  harckocsiúthoz hasonló finomságú. Szerencsére éjjel 3 van és senki sem hallja, amikor a váratlan kátyúba csapódásokkor névsorolvasást tartok a parlamentben és jelzőket osztok ki az illetékeseknek. Persze nem teljesen vagyok egyedül, a part éjszakai állatvilága nagyon is körülöttem van. Itt egy őz néz velem szembe néhány pillanatig a kerékpárút közepén, a másik csak két méterrel előttem suhan át keresztbe a frászt hozva rám, máshol rókacsalád érkezik két kisrókával, de mindenhonnan szemek fluoreszkálnak a fejlámpám fényében egész úton. Néha van szerencsém a teljes valójában is látni a szemek tulajdonosát, például egy nyércet Badacsonytomaj közepén. ...és persze macskák tömkelege, valamint bagolyfélék és denevérek felettem a levegőben. Kelet felől az ég bátortalanul, de egyértelműen világosodik.  A világ rendjében lehet bízni, legalább is a mi időléptékünk alapján nincs ok aggodalomra. A Nap ma is fel fog kelni, és hamarosan ismét perzselni fog, ahogy tegnap is tette. Reményeim szerint én akkor már a hűvös szálláson leszek, ez a gondolat megnyugtató és örömteli. Balatonakaliban már az első körben is megálltam egy kellemes kis téren az ófaluban, ahol egy vízcsap is található,  amiből ezúttal is megtankolhatom a kulacsaimat. A napfény már feleslegessé teszi a fejlámpát, így elrakom a kistáskába, ha már állok, eszem is néhány falatot, de az egész nem tart néhány percnél tovább. Most már biztosnak érzem, ennek a kihívásnak a teljesítését. Az energiatartalékaim alig csökkentek. Ezúttal tökéletes a frissítésem. Végig szilárd kaját eszek és a folyadékvesztést Hammer Perpetuem Latte, koffein tartalmú sportitallal pótlom, plusz sótabletta óránként és víz igény szerint egyáltalán nem erőltetve. A fájdalmaim viszont erősödnek. Egyre többet nyújtogatom a karom hátrafelé, és állok ki a pedálra a gurulásoknál. Persze ez és az éjszakai vezetés a sebességátlagomat is rontja, de nem különösebben érdekel. Tulajdonképpen a harmadik körbe ezek miatt a fájdalmak miatt nincs értelme belevágni, mert nem ér annyit a teljesítés, mint a túlerőltetés miatt elnyúlt rehabilitáció, vagy egy esetleges maradandó sérülés beszerzése okozta hátrány jelent. Majd utána járok, hogy az ennél jelentősebb távok lebiciklizésére képes versenyzők, pl. Szőnyi Ferenc (Racemachine), mit tesznek a hasonló sérülések elkerülésére, vagy egyszerűen ez is csak edzés kérdése esetleg felszerelés hiányosság, esetleg genetikai okból ők kitinpáncéllal a fenekükön születtek? A Tagore sétány ezúttal teljesen kihalt, csak az automata locsolók ketyegése hallatszik az út mentén, a tegnapi bulira a túltöltött szemetesek és a félig leszerelt színpad látványa emlékeztet. Szeretem ezt a sétányt, szerintem a Balatonpart legszebb és leginkább rendben lévő része szinte már a fejlett nyugatot idézi csak a magyaros "lehúzós" mutációjával.  Hamar Fűzfőhöz érek, elhaladok a strand mellett, itt is futottam már versenyen. Azért emlékszem, mert azon a napon délelőtt futottam fel a Kékesre, délután pedig itt futottam félmaratont. Az egész az miatt történt, hogy a Kékes Csúcsfutást havazás miatt elnapolták és a pótidőpont a fűzfői versennyel került egy napra, mivel az egy esti futás volt, így technikailag lehetővé vált, hogy mindkettőt teljesítsem egy napon belül. Jó móka volt. Az utolsó nagy erőfeszítést már csak  a Balatonakarattyán lévő emelkedő jelenti, de már nem sietek, szépen feltekerek alacsony fokozaton és hamar felérek, innentől már szinte csak lefelé kell gurulni Siófokig. A balatonvilágosi magaspartot most a felkelő Nap fényében láthatom, pazar látványt nyújt. De nem állok meg kiélvezni a látványt, mert már sürgetően be akarom fejezni a kört. Lezúgok a lejtőn, ami keresztezi a vasútat, ezúttal nem kapok sorompót, mint az első körben, már csak 10 km van hátra. 20 perccel később megállok a szálloda előtt, feleségem már kint vár. Együtt leszereljük a bringát, mindjárt fel is rakom az autó csomagtartójára és a jól megérdemelt zuhany után ágyba is zuhannék, de a sebeim óvatosságra késztetnek, ezért inkább csak ágyba mászok. Nem tudok igazán mélyen aludni, ezt is ismerem már az ultrafutás világából. 2 órányi pihengetés után fel is kelek és elindulunk haza. Az idegrendszerem már pihent annyit, hogy alkalmas vagyok vezetésre.

Mindent egybevetve, érdekes kihívás volt, nem tartom lehetetlennek a három kör egymásután megtételét sem, az energiámból bőven futotta volna rá, ha a vállam és az ülőalkalmatosságom nem válik ennyire fájdalmassá. A boomerség egyértelmű jele, hogy eszembe sem jutott a két nap alatt Insta sztorit, Tik-Tok videót, sőt még fotókat sem készíteni. A végén egy rövid facebook  posztban tudattam, hogy körbeértem másodszor is. A lényeg nem ebben van, hanem a teljesítményben és az élmény megélésében. Sosem értem, mikor mások ennél jelentéktelenebb teljesítmények kapcsán, akkora hype-ot kerekítenek, mintha a Holdra szállásról lenne szó. Most legalább három napig csak futok és/vagy úszom, de már most alig várom, hogy újra bringára üljek, mert imádom a suhanást a Scott-al. Eredetileg csak az ironman távú triatlonverseny teljesítésére vásároltam és úgy gondoltam, hogyha ez meg lesz, utána el is adom. Egyre  biztosabb, hogy ez a bicaj velem marad még sokáig. Most még kicsit hajtom, aztán szervizbe kerül egy kis felkészítésre, hogy a következő kihíváshoz is a legjobb formáját tudja nyújtani.
Extremman Nagyatád 2025.08.10. :)

Végezetül a telemetria:

The winner takes it all kicsit másképp

 Nem szeretem a feldolgozott dalokat. nagyon ritka az az eset, hogy jobb lesz a új verzió, mint az eredeti. Csak attól, hogy maibb hangszerelést kap biztosan nem, és attól sem, ha "újra gondolják", ami legtöbbször kimerül abban, hogy kap egy mai tucat dob-basszus groove-ot és az eredetileg néha csak 70 bmp-es tempót feltolják 130-ra. Ezzel el is veszíti a dal a lényegét, azt a hangulatot, amit a szerencsétlen zeneszerző megálmodott és átadni szándékozott. Különösen érzékeny vagyok ős ABBA rajongóként az együttes dalainak piszkálására ezen belül is nagy kedvencem a The winner takes it all című dal feldolgozásaira. Hiszem, hogy ezzel a dallal az ABBA megalkotta a tökéletest. A szöveg a zene a hangszerelés és az előadás olyan egységét, ami csak nagyon keveseknek és nagyon ritkán sikerült. Így nem túl optimistán kezdtem bele Ress Hajnalka és producere Szűcs Norbert által készített feldolgozás meghallgatásába. Érdekessége a felvételnek, hogy az anyag a stockholmi Riksmixningsverket (RMV) Stúdióban készült, ahol az ABBA Voyage albuma is készült, és ahol Benny Andersson maga is gyakori vendég, de ezen kívül számos legendás lemez született itt, olyan előadókkal, mint Celine Dion, The Hives, Rihanna, Coldplay...

De lássuk a dalt. Amit ilyenkor mindig keresek, az az alkotók alázata, a szakmaiság, a finom megoldások. Izgalmas ötlet a szimfonikus zenekarral indítás, ami számomra rögtön megalapozza a hangulatot, a hárfa kíséret édes melankóliája nagyon jól érzékelteti, hogy ez itt egy szakítás története. A hangnem változatlan, G dúrban vagyunk. Hajnalka persze nem Agnetha, de gyönyörűen énekel és szakmailag nehéz lenne belekötni a technikai tudásába. Hangképzése a mai kornak megfelelő, hiszen ennek is van egy evolúciója, a mai énekesek már másként énekelnek, mint (alig merem leírni) 45 évvel ezelőtt. A második versszakban berobban a négytagú rock band. Az eredetiben 127 körüli tempó itt137 bmp, ami jelentősen gyorsabb, de valahogy nem zavaró, mert a meglepően jól áll ez a kicsit zúzós alap a dalnak. Örömmel hallom, hogy minden lényeges kísérő szólam jelen van, még jobban örülök, amikor a vokálok is megszólalnak gyakorlatilag változtatás nélkül az eredetihez képest. A dal nem sérült, valószínűleg az alkotók is érezték, hogy vannak dolgok, amelyek már nem tökéletesíthetők tovább, az egyik ilyen a vokál. Már alig figyelek, mert csak hallgatom a dalt és élvezem, jön a kedvencem, szerintem a dal legszebb mondata, "The Gods may throw a dice, Their minds as cold as ice", Hajnalka hangja hasít, megborzongok, amikor a dal eléri tetőpontját, ahonnan már nem lehet feljebb lépni, az érzelmek tetőznek. A lezárás tulajdonképpen egy ismétlés, az utolsó versszak szelídített verziója, ahol újra a szimfonikusok kísérnek, de nekem tetszik. Itt van egy érdekes harmónia, ami nem része az eddigi akkord készletnek, kicsit kilóg, persze okkal van itt, mert nagyon jó! Van idő megnyugodni, egyfajta csendes beletörődést sugall, szívfájdalommal. Szerintem az alkotók remek munkát végeztek, pedig könnyű lett volna elrontani ezt a dalt, szerencsére minden közhelyes buktatót elkerültek, ami a szakmai hozzáértésüket és a nyilvánvalóan professzionális munkakörnyezetet dicséri. Gustibus non est disputandum/ Ízlésekről nem érdemes vitatkozni, mondja az ezer éves mondás. Nekem tetszik ez a dal ebben a formában is és erre én számítottam a legkevésbé. :)
Jó szívvel ajánlom, hallgassátok ti is! https://www.youtube.com/watch?v=fMLF9eiql6E

"Ó-ó-ó-ó-ó Isztambul..."

 
...énekeltük milliószor minden buliban. Régóta tervezem ennek a városnak a meglátogatását, de legutóbb mikor terveztem, még kerékpárral ide a túrát, néhány héttel előtte elgázoltak és ez kicsit elvette a kedvem, vagy inkább valamiféle sorsszerű beavatkozásnak véltem a dolgot, ami miatt egy ideig nem is mertem arra gondolni, hogy felkeressem Isztambult. Persze a másik oldalon meg nem hiszek az eleve elrendeltségben, a sorsszerűségben, szerintem a világon a káosz rendje, a pillangóeffektus okozza a változásokat. Mint minden szorongást keltő babona, ez is teljesen téves és felesleges volt. Úgy gondolom mindenkinek, minden évben el kéne jutnia egy olyan országba olyan városba, ahol még sosem járt, talán ha ez megtörténne sokkal kevesebb szűklátókörű ember élne közöttünk, jelentősen megnehezítve a kormánypropaganda munkáját. Nehéz azok számára démonizálni más embereket, akik a saját érzékszerveikkel tapasztalják meg azt, hogy a világ egy olyan hely, ahol emberek élnek, nagyon is hasonlóak, majdnem pont olyanok, mint mi és amiben eltérnek, arról valójában nem tehetnek. Mert hogyan hibáztathatnánk egy muszlim kislányt, a ruhájáért, a szocializációjáért, a bőre színéért, vagy azért a nyelvért amelyen megszólal. Én már csak a kislányt látom, akinek csillog a szeme, aki maga módján éppen olyan szép, mint bármelyik európai társa, éppen úgy egy családban él, szeretetre vágyik és bizonyos dolgoktól fél, néha fázik vagy melege van. Látom  őket tiniként szerelmesen és hiszem, hogy a szerelem minden nyelven ugyanazt jelenti. Csak egy kislány, vagy egy kisfiú. ...és a szüleik is csak egy apa vagy egy anya, akik ugyanúgy szoronganak a jövőn, éppen annyira akarják a saját és gyermekeik boldogságát, akik pont annyira szeretnének egy biztonságos, kiszámítható világban, viszonylagos jólétben élni, mint bárki más a világ bármely pontján. Minden más aljas propaganda, ami vallási vezetők és a vezető politikusok hatalmi törekvéseit szolgálja.

 

Gyorsan döntöttem, mikor megláttam a maratoni nevezési lehetőséget és mint már sokszor most is szerettem volna összekötni a kellemest a fájdalmassal :), így rákattintottam a nevezés gombra, majd pár perc múlva lefoglaltam a repülőjegyeket is és a szállást. Persze a légitársaság néhány héttel az indulás előtt módosította az indulási időket, az egyébként is korai időpontot két órával még korábbra tette, így éjjel egy órakor már csukódott a garázskapu mögöttünk, hogy időben megérkezzünk a reptérre.  A repülőút zavartalanul sőt turbulenciátlanul (nincs ilyen szó, de már van) telt. Nemsokára az isztambuli reptér betonján gurultunk, mintegy negyedórán át a terminál épületéig. A reptér nem kicsi, viszont jó nagy, a Liszt Ferenc A és B terminálja, elférne az itteni terminálépület egyik sarkában. Köszönhetően a szállodától előre kapott videós útmutatónak, hamar megtaláltuk a megfelelő kijáratot, de szerintem enélkül is ment volna, mert az egész reptér "bolondbiztos" tájékoztatási rendszert üzemeltet, ami logikus és könnyen áttekinthető. A kijáratnál várt a pickup service embere, akinek telefonos hívó szavára 10 perc múlva megérkezett a szállítófurgonunk, ami a szállodáig vitt minket, illetve egy kicsivel korábban lerakott, mert pillanatnyilag az utca nem volt megközelíthető, ez a jelenség ebben a városban nem kuriózum. A csoda az, hogy mindenki eljut mindennap oda, ahova szeretne. Ezt később már nagyon értettük, mert az isztambuli közlekedés egy magunkfajta számára maga az agyrém. Ők nem a közlekedési szabályokra figyelnek, hanem egymásra. Iszonyú sűrűségű a forgalom, ahol minden résztvevő folyamatosan improvizál, mert itt a közlekedési lámpák is többnyire csak tájékoztató jellegűek. A közlekedési rendőri jelenlét nagyon erős. Minden kicsit is szűkebb keresztmetszetnél járőrök állnak és segítik a folyamatos áramlás fenntartását. Gyalogosként is nagyon figyelni kell, mert a zebra zöld gyalogosjelzése itt csak egy fényeffekt. A gyalogosok, inkább akkor mennek át az úton, amikor a kocsisor piros lámpát kap, de akkor mindenhol az út két oldaláról. Nem olyan ez, mint az olasz Portici volt, ott gyors volt a forgalom, itt lassú és sűrű. Azért nem kicsit örülök, hogy nem autóval érkeztünk, bár meglepő módon négy nap alatt nem látunk egyetlen sérült autót sem. Hamar adaptálódunk itt is, másnap már pontosan ugyanúgy közlekedünk, mint az itteniek, néha a cipőorrunknál vészfékeznek az autók. Sokat dudálnak, de senki sem türelmetlen és az ott tartózkodásunk alatt nem hallottunk egyetlen veszekedést, vagy egymásnak indulatból átkiabálást, és nem láttunk a magyarokra olyannyira jellemző "kézjeleket" sem. A szállodánk kellemes meglepetés. Ragyogó tisztaság, igényesség, kedves személyzet, mindez a magyar szállásdíjak majdnem feléért. Fenntartom eddigi véleményem, hogy a legvendégcentrikusabb és talán leginkább szívből kiszolgáló vendéglátás az a törököké. Annak ellenére, hogy itt két órával előrébb járnak az óra mutatói, jóval korábban érkeztünk a szállásra, ennek ellenére azonnal elfoglalhatjuk a szobánkat és pár perc múlva már ismét az utcán vagyunk, hogy első navigációs célként megtaláljuk a verseny expóját, ahol a rajtcsomagot felvehetem. Ez egy tengerparti sportközpontban van megközelítőleg 2 km-re a szállodánktól, hamar odaérünk, és a rajtcsomag birtokában elkészítjük a szinte már kötelező fotóinkat a résztvevők neveit tartalmazó falnál, a saját nevemet megkeresve. 

Kint pizzát eszünk és persze itt sincs nyoma az otthon jellemző, turista lehúzásnak, a négy szelet pizzáért kemény 60 török lírát fizetünk, ami 685 Ft-os levonást eredményez a bankkártyámon. Visszasétálunk a szállásra, de csak azért, hogy lepakoljuk a rajtcsomagot és máris indulunk tovább, mert délutánra online előreváltott jegyünk van az Hagia Sophiá-ba. Ez is kb. 2 km-re van a szállodától, így hamar odaérünk, a Sultanhmet térre, követjük a látogatói bejárat felé terelő feliratokat, és várakozás nélkül bejutunk az épületbe, csak még előtte 1,5 euróért vásárolunk egy kendőt feleségemnek, mert itt a szokásos dresszkód van érvényben, nők elkendőzött fejjel, fedett vállal, térdalatti szoknyában, férfiak hosszúnadrágban sapka nélkül léphetnek csak a mecsetbe.

Az épület impozáns, káprázatos, csodálatraméltó, de sajnos "lelakott". 2020 óta ismét mecsetként működik és sajnos a használat, a földrengések és leginkább a karbantartás, restaurálás hiánya fokozatosan emészti fel az épület szépségeit. Ráadásul az egyik minaret is félig lebontva várja a felújítását. Olvastam, hogy az Hagia Szophia építészeti megoldásai több évszázadon keresztül jelentettek kihívást a legnagyobb építészeknek. Az épületben hangyaként járkálva ez teljesen érthető. Jó lenne ha Erdogánék kicsit több figyelmet szentelnének ennek az épületnek igazán megérdemelné. Szeretnék az alsó szintre is lejutni de oda közvetlenül lépcső nem vezet vagy csak mi nem találjuk, ezért kintről próbálkozunk bejutni, de a kapunál álló fegyveres őr, nagy biztonsággal emeli ki a kékszemű férfit és a szőkehajú nőt, akik próbálják muszlimnak álcázni magukat pofátlanul és esélytelenül. Ide csak hithű muszlimok mehetnek be imádkozni, 2020 előtt amikor az épület még múzeumként üzemelt simán bejutottunk volna (köszi Erdogán). 

Hamar elszalad a délután, próbálom megfejteni, hogy másnap reggel a maratoni verseny rajtjába hogyan fogok eljutni és egy fél óra alatt megvilágosodom, hogy azért ez eléggé időigényes út lesz, amely során villamossal kell eljutnom a kompkikötőbe, ahol a komp visz át az ázsiai oldalra és még a kikötőből is van egy közel két kilométeres gyaloglás a rajt helyszínére. Viszonylag korán sikerül ágyba kerülni és ezúttal nem forgolódom végig a teljes éjszakát az izgalom miatt, csak az ébredés előtti másfél órát. Korán kelek, gyorsan megeszem a hideg köftémet,  ami annyira így nem finom de muszáj ezúttal is a rajt előtt három órával ennem. Fél hétkor lépek ki, a szálloda kapuján, nem kis meglepetésemre esik az eső, ami nem tölt el nagy boldogsággal, mert 8 fok van és a szél is fúj. Nem akarok magammal plusz ruhákat cipelni, ezért most először azt a megoldást választottam, hogy sima rövid futócuccban futok, amit kiegészítettem egy futómellénnyel, amiben viszem a telefonom, és a sótablettákat. A frissítést az asztalokról oldom majd meg, de hát egy maratonon, ahol nem akarok semmiféle egyéni csúcsot felállítani, nem sok jelentősége van ennek sem, akár csak vízzel is képes lennék végig  futni a távot. Az előbb leírt ruházatra még otthonról hoztam egy kukászsákot, amit a karok és a fej kibújtatására alkalmas nyílással láttunk el. Ez most különösen jól jön az esőben. A testmeleget klasszul bent tartja, így nem fázom, az eső eközben nem áztatja el a ruhámat. Ebben a csodálatos öltözékben indulok el a Sultanahmet felé, az utamat a müezzinek minden irányból hallható imája kíséri. A Kék mecset villamos megállójában felszállok a számunkra ma ingyenes T1-es villamosra,  ahol a hozzám hasonlatosak már fürtökben csüngenek a kapaszkodókon. Három megállóval később a kompkikötő mellett állunk meg, ami zsúfolásig teli futókkal. A  kapuban külön sorokban vizsgálják a férfiakat és nőket. Szerencsére ma otthon hagytam a kedvenc bombámat, így akadálytalanul jutok fel a hajóra, ahol legalább kellemes meleg van. Átszeljük a Boszporuszt és kikötünk az ázsiai oldalon. Innen kb. 2 km gyaloglás a rajtig, tömör sorokban vonulunk. Előttem sétál kedvencem, a mai nap legelvetemültebb futója, vállán egy 21 kg farönkkel. Vidám fickó, még a kompon beszélgettünk. Ő erről híres. Így futja a maratont mindenhol, farönkkel a vállán, hogy legyen egy kis nehezítés, a számára enélkül semmilyen kihívást nem jelentő feladatban. Végül is csak 42,2 km.

A szervezés nagyon jó. Mindenki egyértelmű útmutatást kap a cél felé, hogy a megfelelő rajthelyre kerüljön. Nem sokára fel is érünk a hídra vezető útra. Iszonyú a hangerő, egy szpíker és egy DJ gerjeszti a tömeget. Most már leveszem a zsákot magamról és elkezdek bemelegíteni. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam talán túlzás elindulni fél hétkor, mindössze húsz perc maradt a rajtig. Csak másnap értesülök a szállodában lévő többi futótól, hogy voltak akik még a rajt időpontjában a Boszporuszon ültek a kompon, ezért jócskán késve rajtoltak el. Sehonnan nem szoktam elkésni, most sem sikerült. Elindulnak a handbike-os versenyzők, majd kezdődik tíztől a török visszaszámolás, öttől már angolul. Goooo. Elindulunk. Ezúttal nem a futás a lényeg, hanem az élményszerzés. Kezemben a mobillal kamerázok futás közben. Így futok fel a hídra amely a két földrészt összeköti, a neve (az Erdogán elleni 2016-ban levert puccsban elhunyt áldozatok emlékére) Július 15 vértanúinak hídja (15 Temmuz Sehitler Köprüsü). Jelentősen fúj a szél az öböl felett, nincs melegem egyáltalán a rövid futószettben, de tudom, később a levegő is melegedni fog és én is több hőt fogok termelni. A híd 2 km hosszú és hamar Európába érünk. Hullámzó terepen futunk, lelkes szurkolók állnak az út szélén, minden lehetséges zajkeltő eszközzel és bíztatnak bennünket. A futóút itt is mint minden ilyen nagyvárosi maratonon elvisz minket a város nevezetességei mellett. Rengeteg a zenés pont, ahol zenészek, DJ-k vagy egyszerűen csak egy felállított BT hangszóró szolgáltatja a zenét. Átfutunk az Aranyszarv-öböl egyik hídján, aminek közepén egy DJ nyomja az aktuális török remixeket. Szépen fogynak a kilométerek, alig nézek az órámra, mert most nem érdekel a tempó, a pulzus, a táv, csak nézelődöm. Lassan kiérünk a tengerpartra, ahol hosszú sorban várakoznak a hatalmas teherszállító hajók a szoroson átkelésre. Közben találkozunk az élbollyal, csupa kenyai és etióp futó, akik hozzánk képest dupla tempóban már az utolsó harmadot futják. A fordító pont valahol 36 km-nél van, ezt megjegyeztem a térképről, innen már nincs messze a Kékmecset, ami előtt a célkapu vár minket. Előtte még átfutunk az Oszmán Birodalom óta itt álló Topkapi Palota mellett lévő ősparkon a Gülhane Parkon. A sétány térköve már nem esik jól a talpamnak így az utolsó kilométereken, de már hallom a célban üvöltő szpíkert és nemsokára meg is pillantom a célkaput. Befutok, az óra négy és fél körüli időt mutat, de mindez mellékes. Az egész rendezvényre jellemző fokozott terrorelhárító intézkedések miatt, itt is nagyon elszeparáltak vagyunk. A célterület embermagas korláttal van a nézőktől elválasztva, amin belátásgátló háló van. Így igazából fényképet sem tud rólunk készíteni a hozzátartozó a célban. Szerencsére van hivatásos később letölthető célfotó, ráadásul ingyen. Ha rágondolok még mindig fáj a bécsi maraton fényképeiért fizetett összeg. :)

Kijutva a célterületről feleségemmel visszasétálunk a szállodába, majd kis pihenő után sétálunk egyet a belvárosban és vacsorázunk egy utcai büfében. 

Az utolsó egész napunkat a város felfedezésére tartogattuk. Erre nekünk bevált a majd mindenhol létező Hop on-Hop off városnéző busz szolgáltatás. Már otthon megváltottam rá a jegyet, de ez feleslegesnek bizonyul utólag, mert sokkal egyszerűbb a busz mellett venni két jegyet, mint az online jegyet magyar telefonnal török telefonszámon regisztrálni. Szerencsére a busztársaság alkalmazottja már milliomodszor találkozik a béna turista problémájával, így csípőből megoldja azt, és már fel is szállhatunk a buszra. Elképesztő a forgalom, valahogy mindig elfér a busz ott, ahol mi reménytelennek látjuk, és tulajdonképpen folyamatosan folyik a közlekedés a látszólag totális káosz ellenére. Ezúttal busszal kelünk át a tegnapi hidakon. Sokkal kellemesebb és gyorsabb így, mint futva. A korábban Első Boszporusz-hídnak hívott műtárgy mérete lenyűgöző. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mire vagyunk mi képesek emberek, ha egyesítjük az erőforrásainkat és tudásunkat. Milyen nagyszerű dolgokat vagyunk képesek létrehozni, szinte lehetetlennek tűnő vállalkozások sorozatát, egykor csak álmokban létező építményeket. Sajnos ugyanilyen kreatívak vagyunk akkor is, ha egymás elpusztításáról van szó és ez a világos és sötét harca már a védjegyünkké vált. Talán a világegyetem egyetlen teremtménye vagyunk, akik egymást pusztítják. A hős magyar várvédőinkre gondolok és a hős török janicsárokra, akik innen gyalogoltak egészen Egerig vagy Budáig, hogy előzőekkel megküzdjenek és a legtöbben egy várárokban meghaljanak. Mindezt miért? Mert az akkori uralkodó hatalmi törekvései ezt kívánták. A népnek akkor sem volt és most sincs baja egymással. A katonák ha nem kényszer alatt teszik ezt, sosem találkoztak volna egymással az életük során. A történelem az akaratunk ellenére sodor minket az iszonyatba és ez ellen legtöbbször nem tehetünk semmit. A vallási háborúk létezése a világ egyik legnagyobb paradoxona. A szeretet nevében ölni képtelen gondolat. A városban több mint 2500 mecset áll, hirdetve az iszlám dicsőséget. Legjobb példa a világ mulandóságára az Haiga Sophia, ami fennállásának több mint másfél évezrede alatt sok vallási ideológiát szolgált ki. Bizánci, ortodox, muszlin vallási háborúk ütközőzónájává vált és ma is az, ahelyett, hogy  Mustafa Kemal Atatürk szándéka szerint az emberi civilizáció emléke lenne. Közben a busz gurul velünk, kicsit leszállunk a Taksim téren, ami óriási kontrasztot mutat méretével az isztambuli zsúfolt építkezéshez képest. A tér hatalmas. Közepén áll a Török Köztársaság megalakításának emlékére állított emlékmű. A tér eredetileg az északról jövő vízvezeték isztambuli vége volt, innen osztották szét a vizet a város többi részébe. A tér az oldalában álló víztárolóról kapta a nevét. Most kihagyjuk, de nem messze van innen az első verzióban 1204-ben épült Galata torony, a város egyik meghatározó épülete. A 17. században erről rugaszkodott el az egyik első repülni vágyó ember, hogy a saját maga által gyártott szárnyakkal átrepülje a Boszporuszt, majd Üsküdarban landoljon (a távolság kb. 6 km). A nap végére már csak egy tervezett látványosság meglátogatása maradt. Ez a 15. században épült, majd többször átépített Nagy Bazár. 

Ebben az esetben a "nagy" jelző nem túlzás. Közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót. Tényleg kapható itt minden, amit csak el tudunk képzelni és az is, amit nem, vagy amiről azt sem tudjuk mi az. Hamar elfáradunk a vásári forgatagban. Egy óra múltán a következő busszal visszamegyünk a végállomást jelentő Sultanahmet térre. Vacsorázunk és visszasétálunk a szállásunkra, megtárgyaljuk a másnapi kicsekkolást, a korahajnali taxi rendelést. A recepción most is, mint egész itt tartózkodásunk időtartama alatt, rendkívül segítőkészek. Azzal a fajta előzékenységgel és segíteni akarással állnak a problémáinkhoz, amit eddig nem sok helyen tapasztaltunk. Mivel a másnapi reggelit már nem tudjuk igénybe venni a gépünk korai indulása miatt, rögtön felajánlják, hogy készítenek egy kis szendvicscsomagot az indulásra, ezt megfejelve a szobánkba is kapunk egy gyümölcstálat. Ezek apróságok, mégis sokat számít, mert ezek a gesztusok maradnak bennünk a törökök vendéglátásáról. A hotelben végig makulátlan tisztaságot, gondos takarítószemélyzetet láttunk, akik az apró részletekig igényesen végezték munkájukat. A hotel neve Meretto, jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki a városba érkezik néhány napra. 

Másnap reggel a hat órára rendelt taxi 5:40-kor már az épület előtt áll, a szendvicsek és az ásványvíz a recepción előkészítve várnak minket. Hatkor pontban indulunk és bő fél óra múlva, már az Isztambuli repülőtér hatalmas termináljában követjük az útmutató táblákat. Érdekesség, hogy a terminálban mecset is található a muszlimok számára, ilyent sem láttunk még. Minden rendben megy, duplán végzik el a biztonsági ellenőrzést. De mivel ezúttal is bomba nélkül csak kézipoggyásszal utazunk, zökkenőmentesen jutunk a gép fedélzetére. 

Jelentős késés nélkül sikerül felszállnunk. Miközben a gép emelkedik, elégedetten dőlök hátra az ülésben. Ismét egy hatalmas élménnyel gazdagodtunk, amit kár lett volna kihagyni, hiszen az idő kíméletlenül telik és semmiben nem lehetünk biztosak a jövőt illetően. De ezt az élményt már senki nem veheti el tőlünk, míg élünk, Dr. Alczheimer kivételével. :)

Videós összefoglalóm itt megtekinhető.