"Walk like an Egyptian..."

Egy éven belül két kontinensre eljutni az én szintemen nagy dolognak számít és nagyon hálás is vagyok érte. Tulajdonképpen sógorom nélkül ez az utazás nem vagy csak sokkal később valósult volna meg, hiszen az ő álma volt eljutni a piramisokhoz és Luxorba is, nekünk ez még nem volt tervben. Kérésére és meghívására szerveztem meg az utat, ami aztán nagyszerűen alakult és utólag egyáltalán nem bántuk ezt a kis rendkívüli nyaralást. Miután elhatároztuk, hogy az év végén megvalósítjuk a kirándulást, már csak a megfelelő repülőjegy-szállás kombót kellett megtalálni és kivárni míg megérkezett, aminek köszönhetően kb. az utazási irodák árainak harmadából ki tudtuk hozni ezt az egy hetet. 

1.nap.

Mindig nagyon irigylem a fővárosban élőket, de csak ilyenkor, amikor egy korai repülőjáratra kell felébrednem valamikor hajnali egykor, csak hogy minden beleférjen, az autóút a reptéri parkolóig, a parkolás és transzfer a reptérig valamint a kötelező, ám eléggé felesleges 2 órás megérkezés a járat indulása előtt. Szerencsére ezen az éjszakán nincs köd az autópályán így zökkenőmentesen haladunk a meglehetősen hűvös 5-6 fok körüli éjszakában. A már sokszor használt reptéri parkolóban rutinszerűen parkolunk és nemsokára már a kisbuszban utazunk a terminál felé. Sógorom ma veszíti el "repülős szüzességét" így gondolom nálunk kicsit jobban izgul a reptéri checking procedúra alatt. Sokadik repülésre mindez már rutin, maga a repülés inkább unalmas, mint szórakoztató, szerencsére az e-book mindig kéznél van, így egy jó könyvet olvasva gyorsan elrepül az idő, velünk pedig az Air Bus. Leszálláshoz közeledve először látjuk meg a sivatagot, a maga kietlen, fenséges gyönyörűségében és hatalmasságában. A hurghadai reptéren 30 fok meleg csap meg bennünket, már a kiszállófolyosón. Nagy változás ez az otthon már megszokott kora téli hőfokhoz képest. Kicsit bonyolult bürokratikus eljáráson kell végig mennünk, két biztonsági ellenőrzéssel párhuzamosan, mire végre kijutunk a terminál épületéből. A még otthonról rendelt transzferszolgáltató képviselője a nevünket mutatja a kijáratnál egy kartonpapírra írva. Néhány perc várakozás után elindulunk a város felé. A közlekedés európai szemmel nézve egy agyrém. Legfontosabb jelzőeszköz a duda, ezzel kommunikálnak a sofőrök a látszólag minden szabályozást nélkülöző közlekedésben. Az irányjelzők használatát mindvégig nem tudom megfejteni az  ott tartózkodásunk alatt. De tény hogy haladunk és egyszer sem kell vészfékezni, holott sem lámpa, sem elsőbbségadást jelző tábla nincs sehol a kereszteződésekben, ami viszont rengeteg van az a "fekvőrendőr", elég durva méretekben. Közben kérdezgetem a taxisofőrt, hogy az itteniek hogy mondják a város nevét, mert ugye a Hurghada az tulajdonképpen Gurdaka. Mire ő kimondja, ékes arabsággal, hogy ""Al Ghardaqah" olyan torokból feltörő mássalhangzókkal, hogy a hátam beleborsódzik. Egy darabig nincs több kérdésem. Húsz perc ámokfutást követően megkönnyebbülten szállunk ki a szállodánknál, amit Al Dora Residence-nek hívnak. Kíváncsian várom, mert valami elképesztő áron sikerült lefoglalnom 7 éjszakára, három személyre, all inclusive, összesen 130 ezer forintért. Ehhez képest azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen rendben van a hotel. 

Nincs az a patika tisztaság, amivel Európában a legtöbb helyen találkozhatunk, de nagy problémák nincsenek. Különben meg el kell fogadni, hogy ez itt Afrika, más igényszintek, más kultúra. Pont ezért jöttünk ide, hogy ezt a másságot megtapasztaljuk. Az hamar kiderül, hogy egy kicsit itt más a munkatempó, senki nem siet sehová, és a szorgalmat nagyban szabályozza a baksis mértéke. Úgy maguktól csak a minimumot hozzák, de ha kérsz és adsz egy-két dollár borravalót, akkor minden kérésed teljesítik. Én magam utálom a borravaló rendszerét, mert kiszámíthatatlan és egyébként is azt vallom, hogy mindenki dolgozzon a fizetéséért és a munkáltatója fizesse meg megfelelően, mert ez nem a vendég dolga. Szobánk az ötödik emeleten van, ahonnan kilátás nyílik a Vörös tengerre és a belső udvaron lévő medencére.  Gyorsan felderítjük még vacsora előtt a tengerpartot, az odavezető út és úgy általában az utcák szemetesek, minden valahogy olyan félkész. Nehéz eldönteni egy épületről, hogy éppen épül vagy bontják. Az utcákon taxik vadásznak turistákra, első benyomásra nagyon lepusztult minden. Persze ez a rész a város széle. Maga a szálloda egy hatalmas komplexum de azon túl nincs más csak a sivatag. Az első vacsoránknál megismerjük az éttermet és az ételválasztékot, ami úgy alapjaiban nem sokat változik az egy hét alatt, de szerencsére elég bőséges a kínálat és már csak az utolsó napokon kezdem kicsit unni a csirke-hal-marha hús kombót és a jellegzetes köreteket. Vacsora után gyorsan megtaláljuk az ágyainkat és hamar elalszunk.

2.nap

A nyaralás második, valójában első egész napjára pihenő napot találtunk ki. Reggelizünk az étteremben. Egy szakács folyamatosan rántottát süt két tojásból. Majdnem mindenki ilyent eszik. Kóstolgatom a helyi ízeket, lekvárokat, sajtokat. A többségük ízlik, de van ami nem. Itt is az a bajom, mint ami Törökországban volt, a római köményt nagyon sok ételben használják, és én ennek az ízét  nem nagyon kedvelem, pláne ha besokallnak belőle, ami elég gyakran előfordul. Azért persze éhen halni nem kell egyik étkezésnél sem. Délelőtt lemegyünk a medencéhez, én bemegyek  a vízbe, és azonnal megértem miért vannak többen odakinn a napágyakon. A víz irgalmatlanul hideg, úgy 18-19 fokra saccolom. Mindegy volt már rosszabb (Öbölúszás), azért úszom néhány percig és kimegyek a most már sokkal kevésbé perzselőnek érzett napra. Magának a szállónak nincs közvetlenül elérhető tengerparti strandja, de a szoba árába "included" egy másik szálló strandjának használati lehetősége. Ehhez előbb jegyet és strandtörölköző ticketeket kell kérni a recepcióstól, amit a becsekkoláskor persze jótékonyan elfelejtett. De most készségesen pótolja, sőt még azt is hozzáteszi, hogy "Sorry, it's my fault.", úgyhogy szavam sem lehet. Ebéd után lesétálunk a kb. 5 percnyire lévő strandhoz, ahol kérés és baksis nélküll is kapunk a napágyainkra matracot. Én persze rögtön bemegyek a vízbe, ami legalább 5 fokkal melegebb, mint a szállodai medence vize. Egy kicsit szemetes a meder a part mellett, de beljebb úszva meglátom életem első koralljait. Nagyon szépek, közöttük halrajok úsznak, a napfényben csillognak a pikkelyeik. Sokáig gyönyörködöm ebben a víz alatti tájban, csak levegőt venni emelem ki a fejem a vízből néha. Beljebb úszva hirtelen vált mélyre a víz ezzel együtt ultramarinkékre a víz színe. Ez már hajóközlekedésre is alkalmas mélység, minden bólyán és kijelölt határon túl vagyok, ezért vissza is fordulok. Hogy legyen kis sportértéke is az úszásnak, úszom néhány száz métert párhuzamosan a parttal lendületesen, majd kiúszom a partra.  1 km úszást mér az órám, a semminél több. Feleségemék kihagyják a vizes élményt a napágyakon relaxálnak, most én is csatlakozom hozzájuk. A Nap ebben az időszakban itt is gyorsan süllyed délután , és ezzel együtt a hőmérséklet is arányosan csökken. A vizes fürdőnadrág egyre kevésbé  komfortos, így megindulunk vissza a szállásunkra. 

3. nap

A mai napra tervezett fő attrakció Kairó meglátogatása, ahol a cél a néhány hete nyílt, új Grand Egyptian Museum (GEM), majd a Gízai fennsíkon közel 4500 éve ránk váró piramisok és Szfinx megtekintése. Ezt még otthonról szerveztem, minden zökkenő nélkül ment az egész. Csak a kapcsolatot kellett a megérkezés után felvenni a szervezővel. Éjjel egy órakor indulunk a szállodától. Ismét egy barátságtalan időpont, de itt semmi sem egyszerű. A különböző szállókból érkező turistákat jellemzően külsőre teljesen egyforma  Toyota Hiace furgonokkal szállítják a fakultatív kirándulásokon. (Úgy általában a városon belül is ez a jellemző szállítóeszköz, helyijáratos buszt alig látni). Ezeknek rendőrségi útvonalengedélyre van szükségük az országon belüli mozgásra. A furgonok konvojban közlekednek, az indulásnál és az útközben pihenőknél is összevárják egymást. Ez nagyban bonyolítja és hosszabbítja az utazást. Kényelmesen vagyunk a furgonban mindössze heten. Az út nagyobbik felén sötét van, így nem nagyon van mit nézni sem. Pirkadattól egyre többet látunk a mellettünk elsuhanó sivatagból. A halálosan élhetetlen, látszólag minden élőlényt és növényzetet nélkülöző táj furcsa az európai szemnek. Csak a Nílus völgyéhez közeledve kezd zöldülni a táj. A folyóhoz kapcsolt csatornák már megteremtik a mezőgazdálkodás alapfeltételeit. Persze nem a végtelen kukorica- és búzamezőket kell ez alatt sem érteni, de határozottan sokféle növényt termesztenek kisebb parcellákon az itt élők. Lassan megérkezünk Kairóba. Az egész várost valami pára- és porköd lepi. Kétszer 10 sávos utak mellett a mélyszegénység jelei, csillogó épületek és putrik váltakoznak. A közlekedés persze itt is ugyanolyan kaotikus, mint Hurghadában. A ködből a távolban lassan kibontakozó piramisok, már messziről is lenyűgöző látványt nyújtanak. Egyik parkolóban megállunk, ahol csatlakozik hozzánk mai idegenvezetőnk Hisham, aki tud magyarul, mert nálunk töltött egy évet és megtanulta a nyelvet. Persze jó néhány perc kell míg a fülünk rááll a kiejtésére és tényleg meg is értjük minden szavát. Borzasztóan lelkes, azt mondja több, mint százszor járt már a piramisoknál, de mindig alig várja a következő alkalmat. Először a GEM-hez megyünk és az online vásárolt belépőkkel sorban állás nélkül bejutunk. Hisham büszke egyiptomiként mesél a múzeumról, hogy 50 hektáron terül el, egyszerre 20 ezer látogatót képes fogadni és hogy 1,2 milliárd dollárba került a létrehozása. Ha nem látnám néhány perc múlva  belülről, talán túlzásnak is találnám az elmondottakat, de az épületbe lépve meglátom II. Ramszesz, 3200 éves, 11 méter magas szobrát, ami úgy veszik el a múzeum terében, mintha csak egy kis játékkatona lenne.

 Az 500 ezer négyzetméternyi komplexumot  úgy tervezték meg, hogy közvetlenül egy vonalban álljon mindhárom piramissal. És a belső terek is ugyanezt a tematikát követik. A kiállítások a múzeum területének kb. egyharmadát foglalják el. Az egész épületen végigfutó lépcsősoron szobrokat állítottak ki, méghozzá időrendi sorrendben, melynek a tetejére felérve egy óriási üvegfalon keresztül láthatjuk a piramisokat, ami az épületben többször is visszaköszön, mivel a bejáratok alakja is a piramis alakzatot követi, ahol a fő piramist fekete hieroglifás panelek keretezik. Maguk az elemek borostyánszínű ónixszal díszítettek, amiket vékonyra szeleteltek, hogy hátulról megvilágíthatóak legyenek. A tervezőket dicséri, hogy még a szuvenírboltok dizájnja is illeszkedik a múzeum tematikájához. Az előcsarnok pedig a hatalmas felülvilágító üvegfelületeken át jut megvilágításhoz. Az itt kiállított műtárgyak javarésze kő, így nem fényérzékenyek, mint más múzeumokban, mint pl. a Louvre-ban található festmények. A gyűjtemény legnagyobb szenzációja egyértelműen Tutanhamon sírjában talált teljes 5500 db-os gyűjtemény felvonultatása, de az előcsarnokba bekerült Hufu 4500 éves napbárkája is, ami az ókor egyik legrégibb és legjobban megőrzött hajója. Az ebben a témában jártas rajongó szerintem napokat is eltölthet itt, ha a hét évezredből származó kb.100 ezer kiállított tárgy mindegyikét szeretné alaposabban megtekinteni. Olvastam, hogy az egyiptomiak még három tárgyat szeretnének visszakapni és a múzeumba kiállítani: a rosette-i követ a British Museumból, a Zodiákust a Louvre-ból és Nefertiti mellszobrát Berlinből. Az ügy érdekében pedig egy online petíciót is indítottak, melyet már több százezren aláírtak. Az 1799-ben talált rosette-i kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez. A francia hadsereg fedezte fel, majd a britek háborús zsákmányként elkobozták. Egy francia csapat 1821-ben kivágta a Dendera Zodiacot – egy ókori egyiptomi csillagtérképet – a Felső-Egyiptomban található Hathor-templomból. Egyiptom emellett azzal vádolja a német régészeket, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt kicsempészték az országból az egyiptomi fáraó, Ehnaton feleségének, Nefertitinak a mellszobrát. Én magamban sok sikert kívánok nekik, abszolút egyetértek azzal, hogy amit innen elvittek a történelem zivataros időszakai alatt, annak továbbra is itt a méltó helye Egyiptomban, ahol megszülettek.  Az egynapos kirándulásból a múzeum csak az egyik helyszín, ezért mi csak a főbb attrakciókat tekintjük meg.

Szerencsére Hisham idegenvezetését egy fülhallgatóból hallhatjuk, amiket az indulásnál kiosztott köztünk, mert a rengeteg látogató között elveszne a hangja, sőt néha ő maga is majdnem elveszik, elég követnünk, ahogy cikázik a múzeum hatalmas terében. Nagyon jópofa a srác, rengeteget tud erről a korról és igyekszik is átadni nekünk a legtöbbet, az alatt, ami belefér az időbe. Többször említi, hogy nem szeretik az angolokat és a vízilovakat, ez utóbbiakat sikeresen ki is irtották a környékről. A krokodillal semmi bajuk, azt mondja "krokó az háziállat". Kijelöl közülünk egy srácot innentől ő lesz a múmia, rajta szemlélteti a balzsamozás  munkafázisait. Közben haladunk az embertömegben, néha gyalog, néha mozgójárdán. Tutanhamon arany halotti maszkjánál akkora a tülekedés, mint a párizsi Mona Lisánál. Nem is nagyon tudunk jó fotót készíteni róla, szerencsére a neten vannak profi képek. (kép forrás: Wikipédia). 
Sajnos mennünk kell tovább, mert az idő közben telik, A piramisok itt vannak a múzeum mellett kb. 2 km-nyire és már építik azt a hidat, ami majd összeköti a GEM-et a piramisokkal, de pillanatnyilag, még nincs kész, vagy csak még nem adták át, mindenesetre, mi furgonnal megyünk tovább, a  belépőkapuhoz, ahonnan buszok visznek a piramisok közelébe. Ahogy közeledünk, úgy bontakozik ki grandiózus méretük ezeknek az építményeknek. Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, I. Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.  A gízai piramisok közül Hufu piramisa az ókori világ hét csodájának az egyike. Én személy szerint, ahogy közeledünk egy 5.osztályos történelemkönyvben látott képre gondolok, "Hufu  fáraó piramist építtet." címmel. Persze azóta sok mindent olvastam és láttam dokumentumfilmekben erről a témáról, de ott állni a piramis tövében és megérinteni a több ezer éves köveket, az egy teljesen más dolog. Ha eddig szkeptikus voltam a Kheopsz piramis építésével kapcsolatban, akkor most miután láttam, érintettem, csak még inkább rejtélynek látom az egész építmény keletkezését. A probléma: Nagyjából minden egyiptológus egyetért abban, hogy a piramis kb. 2.400.000 kőtömbből áll, melyek súlya 2 és 70 tonna között mozog. Ezeket a tömböket olyan pontossággal helyezték el, hogy a piramis alapjának hibahatára 1 cm, az északi tájolás eltérése 1 fok. Ezt a precizitást manapság csak lézervezérelt építési technológiával tudjuk elérni. Most tekintsünk ahol számomra minden elmélet megbukik, az az idő. Mennyi idő alatt épült fel valójában a piramis?

Egy kis matek. Tételezzük fel, hogy az egyiptomi munkások naponta csak egyetlen követ vágtak ki, szállítottak és helyeztek a helyére. Ebben az esetben (2.400.000/365) 6575 évig tartott volna a teljes építkezés. Tehát valamikor i.e. 9.000 körül kezdődött volna, pedig a hivatalos álláspont szerint csak i.e. 2.500 körül készült el, mégpedig mindössze 10 év alatt. Jó legyen. Tegyük fel csak tényleg 10 év állt rendelkezésre. Akkor ez csak úgy volt lehetséges, ha a munkások  minden egyes nap, 10 órán keresztül, megszakítás nélkül PERCENKÉNT egy kőtömböt kivágtak, elszállítottak és a helyére illesztettek. Lassítás nélkül minden 60. másodpercben egy kőtömbbel növekedett a piramis. Mindezt rézszerszámokkal, kerék nélkül, fagerendákon, rámpákon vontatva? Hisram sem tudja a "hogyant", nem tudja hol vannak a múmiák akiknek ezek a piramisok épültek, senki sem tudja. Mindenesetre nagyon úgy néz ki valami kulcsfontosságú dolog hiányzik a képletből. De az idő elnyeli a bizonyítékokat, a bolygó számára az eltelt 4-5-10 ezer év csak néhány perc, valószínűleg az igazat sosem fogjuk már megtudni. Ráadásul Egyiptom csak a  második a piramisok számát tekintve, ahol 118-138 azonosított piramis található, Szudánban 200-255, Amerikában 1000-2000 építmény, Kínában közel 200 és tucatszám fordulnak még elő egyéb régiókban is. 
Perzselő a hőség 32 fok körül van a hőmérséklet, otthoniak írják, hogy nálunk havazik. Eléggé hihetetlen innen nézve. A piramisok tövében virul a "turista lehúzás". Apró szuvenírekre lehet vérre menő alkukat folytatni, fel lehet ülni tevére 5 dollárért, majd leszállni onnan 50-ért. Az egész hely jobb lenne mindezek nélkül. Én akkor szeretnék itt lenni, amikor nincs itt senki. Persze ilyen állapot talán már nincs és nem is lesz soha. Így nagyon nehéz átszellemülni és közel engedni önmagunkhoz az ókor emlékét. Sok fotót készítünk, persze már most tudjuk, hogy a piramisok látványát visszaadni ugyanúgy lehetetlen, mint eddig bármit, amit élőben monumentálisnak és csodálatosnak láttunk. Tovább sétálunk a szfinx irányába, ami egyszerű halandók számára gyakorlatilag alig megközelíthető, (persze van az a pénz, amiért közelebb lehet menni hozzá, de ez nem a mi dimenziónk)  csak a távolból nézhetjük meg az emberfejű oroszlántestű szobor monstrumot. Az arabok Abu'l Hól néven ismerik, ami azt jelenti: A rettenet atyja. 4500 éve áll a Nílus völgyének szélén, és mintegy jelképesen őrzi a piramisokat. Története során többször eltemette a homok, kiásták már az új birodalom korában, majd a szaiszi időszakban, az újkorban pedig Napóleon egyiptomi hadjárata idején is csak a fej állt ki a homokból. Ma teljes méretében látható, a tetejétől a sziklaágyig megtisztították, ennek azonban az az ára, hogy a sivatagi szél újra erősen koptatja. A nagy szfinx ma veszélyeztetett műemlék. Lassan végére érünk a napnak, még egy ebéd vár ránk egy kisvendéglőben, ahol a bejáratnál autentikus arab zenét játszik egy trió, de nagyon spórolva az energiával, mert csak addig játszanak néhány taktust, amíg az újonnan érkezők elhaladnak mellettük, és ha nincs baksis mindjárt beáll a generál pauza a zenében. Grillezett húsokat és húsgolyókat szolgálnak fel, már erősen délután van, régen volt a reggeli úti csomag, amit még útközben ettünk meg, éhesek vagyunk. Bízva abban, hogy nem most veszünk fel, valami idegen bacit, amivel még nem találkoztunk falatozni kezdünk. Ebéd után szavazással döntünk az utolsó programról, a többség a papirusz manufaktúra meglátogatására voksol, így arra vesszük az irányt. A papirusz Egyiptom ma is termő könnyen elérhető növény, kb. mint nálunk a nád. Az ókori technológia ma is működik egyszerű áztatásos-préseléses eljárással előállítható a papirusz, amire ma is lehet írni és még egy golyóstoll nyomát is le lehet egyszerűen radírozni róla amihez nem kell más csak egy nyers papirusz darabka. A kiállító teremben rengeteg papiruszra készült festmény, persze vásárlási lehetőséggel, ide sem teljesen véletlenül hozott minket Hisram, a világon mindenhol egyformán működnek a turistákat pumpoló hálózattok. De ebben az esetben valamit kaptunk is, mert maga a kiállítás érdekes volt, sógorom vásárolt is emlékül egy tekercset. Este 10 óra van mire visszaérünk a szállodához. 

4. nap.

Kicsit a szerencse is kedvezett, de végül is így szerettük volna, hogy a nagy kirándulást követően legyen legalább egy teljes nap pihenőnap, amikor pihenünk, csak élvezzük az egyiptomi Nap melegét, magunkba szívunk még egy kis D vitamint, amit otthon már nem tehetnénk. Új keletű problémám is lett, mert eddigi életem során novemberben még sosem sikerült leégnem, de innentől ez is legalább ki van pipálva. Reggel futottam 10 km-t, eközben nagyon érdekes volt látni a várost, ahogy elindul az élet, a napi rutin. Hurghada 22 ezer fős település. A lakosság 80% a turizmusból él, a többiek építőipar, kormányhivatalok alkalmazottai. Az utcákon rettentő sok a szemét, van valami jele a szervezett hulladékgyűjtésnek, de ez láthatóan nem elégséges és a helyiek sincsenek még erre alkalmas érettségi szinten. Az utakon mindenféle autó jár, sok a japán autó, ők jellemzően azokat a típusokat szeretik, amelyek kibírják a nyári 40+ fokos körülményeket. Az évi 7 mm-nyi átlag csapadék miatt a karosszériák nem nagyon rozsdásodnak, így nagyon hosszú ideig életben tarthatóak az autóik. Talán ennek köszönhető, hogy láttunk Renault 12-es modellt, ez az az autó, aminek licensze alapján a román Dáciákat  gyártották 1967-től. Magyarul az autó legalább ötven de nem kizárt hogy 60 éves lehetett. Itt a forgalmi engedély, műszaki vizsga nem létező fogalmak, jogosítványt egy hét alatt lehet szerezni. Feltűnt futás közben, hogy mindenki flip-flop papucsban van, itt a zokni úgy tűnik felesleges. Rengetegen ültek a járdák mentén és várták a maguk kis furgonját, amivel munkába indultak. Sokan nyitott platós járművel, a vezető fülke tetején is ülve utaztak. Azt mondta erre az idegenvezetőnk, hogy a rendőrök látják, tudják, hogy ez szabálytalan, de elfordítják a fejüket, mert a realitás az, hogy más módon ezek az emberek nem tudnak eljutni dolgozni. 

5. nap

Az utazás másik fő tervezett célpontja Luxor volt. Ezt erre a napra sikerült megszervezni szintén otthonról, bár egy másik szolgáltatóval, de velük sem volt gond. Nagyjából ugyanúgy zajlott, csak egy kicsivel később reggel 4-kor indultunk a szálloda elöl. Szerencsére Luxor lényegesen közelebb van Hurghadához, mint Kairó így néhány száz kilométer utazással meg is érkeztünk a városba, ahol felvettük itteni idegenvezetőnket, aki sajnos, mint kiderült sokkal rosszabbul beszélt magyarul, mint Kairóban Hisram, és  inkább csak egy letudandó feladatnak tekintette vezetésünket, minél előbb kipipálva a látványosságokat, közben csak minimális előre betanult mondatot ismételgetve. Visszakérdezni nem is nagyon volt értelme, mert vagy nem értette meg a kérdést, vagy nem volt képes megfogalmazni magyarul a választ. Szerencsére Luxor látnivalói és az angolnyelvű feliratok önmagukban is elég információval és élménnyel láttak el minket. Elsőként a Karnaki templomkomplexumot néztük meg. Több mint száz hektáron terül el és három nagy, elkerített templomkörzetet, valamint több kisebb templomot foglal magába. A három templomkörzetből Ámon-Ré főistené a legnagyobb, ettől délre felesége, Mut temploma áll, mellyel kosfejű szfinxekkel szegélyezett felvonulási út köti össze, északra pedig Théba ősi istenének, Montu hadistennek a templomát találjuk. A 134 oszlopból álló oszlopcsarnokot látni kell, hogy elhidd, a 12középső oszlop 22m a többi 15 m magas. A csarnok papiruszmocsarat jelképezett, oszlopai eredetileg a tetőt tartották. 

Itt található a világ második legmagasabb obeliszkje (a legnagyobb azok közül, ami ma is Egyiptomban található) ezt Hatsepszut királynő készíttette i. e. 1500 körül, 29,56 m magas és jelenleg a karnaki templom 4. és 5. pülonja között áll. A Hatsepszut-obeliszk súlya a legtöbb forrás szerint körülbelül 320–343 tonna. Anyaga, egyetlen tömbből kifaragott vörös (vagy rózsaszín) aszuáni gránit.  Kr. e. 1457 körül állították fel a fáraónő uralkodásának 16. évében.
Ezt az obeliszk állítást is nehezen értem, de talán ez a piramis építésnél egyszerűbb volt, és állítólag  az 1990-es években történtek tudományos kísérletek az ókori egyiptomi módszer rekonstruálására, amely végül 1999-ben sikerrel járt. Ennek még majd utána kell olvasnom.
A fáraónő valamiért imádott obeliszkeket gyártatni, nevéhez fűződik a világ legnagyobb, de félbehagyott obeliszkje, melyet az asszuáni gránitbányában találtak és melynek félbehagyták a kitermelését, mert az obeliszk a kifaragása közben megrepedt. A lenyűgöző méretű és súlyú „Befejezetlen Obeliszk” közel 1168 tonna és 42 m magas).

Órákat lehetne eltölteni a területen, de idegenvezetőnk kíméletlenül hajt minket, alig hagy szabadidőt a fényképezésre és a látottak befogadására. Tovább indulunk a kötelező turistacsapda felé, ami most éppen egy alabástrom manufaktúra. Mikor megállunk egy olyan helyen vagyunk, mint egy magyarországi szeméttelep. Egy csarnok bejárata előtt emberek ülnek és imitálják a kőfaragás műveleteit, szigorúan csak addig, míg a csoport ott tartózkodik. A két perces bemutatót követően a csarnokba terelődünk, ahol milliónyi kőből faragott, gipszből öntött vagy Isten tudja milyen nagyüzemi módszerrel készült ajándéktárgyak sorakoznak a polcokon. Természetesen minden eladó, azért vagyunk itt. Kapunk egy ajándék hibiszkusz teát is, de ez sem hozza meg különösen a vásárlási kedvünket. Mikor már nyilvánvalóvá válik csapnivaló vásárlási potenciálunk, idegenvezetőnk is feladja a kísérletezést és beszállít bennünket a furgonba, hogy Hatsepszut  halotti templomát célozzuk meg a Nílus nyugati  partján. Hatsepszut korának korábbi fáraóinál lényegesen nagyobb építkezéseket hajtott végre. Ezen tevékenységét megkönnyítette az a tény, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban, nem voltak háborúk. A legtöbb építkezését Thébában végezte, több épületet hozott létre a karnaki és a luxori templomokban. Kimerészkedett Théba vonzáskörzetén kívülre is, így voltak építkezései északabbra is. Legnevezetesebb építkezése azonban a nevéhez fűződő templom, melyet ma már Hatsepszut halotti temploma néven emlegetünk. Egy kis elektromos járgánnyal közelítjük meg a templomot, ami egy hatalmas sziklafal

oldalában található, az ókori egyiptomiak által csak „Völgy”-nek nevezett Deir el-Bahriban, épült. A templom teraszos kialakítású, arányos szépségével az ókori egyiptomi templomépítészet talán egyik legszebb épülete volt. Az egy teraszos középbirodalmi templom megoldással ellentétben, itt a tágas udvar után két, pillérekkel osztott homlokzatú terasz következik, amelyekre széles rámpák vezetnek fel. A pillérsorok mögötti falfelületeken domborművek találhatóak. Az alsó teraszon, pedig egy obeliszkpárnak a Níluson való szállítása és Thébába érkezése látható. A felső terasz falát baloldali irányban, az Afrika keleti partján fekvő Puntba indított expedíció jelenetei, jobboldali irányba pedig a Fáraónő Isteni megszületésének és trónra lépésének fiktív jelenetei fedezhetőek fel. A felső teraszon közép álló szentély, Ámon-szentélye, balra az ősök kultuszárát segítő helyiségek vannak, jobbra pedig a Napudvar helyezkedik el. A templomban több kápolnát is emeltek, Hatsepszutnak, I. Thotmesznek és Hathornak is. Hatsepszut múmiáját, érdekes módon dajkája, Szitré sírjában (KV60) fedeztek fel, a Királyok völgyében. Hatsepszut múmiáját 2007-ben sikerült azonosítani. 
Szomorú érdekesség a hellyel kapcsolatban, hogy Hatsepszut templománál történt az egyik legvéresebb támadás, melyet iszlám fegyveresek hajtottak végre automata kézi fegyverekkel 1997. november 17-én a templomot látogató turisták ellen. Az akció délelőtt 9 óra előtt kezdődött, amikor a templom bejáratát lezárva tüzet nyitottak a benn tartózkodókra, majd szisztematikusan igyekeztek végezni mindenkivel. A 45 percnyi öldöklés 62 halott és 26 sebesült áldozatot követelt. Az akció óta az egyiptomi biztonsági erők teljesen átszervezték a munkásságukat. Minden turisták által látogatott helyre – legyen ez történelmi emlékhely, vagy akár csak a szálloda épülete – komoly átvilágítások után léphetünk be, és fegyveres biztonságiak kísérik minden léptünket, csoportjainkkal kísérőként is velünk tartanak mindenhova. (forrás: hellomagyar.hu).

A halotti templomtól a királyok völgye felé vesszük az irányt, ami innen kevesebb, mint 5 km. Útközben elhaladunk Howard Carter  villája mellett, ami szintén egy emlékhely, ahol a neves brit régész, a Tutanhamon sírkamra felfedezőjének  emléktárgyai tekinthetők meg némi egyiptomi font fejében. A sírkamrák azonosító jel a KV rövidítséből  (mint King of Valey, de véletlenül ez jó a magyar Királyok Völgye elnevezésre is) és egy számból áll ( amit a felfedezések sorrendje szerint kaptak). A belépőnk 3 sírkamra megtekintését teszi lehetővé, hogy melyiket válasszuk az a saját döntésünk is lehetne, de idegenvezetőnk nem sok opciót hagy. Így végül is IX. Ramszesz (KV6),  IV. Ramses (KV2) és Merenptah  (KV8), sírkamráit látogatjuk meg. A második kamrában iszonyú a tömeg a hőség és a páratartalom. Azt beszéljük, hogy ezek a sírok kibírtak eddig több ezer évet de még százat nem fognak, ha a látogatottság így marad. Hihetetlen gazdagon festett falak, eredeti színekkel, iszonyú sok munkaóra a milliárdnyi hieroglifa elkészítésében. Olyan mintha ebben a korban nem számított volna az idő, mintha az akkori eszközökkel mindent töredéke idő alatt el lehetett volna készíteni. A piramisokhoz képest ez is hihetőbb, mégis nehezen hiszem el a rézszerszámokkal, fáklyafénynél dolgozó szakembereket, akik hihetetlen precízen tévesztés nélkül néhány év alatt képesek voltak kivésni és kifesteni ezt a tömérdek jelet és ábrát. Csoportunk kezd fáradni a KV8-at már nem sokan vállalják be ez a három közül a leghosszabb 164 méter mélyen vezet a föld alá, három lejtős folyosója. Kifele jövet a kapu közelében történik, hogy megtalál minket egy arab árus és mi elkövetjük a hibát, hogy elkezdünk vele üzletelni három kis kőfaragvány szobor vásárlása ügyében. Persze az alku feltételek másodpercenként változnak, és csak jelentős magamra erőltetett nyugalommal tudom elsimítani a felgyűlt indulatokat és végül is kialkudni egy mindkettőnk számára elfogadható vételárat és a három kis szobor birtokosai leszünk 4 euro és 2 dollárért.

A sírkamrák látogatása után a Nílus felé indulunk, ahol először megtekintjük a Memnón kolosszusokat  III. Amenhotep fáraó két hatalmas ülőszobrát, melyek 3400 éve állnak a thébai nekropoliszban, a Nílus partján a mai Luxor városával átellenben. A két kolosszus eredetileg Amenhotep halotti templomának bejáratánál állt, mely az ókori Egyiptom legnagyobb temploma volt, de építése után nem egészen kétszáz évvel le kellett bontani, mert túl közel épült a Nílushoz, és a folyó évenkénti áradása helyrehozhatatlan kárt tett benne. A két szobor ülve ábrázolja a fáraót, amint kezeit térdén nyugtatja; arccal a folyó és felkelő Nap felé fordul. Lábai mellett két kisebb alak áll, fő felesége, Tije, és anyja, Mutemwia.

Ezt követően hajóra szállunk és teszünk egy kört a hatalmas folyón. A kikötőben az egyik helyi vagány csávó a szemünk láttára megmerít egy petpalackot a vízben és jóízűen kortyolja a folyó vizét. Nem utánozzuk, mert lehet nincs a szálláson elég hasfogó tabletta egy ilyen mutatványhoz. 

Ehelyett elmegyünk egy vendéglőbe és megebédelünk, ez még a kirándulás árában van és végül is rendben van az étel. Elbúcsúzunk könnyen felejthető idegenvezetőnktől, aki gyorsan letudott minket és már kora délutánra befejezte a programot. Szerintem a többség nem elégedett a munkájával, vagy csak magasra tette a lécet a kairói srác két nappal ezelőtt. Hazafelé 300 km-en át csodáljuk a számunkra élhetetlen sivatag kőhalmait. A lenyugvó Nap fényében valamilyen ragadozómadár kering a magasban, el nem tudom képzelni milyen zsákmányállatra vadászhat ebben a kietlen környezetben.

6. és 7. nap

Két nap pihenés a kirándulások után, sok fürdéssel és napozással, reggelente futás este séta városban.

8. nap 

Hazautazás napja. 

A rendelt transzferünk pontosan érkezik. Úgy általában elmondható, hogy a várthoz képest minden szolgáltató halál pontosan időre dolgozott. Mindig a megbeszélt időpont előtt érkeztek és mindig ők vártak ránk, pedig mi sem az utolsó percben érkeztünk sehova. Ez egy kellemes tapasztalás volt. A reptéri becsekkolásnál kapunk jegyet annak ellenére, hogy én már otthon kinyomtattam a visszaútra szolgáló jegyeket is. Nem értjük, de végül is, ha ez kell, hát legyen. Újabb dupla biztonsági ellenőrzésen kell átesni, és végre eljutunk a beszállókapuhoz, ahol gépünknek még se híre-se hamva. Majdnem a beszállítási időben aztán begurul egy gép, amiről hosszú percen át szállnak le az utasok, majd miután kiürül a fedélzet kezdünk mi is szivárogni a csáp felé. Sok idő gondolom nem volt a takarításra és a hajtóművek sem hűltek ki, és már újra tolják ki a gépet apályára, ahol hamarosan levegőbe emelkedünk. Az idefele úttól eltérően ezúttal nincs folyamatosan síró kisbaba a fedélzeten, így viszonylagos nyugalomban telik az út. Az M0-ás  felett becsukom az e-book-ot, és hátradőlök a  székemben. Alattam a gép folyamatosan süllyed. Szinte hallom, ahogy a pilótafülkében az automata hangosan visszaszámolja a magassági értékeket. One hundred, fifty, forty, theerty...és a megszokott hang a futóművek elérik a kifutó betonját bekapcsol a sugárfék, majd lassan gurulunk a terminál felé. A türelmetlenek már állnak csomaggal a kezükben. Pedig még van idő, a gép megáll, megkapja a csápot, kinyitják az ajtót az első szektor el kezdi a kiszállást. Lassan a gép közepe is elindul, majd mi. Hívom a pakolót, indul a kisbusz értünk. Már csak 130 km és újra otthon, 5 órája, még Afrikában voltunk. Elképesztő az ember ahogy legyőzi a távolságot a bolygón belül.  Ismét egy utazás vége, egy új kaland, egy új tapasztalat és egy új zászló a blog címsora alatt. :) 

A beszámoló videós verziója ezen a linken megtekinthető.

I'm an Ironman

 3 év, heti két úszó edzés, 10.000 km kerékpár, 6.200 km futás. Nekem ennyi kellett a leghosszabb triatlon versenyre felkészüléséhez. Talán sok volt, talán kevés. Az, hogy sikerült nem csak ezen múlt, kellett hozzá a családi háttér, az eddigi versenyeken szerzett rutin, a  saját testem ismerete, kellett a tanult fájdalomtűrés, az alázat és a szilárd magamba vetett hit, ami táplálta az akaratot, amivel minden métert megtettem, megtehettem.

Az egész történet 2021 nyarán indult, amikor próbaképpen neveztem a Fadd-Domboriban rendezett triatlon verseny sprint távjára, amit sikerrel teljesítettem ezzel elveszítve triatlonszüzességem. Már a célban tudtam, hogy itt még nincs vége, megyek tovább hosszabb távokon és nem kizárt, hogy ennek a menetelésnek a végén néhány éven belül egy ironman táv lesz a korona. Majdnem pontosan 4 év telt el, mire ez az - akkor még csak álom - valóra válhatott. 
A verseny időpontja 2025.08.10 vasárnap. (Rajt 7:31:40, azért éppen ennyi, mert Vangelis - Conquest of Paradise zenéjére indulunk és ekkor éri el a zene a tetőpontját.) Már péntek délután elindulunk a jó előre lefoglalt szállásunkra, mert rá akarok hangolódni a versenyre és egyébként is szombaton már konkrét tennivalók vannak, mint pl. rajtszámfelvétel, futófelszerelés bedepózása Nagyatádon. Mindjárt az indulásnál történik egy kis malőr, az izgalomnak és a figyelmetlenségemnek köszönhetően nem vészesen, de határozottan nekitolatok a nyitott kapu élének, némi aprópénzt igénylő javítást érő kárt okozva ezzel a kedvenc kisautómban. Ha kicsit is babonás lennék, ezt intő jelnek értelmezhetném és el sem indulok, de ettől mi sem áll tőlem távolabb. Már nem olyan jó hangulatban, de elindulok az úton és röpke két és félóra múlva megállok Zákányban a vendégház kapujában. Azért választottam ezt a helyet, mert nagyon közel van a rajt helyéhez, a gyékényesi tó mindössze 4 km innen. Miután berendezkedünk, fogjuk a strandcuccunkat és legurulunk a tóhoz, ahol tavaly már úsztam egy kört, de ezúttal a versenyen három teljes kör vár rám. Barátkozni jöttem a vízhez, feleleveníteni az utolsó találkozásunk emlékét, felkészülni a vasárnapi csatára. Még nincsenek kint a távolságjelző bóják, így "saccra" elúszom addig, ahol a fordítópontot sejtem, és vissza a partra. A víz nagyon kellemes, egy hűvösebb időjárási periódus után vagyunk egy meleg napon, tudom, hogy vasárnap még ennél is melegebb lesz már a víz. Visszamegyek még egy körre, és sokkal többet nem is terveznék mára, azt remélve, hogy szombaton délelőtt még lesz alkalmam úszni egy hosszabbat a verseny előtt. Mikor kijövök a partra és leülök érdekes dolgot kezdek érezni. A derekam fáj, jobb oldalon határozottan és egyre kellemetlenebbül. Tornázok, ülök, állok, fekszem, de sehogy sem jó, nem javul csak rosszabb lesz. Visszamegyünk a szállásra, gondolva, ha lefekszem majd csak jobb lesz. De nem. A jobb vesém irányából markáns görcsös fájdalmat érzek és még mindig fokozódik. Este kilenc óra, több, mint 200 km-re távol otthonról, eléggé kétségbeejtő helyzet. Megkérdezem a házigazdát, hol van orvosi ügyelet, ő a nagykanizsai kórház SBO-ját javasolja. Mivel eddigre már nem kérdés, hogy orvosi segítség kell, el is indulunk a 22 km-re lévő kórházba és nagyon hosszúnak élem meg, ezt az egyébként normál esetben futótávot. A kórházban felveszik az adatokat, megvizsgálnak laborvizsgálathoz gyűjtenek anyagot, és végül bekötnek egy infúziót is, ami néhány percen belül enyhít az addigi kínjaimon. 

A laborvizsgálat eredményétől függ a jövőm. Végül megérkezik, minden rendben az értékekkel. A doktornőnek említem, hogy ok, de én versenyezni jöttem, erről mi a véleménye? Azt mondja, ha úgy érzem, nyugodtan induljak és még hozzátette, "én biztosan nem hagynám ki...". Ezen később jót derültünk, mert a doktornéni alkata nem sok sikerrel kecsegtetett egy ironman távú versenyen. :) Már csak gyógyszert kellett volna szerezni, de ez akkor és ott lehetetlen volt. Régen, az átkosban egy városban volt egy ügyeletes gyógyszertár, ahol egy kis ablak mögött édesdeden szunyókált egy patikus, aki felriadva a csengő hangjára morcos fejjel, már nem volt annyira (szim)patikus és a pokolba kívánta a zaklatóját, de azért kiadta a kívánt gyógyszert. A mai világban az ügyeletes gyógyszertár bezár 22:30-kor. A 22:31-kor beállt fájdalmakra nincs gyors megoldás. Így várt rám egy kellemes 10 óra, míg az infúzióban beadott gyógyszer már elveszítette a hatását, de még nem tudtam pótolni újjal. A 8:30-as nyitásra már ott toporogtam a Király gyógyszertár bejáratában és azonnal lenyeltem két szem No-Spa-t és egy Algopyrin-t. Hamarosan újra tudtam már gondolkodni. Mondtam a családnak, hogy úgy csinálunk mindent, mintha semmi sem történt volna, arra készülünk, hogy vasárnap reggel én a rajtban fogok állni.  Ekkor még állni is éppen hogy tudtam. Az első adag gyógyszer 3 órán át hatott, a következő már 6 órán át. Bizakodva a javulásban, szombat délután átautóztunk a nagyatádi versenyközpontba, ahol felvettem a rajtcsomagom, és bedepóztam a másnapi futófelszerelésem az öltözősátorba.

Este lefekvés előtt bevettem a harmadik adagot és úgy számoltam, hogy a rajt előtt már nem kell újabbat bevenni, akkor viszont előtte háromnegyed órával igen, a többit majd meglátjuk. Eljött a reggel, amit olyan régóta vártam. Olyan sok mindennel kalkuláltam, annyi mindenre készültem és számítottam. De, hogy egy olyan szervem fog gátolni aminek eddig a létezéséről sem tudtam nagyon új fejlemény volt. Gyékényesen már nyüzsgött a vízpart, hozzám hasonló 3-400 őrült készülődött élete leghosszabb napjára. Mindenki biciklit tolt vagy szerelt, vagy már a vízben úszott, vagy az utolsó energiaszeletet tolta az arcába. Mindenki a saját hite szerint készült a rajtra. Én is leszedtem a tetőcsomagtartóról a Scott-ot és megindultunk felpakolva mindenféle felszereléssel a part irányába. Nagy segítség volt, hogy tavaly már indultam egy rövidebb távon, így tudtam mindent, hogyan működik. Hamar megtaláltam a bicaj helyét a depóban a 203-as rajtszámot jelölő helyen. 

Felraktam a műszert a kormányra, feltöltöttem a kulacsokat vízzel és Hammer Perpetume-mal, felraktam a kézifékkarokra a rajtszámot és csak a sisakot és szemüveget hagytam a kormányon. A bicajos tasakba beletettem az SPD-s cipőket, a zoknikat, egy kis törölközőt, egy flakon vizet és egy energiaszeletet. A tasakot felakasztottam az öltözősátorban a rajtszámom kampójára lábamon már időmérő chip és flip-flop papucs, kezemben úszószemüveg és sapka. Készen álltam fizikailag a rajtra. Gyorsan ment az idő, nemsokára Péter Attila már szólított bennünket a checking-re. Ilyenkor minden indulónak egyenként leolvassák a bokachipjét, ez egy utolsó ellenőrzési lehetőség, hogy a saját chipedet viseled illetve egy kontroll, hogy tudják kik mentek a vízbe, mert ideális esetben ennyien is kell kijönni majd. Ilyenkor már nem lehet visszamenni a kísérőkhöz, feleségemtől egy kordon választ el. Biztosan látja rajtam, hogy nagyon izgulok és bizonytalan vagyok. Elindul Vangelis zenéje másfél perc a rajtig. 

Állok a tömegben, nyelem a könnyeimet, annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot és most teljesen bizonytalan vagyok, egyszerűen nem tudom mi fog történni a következő órákban. Megszólal a kürt, elindulunk. A víz kellemes, néhány lépést gyalogolok bele, aztán előre vetődöm és elmerülök. Felbukkanok levegőt veszek, visszabújok a vízbe, lábtempó és egy pillanat alatt kisimulok. A víz kellemesen ölel minden erőfeszítés nélkül siklik a testem előre benne. Érzem, hogy minden rendben, nem lesz baj csak okosnak kell lennem, egyszeriben nem érzek bizonytalanságot, mert kiszorítja egy új érzés, először csak az "ez simán meglehet", később pedig az "ezt meg tudod csinálni, semmi nem volt hiábavaló". A bója közeledik, majd mögöttem távolodik, már a célkapu felé úszom, nemsokára kiérek. Parton felségem aggódó arccal kérdezi hogy vagyok! Szélesen vigyorgok, hogy minden ok! 

Vissza a második körre, tudnék gyorsabban is úszni egy kicsivel, de szándékosan nem teszem, bőven benne leszek így is a szintidőben nem akarom kísérteni a sorsot. Második kör végén csak annyit mondok, hogy nagyon unom az úszást, és tényleg nem szeretek továbbra sem időre úszni, de most muszáj. A harmadik körben csak egy jó van, hogy ez az utolsó és megvan a 3,8 km úszás. Valahogy ez is eltelik, egy kicsit ez már lassabb, mint utólag kiderül, de amikor végzek a körrel, a szintidőből még van 35 perc, amíg el kell kezdenem a bicajozást. Futok az öltöző sátorhoz, bekapok egy sótablettát, kicsit megtörlöm a lábam, felrántom a zoknikat és a cipőt, az úszó holmikat bedobálom a tasakba és már futok is a bicajhoz. 

A szabály szerint először a sisakot kell felvenni, addig nem lehet a bringához érni. Így is teszek, sisak, napszemcsi, közben bekapcsolom a fedélzeti műszert. Kezemben az energiaszelet és már szaladok is ki a depóból egyik kezemmel a bringát tolva. A felülést jelző vonal után nyeregbe pattanok és elkezdek tekerni. Számomra a versenynek ez a legkellemesebb része. Az idegtépő úszótempó vánszorgása után elkezd rohanni a táj, pillanatok alatt 30 km/h feletti sebességgel száguldok, miközben a ruhám még vizes, ami kellemesen hűt. Közben eszegetem az energiaszeletet és kortyolom rá a vizet. A bicajos táv egy nagy körrel kezdődik ami 60 km Nagyatádig. Feleségem és sógorom közben kalandos, minden sarkon elterelős autózásba kezd a közutakon, hogy kb. két óra múlva találkozhassunk Atádon, ahol az egyéni frissítésem lesz a feladatuk. Nekem szaladnak a kilométerek, a kerékpáros útvonal mentén a falvakban hatalmas szurkolás van, nagyon lelkesítő áttekerni ezeken a pontokon. Annyira ritka már a mai világban, hogy az emberek ellenszolgáltatás nélkül végeznek dolgokat saját és mások örömére! Én nagyon tudom ezt értékelni. 1 óra 59 perc telik el amikor a megbeszélt találkahelyre érek feltankolnak újabb adag energiával és innentől négy 30 km-es kör vár rám, így lesz meg együtt a teljes 180 km-es kerékpáros szakasz. Óramű pontossággal jövök óránként egy-egy körön. Rutinná válik a frissítés, először ledobom  a vizes kulacsot, a hivatalos frissítőktől elkapok egyet, majd kicsivel hátrébb ledobom a sportitalos fekete kulacsot, feleségem feladja az újat, amit elrakok azonnal a tartóban, közben sógorom már vár az energiaszelettel, amit elveszek tőle és máris gyorsítok a "frissítő utca" emelkedőjén. Pár másodperc múlva már ismét 30 felett haladok. A Nap egyre kegyetlenebbül perzsel, a maradék vizeket a kulacsból minden frissítés előtt magamra öntöm, ez ad egy kis enyhülést a hőséggel szemben. Az utolsó körnél már 40 fok körüli hőmérséklet van délután, az aszfalt visszasugározza a hőt, mindenki kínlódik, főként akik már a futópályán koptatják a cipőtalpukat. De eljön az utolsó kör és végre ráfordulok a depo felé vezető kijáratra, gondosan csökkentem a sebességem mert a versenyszabályzatban leírtak szerint, büntetés jár a 20 km/s (sicc.) sebességgel gyorsabban hajtókra. :) A leszállást jelző vonal előtt kikapcsolom a lábam a pedálból és áttolom  a vonalon és a chipszőnyegen a bringát, megkeresem a tegnap már felderített helyét, felrakom az állványra, levetem a sisakot és irány az öltözősátor, ahol valami eszméletlen meleg van. Nem esik nehezemre sietni, gyorsan futócipőre váltom a bringáscipőket felteszem a sapkát és elkezdek futni. Vagyis kezdenék, de nem tudok. A perzselő hőség egy pillanat alatt szívja ki belőlem az energiát vele együtt a motivációt. A triatlonnak szerintem ez a legnehezebb része, a váltás a bicajról futásra. Át kell állnia az agynak, a pulzusnak, a lábizmoknak a futásra. Elhatározom, hogy nem fogok itt meghalni, elkezdek sétálni, nálam ez 8:30-as km-eket jelent, ami persze sokkal lassabb a normál futásnál, de haladni még így is elég jól lehet vele. Mondom is feleségemnek mi a helyzet, az a koncepcióm, hogy az árnyékok növekedésével egyenes arányban egyre többet futok. A második körben jelez a vesém, hogy ő még egy kicsit görcsölne, de két szem No-Spa-val a tudomására hozom, hogy én viszont még futni szeretnék közel 30 km-t. De ez nem nagyon akar összejönni, még mindig iszonyú a hőség, rengetegen sétálnak. 

Szerencsére minden frissítőasztalon van jég, amit a legváltozatosabban használok. Már van a sapkámban, az ingujjamban, a mellkasomon a cipzár alatt, a számban és a tenyeremben is viszek néha kockákat, amit a nyaki artériámra szorítok.  Közben küszködöm a frissítéssel is, nagyon kéne valami szilárdat enni, de a frissítőasztalokon nincs ilyen jellegű anyag. Jobb híján dinnyét veszek le az asztalokról, ennek nemsokára meg is lesz az eredménye, többször is ki kell álljak a Toy-Toy utcában néhány perces szünetre, aztán ez is elmúlik. Valahogy fogynak a körök. Összesen 8 kör a maraton, a 6.-nál elveszítem a fonalat és elbizonytalanodom, hogy még mennyi van vissza. Valahogy hihetetlen, hogy a következő kör már az utolsó előtti lesz. Közben matekolok fejben és úgy számolom, hogy a 14 órán belüli teljesítmény teljesen reálisan elérhető, így ismét kicsit belehúzok, most már amennyit csak tudok futok, a gyaloglás kerül a kisebbségbe.  Feleségem közben utánajár és megnyugtat, hogy ez már az utolsó felvonás. Közben besötétedik. A városból sokan vannak az utcán, a tereken a parkokban, mindenki nekünk szurkol. Kedvencem egy idős bácsi, akinek egyik lába hiányzik, illetve műlábat visel. Minden körben van egy kedves szava, biztat, vigasztal, viccelődik. Elgondolkodom, hogy milyen remek ember az, akiből a lába elvesztése nem a rosszabb énjét hozza ki. Nem utálja a körülötte egészségtől kicsattanó atlétákat, hanem teljes szívéből szurkol nekik, és végig mosolyog. Nem veszítette el életkedvét a saját állapota miatt. Utolsó körben egy pillanatra meg is állok mellette és mondom, hogy nekem ez az utolsó köröm, nagyon szépen köszönöm  a kitartó szurkolást és én ma magammal viszem az ő derűjét és pozitív életszemléletét, hogy egyszer valamikor majd tudjak meríteni ebből, ha szükség lesz rá. Már sötét volt a parkban, ezért csak én tudtam, hogy könnyes volt a szemem amikor elindultam az utolsó köröm befejezésére. Feleségem már lelkesen szökdécsel a rajttal párhuzamos bevezető út mellett. Szerintem ő legalább annyira örül és megkönnyebbült mint én, hogy vége ennek a nagyon rosszul induló mégis tökéletesen végződő pár napnak. Már hallom Péter Attila hangját, és ráfordulok a célegyenesre. Azt hiszem ez a száz méter rajta lesz életem végső filmjén is. Lelassul az idő. Attila azt mondja "Na figyelj Zolikám! Mától a neved: Váradi Zoltán Ironman!" Két kezem a magasban tartva futok és ordítom Attilának, hogy "IGEEEN!" Elérem a célkaput, megfogom a célszalagot, míg elkészül a célfotó. Nyakamba akasszák az érmet, kezembe adják a rózsát, a köszönet virágát, amit ezen a világon csak egy ember kaphat meg. Ő, aki néhány pillanat múlva már ott áll előttem és én átölelem és a nyakába borulva egyszerre nevetek és zokogok. 

Megcsináltam! Ironman lettem 59 évesen. Életem legboldogabb pillanatait élem. A beérett munka gyümölcse az enyém, a hónapokig tartó felkészülés minden keserve egy pillanat alatt nyer értelmet. Most már mindenre van idő. Vár a családom, az étel, a pihenés, a bicajom a depóban, az autóm a parkolóban, a zuhany a szálláson, a nyaralás Görögországban. Lassan összeszedegetünk mindent és elindulunk "haza". Alig érzek fáradtságot, az adrenalin és az endorfin teljesen elhomályosítja az elmúlt 14 óra fizikai megterhelését. Az ultra teljesítmények után sosem tudok rendesen aludni. A Nap megperzselt, ég a bőröm, az ízületeim forrók a folyamatos mozgástól, az izmaim tele mikroszakadásokkal most éppen gyulladásban regenerálódnak, mind ehhez a kavargó gondolataim. De valahol ez az egész most olyan jó. Kiülök a kerti padra fél öt van, hajnal, a falu éppen csak ébredezik. Kinyitom  a laptopot, nézegetem az eredményeket, a készült képeket és videókat. Relax és chill! Idejét sem tudom mikor pihentem úgy igazán utoljára. A többiek még alszanak, elmegyek boltba, reggelit vásárolok. Aztán hazaérve elkezdem összerendezni a kaotikus rendetlenséget tartalmazó autót, kipakolom a tegnapi nap kellékeit és szemetét, a bicaj felkerül ismét a tetőcsomagtartóra, a sportruhák és eszközök elkülönülnek az élelmiszerektől és civilruháktól, lassan alakul a rend. Közben felébred a család reggelizünk és gyorsan rendet teszünk magunk után az apartmanban. Elbúcsúzok a házigazdától leadom a kulcsot és elindulunk a már jól ismert úton Nagyatád felé, ahol 10 órakor kezdődik az ünnepélyes eredményhirdetés a sportcsarnokban. Mikor odaérünk, már nyüzsögnek a tegnapi versenytársak az egyforma finisher póló mindenkit remekül azonosít, én is ebben feszítek. Nem túl szép ez a póló, de ma lehet ebben is alszom. :) Kis keveredés, mert persze az én helyem valami hiba folytán kimaradt az ülésrendből, de végül is tisztázódik a helyzet, leülhetünk. Péter Attila, a verseny lelke, a hangja, a motorja, a színpadról konferálja sorban a különböző díjazottakat, először a 10 és 20-szoros ironman-eket ünnepeljük, majd következünk mi az elsőbálozók, egyenként hív bennünket színpadra és hosszú sor gratuláció után megkapjuk a magunk névre szóló oklevelét a célfotóval. 

Majd jönnek a korcsoportok és egyéb betét versenyszámok dobogósai. Végül tombolasorsolás, persze nem nyerek semmit. Meg is lepne. Végül a Polgármester hivatalosan is lezárja a 2025-ös ExtremeMan versenyt. Egy kis állófogadással is készülnek a szervezők, de mi már nagyon mennénk hazafelé, így gyorsan lenyelek egy sütit és elindulunk. Közben egyfolytában csilingel a mobilom,  barátaim, ismerőseim, volt és jelenlegi munkatársaim gratulálnak az eredményhez. Másnap a teljes nap a pihenésé, csak szerdán megyek ismét dolgozni, ahol újabb meglepetés vár.

Az irodai névtáblám helyén egy új van, és az ajtón egy célban fényképezett fotóm kinyomtatva. Persze mindenki gratulál és többször is el kell mesélnem részleteket. Ez a nekem járó tízperces dicsőség jólesik. Most már én is elhiszem, hogy megcsináltam és egy újabb precedenst adtam a körülöttem lévőknek, hogy sosem késő és semmi sem lehetetlen. Még soha semmit nem éreztem annyira fontosnak, hogy magamra tetováltassam, de ezúttal nagyon gondolkodom, hogy egy kis IM logo elférne a vádlimon emlékül magamnak és azoknak, akik látják majd a jövőben az  öreg, reszketeg bácsit, bizonyítékul, hogy ő egykor nagyon is aktív volt és csúcsteljesítményekre képes. De lehet csak azt kéne magamra tetováltatni, hogy "Elmúlik"? :)

Ezúton is köszönöm feleségemnek és sógoromnak a verseny előtti, alatti és utáni támogatásukat, Szabó Barbara úszóedzőmnek a három évig tartó felkészítést, ami lehetővé tette, hogy kényelmesen a szintidőn belül jöjjek ki a tóból. Köszönöm a sorsnak, hogy megélhettem ezt az élményt, a nagykanizsai SBO ügyeletes doktornőjének, hogy nem elrettentett az előzmények után, hanem bátorított a teljesítésre, köszönöm a kedvenc Scott kerékpáromnak a hibátlan működést és köszönöm mindenkinek, aki csak egy mosollyal is segített ezen az úton!

A verseny videós beszámolója:

Nekrológ - Besztercán Péter tanárbácsim halálára

 Ahogy múlik az idő egyre több ismerősünk lesz, akik már csak emlékeinkben élnek. Ma egy újabb számomra és sokak számára kedves ember került át ebbe az angyali körbe. Egykori tanárbácsim, és még százak talán ezrek tanárbácsija az, akitől búcsúznom kell. A szedresi iskola ikonikus tanára, aki azt hiszem egész életét itt dolgozta végig, hihetetlen hatást gyakorolva az óráit hallgató tanulókra, már egy égi táblánál magyaráz élővilágról és földrajzról angyaloknak. Péter bácsi még az akkori értékrend szerint is szigorú tanár volt, de mégsem haragudott rá senki. Azokban az időkben még mindenki tudta, szülő és gyerek egyaránt, hogy az iskolai tanóra az nem kaszinó, érdemi tanulást csak fegyelmezett környezetben lehet végezni. Nagyon sok mondatát őrzöm míg élek és elévülhetetlen dolgokat tudok ma is, amiket az ő óráin tanultam meg. Rengeteg energiát fordított a szemléletes oktatásra, például az akkori technikai viszonyok között készített mozgó képes ábrát diavetítőre, ma sem tudom hogyan. Sosem felejtem el a táblánál nyújtott "attrakcióit" a szabadkézzel tökéletesen felrajzolt kört (Föld) és az egy mozdulattal behúzott, Rák- és Baktérítőt jelző szaggatott vonalakat. A szigor mellett ott volt egy igazságos szeretettel oktató ember, akiben a mai pedagógusok annyira jellemző kiégettségének szikrája sem volt. Szívügye volt a kézilabda, minden lehetséges módon támogatta a gyerekek ez irányú fejlődését is, csak ez miatt is felejthetetlen lenne az iskola és a falu életében. Borzasztóan szükség lenne a hosszútávú fejlődés miatt ilyen nagybetűs PEDAGÓGUSOKRA. Sajnos a világ nem ebbe az irányba megy. A meglévők pedig fogynak. Ma Péter bácsi ment el. Engem azért vigasztal az a tudat, hogy élete munkája nem volt hiábavaló, generációk emlékeznek rá életük végéig és talán ennél többet nem is érhet el egy ember. Péter bácsi, köszönök szépen mindent amit tőled kaptam! Nyugodj Békében!

New York, New York

Amikor eldöntöttem, hogy a zenélést befejezem, rögtön felmerült a gondolat, hogy a hangszerekért kapott nem csekély összeget talált pénznek titulálva, lehetőség nyílhat egy, a szokványosnál költségesebb utazás finanszírozására is, ezért rögtön adta magát az egyik nagy álmom, New York meglátogatása. Éreztem, hogy ez a város más lesz, semmihez sem hasonlatos és azt is gondoltam, hogy valószínleg nem fog tetszeni, vagy legalábbis nem úgy, mint Róma, vagy Firenze.  Mégis a kíváncsiság, a lehetséges élmények megélése hajtott a szervezés első pillanatától. Itt nincsenek 2000 éves épületek, New York történelme mindössze néhány generációra nyúlik vissza. Európai vagy főként ázsiai léptékben csecsemőkorban van. A Big Apple, a népek olvasztótégelye, az első naptól magába szippant, sokkol és hosszútávon valószínűleg megtébolyít. A  csillogó határtalan gazdagság és a homeless-ek napi valósága méterenként váltakozva tárul elénk. Néha meglep az igényesség, néha elborzaszt az igénytelenség. A turisták néhány nap alatt sosem látják a valódi életet, ehhez itt kéne élni, dolgozni, gyerekeket nevelni és megöregedni is. Az európai mértékkel pazarló életmód, a karbonlábnyom láthatóan teljes figyelmen kívül hagyása, rádöbbentett bennünket, hogy itt teljesen más az értékrendje az utca emberének, és talán sosem fogja őt érdekelni a környezetvédelem, amíg erre maga Gaia anya rá nem kényszeríti. De lássuk mindezt, hogyan éltük meg napi lebontásban.

1. nap, a  megérkezés:
Imádom a házam és a lokációt ahol elhelyezkedik, sehol sem laknék szívesebben. Kivétel ez alól ezek a reggelek, amikor a majd kétszáz kilométerre lévő repülőtérre kell a járat indulása előtt két órával érkezni. Ez most egy hajnali éjszakai 2 órás indulást jelent. Persze az adrenalin ilyenkor már eleve nem hagyja az embert  aludni, ezért nem mondhatom, hogy top formánkban vágunk neki az utazásnak. A szokásos parkolóban hagyjuk az autót és máris kirepítenek bennünket a reptérre. Most is csak két hátizsákot és két kisebb kézitáskát viszünk, nyár lévén teljesen elegendő ennyi ruházat egy hétre. Mindig csodálkozva nézünk másokat, akik fejenként egy 40 kg-os bőrönddel jönnek nyaralni egy hétre. El nem tudom képzelni mi lehet a bőröndbe, valószínűleg egy exkavátor, vagy egy lókoponya, esetleg egy komplett cirkuszi társulat jelmeze plusz  a sátor. Mindegy is, cipekedjenek csak, ha ez nekik így jó.
A gép időben indul, akkor és ott ezt nem értékelem, de ez a hét megtanít arra is, hogy a reptéri menetrend a világ egyik legbizonytalanabb adatsora. A KLM légitársaságnál foglaltuk a jegyeket oda-vissza.  Eddig csak fapados járatokkal repültünk, ebből a szempontból is más most ez az utazás. Alighogy felszállunk mindjárt kapunk ásványvizet, később egy sütit osztanak szét a stewardess-ek. Mivel ez a repülés csak két órás, villámgyorsan eltelik az idő, és már készülődünk az amszterdami leszálláshoz. A levegőből megcsodáljuk a holland fővárost. Elképesztően sok a víz, sosem fogunk tudni egy ilyen víz túltengéses mezőgazdasággal versenyezni. Csatorna csatorna hátán, az autóutak a folyóvíz alá épített aluljárókon át közlekednek. Elképesztő. Finom zökkenés tudatja, hogy ismét szilárd föld van a repülőnk alatt. Hamar megismerkedünk a repülőtér - egyébként nagyon logikus csillag alakzatú - terminál felosztásával, és megközelítjük a New York-ba induló gép majdani beszállókapuját. Kereken 5 óránk van a beszállásig, keresünk valami ételt és pótoljuk az eddigi elveszített kalóriákat. Megcsodáljuk a különleges órát, ahol egy végtelen videó fut, amelyben azt az illúziót kapjuk, hogy egy ember takarítja belülről az órát, és percenként átrajzolja a mutatók helyzetét. Viszonylag gyorsan elérkezik a beszállítás ideje, és elfoglaljuk a helyünket a transzatlanti járaton. Ez egy igazán szép nagy madár. Itt már három sorban két folyosóval vannak az ülések rendezve. Minden háttámlába LCD kijelzőt építettek (egérmozi), amivel a 8órás út alatt tudja az utas magát szórakoztatni, vagy untatni. A mellettem ülő úr elindított egy filmet, majd a következő hat órát átaludta, akkor felriadt, elindított egy másikat és még aludt két órát. Én jól el vagyok. Nézem a repülési adatokat, játszom az interaktív térképpel, megnézem a Bohém Rapszódiát szinkron és felirat hiányában angolul. Legalább készülök egy kicsit a nyelvből. Kicsit olvasok, kicsit bóbiskolok, és már Amerika partjainál repülünk. Leszállás után van egy kis para, mert a belépéshez át kell jutnunk a vámvizsgálaton és az éppen nekünk jutó vámtiszt kérdésein, de megússzuk egy "How many days?" kérdéssel és már mehetünk is tovább. Szokás szerint hónapok óta készülök fejben az utazásra így nem esik nehezemre megtalálni a reptéri magasvasutat (AirTrain), amellyel eljuthatunk az első vasútállomásra (Jamaica Station), ahonnan indul a vonatunk (LIRR), ami majd elvisz minket Manhattanbe. 

Közben próbálom működésre bírni, a még itthon vásárolt és reményeim szerint Amerikában is működő SIM kártyámat, de úgy tűnik nem jön össze elsőre, később kiderül, hogy sokadszorra sem. Így maradtunk mobilnet nélkül erre a hétre. Közben mint kés a vajban úgy haladunk. Az induló vonatból  a távolban megpillantom New York felhőkarcolóinak ködben álló sziluettjét. Az első élmény amit látunk a sínek mentén, semmi extra, lepusztult épületek, mint bárhol másutt a világon egy külvárosban. A vonatunk befut a Penn Stationra, ami Manhattan közepén áll, a Madison Square Garden szomszédságában. Ahogy feljövünk a peronok szintjéről, mindenhonnan legalább 50 emeletes üvegtornyok néznek ránk. Ez már Amerika. Kicsit eltévedünk, majd hamar megtaláljuk a szállodánkat. Gyors checking és elfoglaljuk a szobát. Itt találkozunk először a jelenséggel. Az amerikaiak minden helyiséget túlhűtenek. Szabályosan vacogunk a szobánkban, a légkondit első kísérletre nem tudom kikapcsolni, valamiért állandóan újra indul. De magyar vagyok, simán szétszedem a vezérlőt és lehúzom a tápkábelt. Na, így már nem indul újra. :) Elindulunk sétálni, három sarokra van tőlünk a Times Square, ahol iszonyú embertömeg hömpölyög (minden nap).  Az épületeken elképesztőméretű kijelzők villognak, reklámozva mindent ami nélkül nem élet az élet. 

Az egész egy agybaj, hamar elegünk lesz belőle, ez így elsőre sok a fáradt idegeinknek. Nem sok energiánk van tekintve, hogy 21 órája úton vagyunk, csak egy gyors vacsorát akarunk és aludni. Az étel mindenhol elég drága, a mi pénztárcánkhoz, de azt is tudjuk, hogy általában az első étkezéseink a legdrágábbak mindenhol, amíg fel nem derítjük az olcsóbb alternatívákat. Utálom a borravaló intézményét, aminek itt nagy hagyománya van, ezért örülök, hogy mindenhol lehet kártyával fizetni, igaz a kártyás ár mindig drágább, mint a készpénzes, de nekem ez is elfogadhatóbb, mint a megfoghatatlan összegű borravaló, amiről sosem tudod, hogy elég vagy kevés. Egyébként érdekes, de mindenhol valamilyen módon meghagyják a paraszolvencia lehetőségét. Legtöbbször egy "Tip" feliratú doboz van, amibe bedobhatod a borravalónak szánt készpénzt, de boltban az önkiszolgáló kassza tudtam hogy kiválasztható százalékokat lehet hozzáadni a végösszeghez, igaz volt 0%-os gomb is.  Persze itt még csak délután hat van, az időeltolódás miatt, így ismerkedünk a következő napokban a jetleg-gel is, de nem lesz a kedvencünk. Valahogy azért elalszunk bár  a zaj folyamatos. A városnak van egy frekvenciája, ami egész nap hallható 24 órában. A járművek, a légkondicionálók, a sarki árusok aggregátorai és még ki tudja mi nem, egyetlen folyamatos morajjá áll össze. Ez elől nem tudsz elmenekülni minden percben körül vesz. Első nap még nem, de a másodiktól minden éjjel füldugóval alszom, mert csak így vagyok képes elaludni és pihenni. Bizonyára ez is megszokható, de valahol abban is biztos vagyok, hogy az itt élők idegrendszerére nincs jó hatással. Hétvégén ehhez még hozzájön, a tetőtéri bár bulijának nagy hangerejű zenéje is. Ez az első ok, amiért nem élnék itt, de lesz még sok ilyen. Gyorsan elalszom, csak, hogy éjfélkor - ami itthon a reggel - felébredjek és értetlenül nézzem az ablakból a sötét utcát. Aztán valahogy csak reggel lesz ezen a földrészen is.

2. nap:  
A Moxy szállóban lakunk a 7 sugárút és a west 36. utca sarkán, ez kb. Manhattan közepe. Északra 2 km a Central park déli oldala, félúton a Time Square. Kezdésnek nyakunkba vesszük a környékünket amit az itteniek midtown-nak hívnak. Van itt jó néhány dolog, amit látni akarok. Elsőként az Empire State Building, ami 1931 és 1971 között a világ legmagasabb épülete volt. Jelenleg 23. a felhőkarcolók magassági listájában. Az első találkozáskor az antennaködben állt, nem volt látható, ezért később visszajöttünk újra megnézni teljes szépségében. Nem messze innen a Chrysler Building az egykori vetélytárs, amivel az ESB-nek meg kellett küzdenie a legmagasabb címért. A győzelmet állítólag úgy érte el, hogy az antennát az épületben szerelték össze és csak az átadás előtt közvetlenül  állították helyére, ezzel maga mögé utasítva a CB-et, ami ma már csak a 111. helyett birtokolja világranglistában. 

Még van egy épület, amit feltétlenül szeretnék látni, nem is tudom miért, talán mert annyi filmben láttam. Ez New York legrégebbi felhőkarcolója melynek építését 1902-ben fejezték be, amikor nagyapám még meg sem született. Az acélvázas technológia első képviselője volt, ez tette lehetővé, hogy 87 m magasra népülhetett. Azóta már ezzel a technológiával közel tízszeres magasságot s képesek az építők elérni. A telek amelyre tervezték vasalóalakú volt, a megrendelő elvárása az volt, hogy minél inkább használják ki a területet, így született meg a telekkel azonos formájú alapterületet elfoglaló Flatiron Building. Jelenleg éppen felújítás alatt áll, de az állványok mögött is látszik a szépsége.

Az épület melletti sarkon áll 1909 óta, NY legszebb köztéri órája. Az épület melletti parkban egy kutyafuttató áll, és rengetegen használják. A parkban ahova nézünk mindenhol mókusok szaladgálnak. Ezek a tipikus laposfarkú "csipet-csapat" amerikai mókusok. Abszolút nem félnek tőlünk, akár fél méterre is a közelünkbe merészkednek. Közelben a Grand Central is, ami csak egy vasúti pályaudvar, de ez is annyi filmben köszön vissza, hogy érdemes megnézni egyszer.  A csarnok hatalmas és ezt a teret jéghidegre hűtik, szinte már kellemetlenül hűvös van. Ez mellett ragyogó tisztaság, a magasban lévő ablakok is tiszták, sehol egy pókháló, a járófelületet is folyamatosan takarítják mert sehol nem látok egyetlen papírfecnit sem, pedig rengeteg ember  közlekedik itt a nap folyamán. Az emeleti galérián Iphone árusítás, itt nem nagyon ismernek mást. Következő célunk a Szent Patrik katedrális, ahova Kevin (Reszkessetek betörők) is beült a filmben. Érdekesen hat ez az egykor bizonyára monumentálisra épített magas templom, a körülötte lévő felhőkarcolók között. Az egykor Isten dicsőségét hirdető torony eltörpül ebben a környezetben, így múlik el a világ dicsősége. Nem terveztem, de utunkba kerül a New York Public Library (városi könyvtár) impozáns épülete, így itt is elnézelődünk legalább félórát. A város egész hónapban a hétvégi a new yorki Pride-ra készül. A homlokzaton hatalmas szivárvány színű molinó hirdeti "The libraries are for everyone!" ( A könyvtárak mindenkiéi!) Itt egy kép róla, csak azért, hogy nem én találtam ki.

Miközben nézem arra gondolok, hogy "Úristen hol vagyunk mi ehhez". Itt akárhova megyünk, mindenhonnan ömlik ránk a Pride eszmeisége, a televízióban már az időjárásjelentés is azt találgatja, milyen idő lesz a Pride napján, de látjuk a felvonulás éltetését, boltok kirakataiban, a pályaudvar óriás kijelzőjén, a rengeteg szivárványszínű zászlóban, az emberek ilyen jellegű öltözködésén. A metróban egy 80 év körüli bácsi ül le velünk szemben, szivárvány színű zokniban, a pólóján "Love is love!" felirattal. Itt a Pride testesíti meg az igényt, az alapelvet, hogy minden ember egyenló. Az elnyomással szembe állni, az egyenlő jogokért harcolni, tüntetni, ezt kifejezni az öltözéken dicsőség, büszkeség. Nem csak ha érintett vagy sőt, akkor a legjobb, ha közöd sincs hozzá. Azért kell kiállni mások jogaiért, mert holnap te lehetsz a következő, akinek sérülnek a jogai, csak mert más vagy, mint az, aki a hatalom szemében kívánatos. A New Yorkiak tudják ezt, és a legtöbb demokrácia aki előttünk jár már régen tudja, hogy csak egységben lehet jogot érvényesíteni. Valami talán megmozdult Magyarországon is. Talán a magyar Pride is kinövi lassan a klisét, hogy ez a demonstráció a szexualitásról szól, a genderekről, a melegekről. Hogy itt mennyire így működik a dolog mindjárt megtudjuk, belefutunk egy menetbe, először azt hisszük ez már a Pride, de kiderül, hogy Palesztina függetlenségéért vonul a tömeg. Köztük láthatóan nem kevés a hétvégi "nagy" Pride-ra érkezett. Leszbikus párok, transzneműek, szimpatizánsok együtt skandálják, hogy "Free free Palestine, free free free Palestine". Óriási a tömeg, vagy két tucatnyi dobos erősíti a kórust. Tetszik. Elöl és hátul is rendőri biztosítással vonul a sok ember. Este az NBC-n a hírekben hallom, hogy a Pride-on a rendőrök nem viselhetik majd a szolgálati fegyverüket sem. Így képzelem el én is a szabadságot. Ami nálunk van nem tudom mikor ér el ide. Egyelőre a magyarok soha nem látott mértékben megosztottak és gyűlölettel átitatottak. Minden mást könnyebb lesz a jövőben megváltoztatni az országunkban, mint ezt. Talán egész generációknak kell eltűnnie ehhez. A napot a Central Parkban zárjuk, inkább csak mintát veszünk ma, majd lesz egy nap, amikor ez lesz a fő cél. Találunk egy John Lennon emlékhelyet, ahol egy lány gitározik és énekel, persze Lennon dalokat. Nem messze innen lőtték le John Lennont a Dakota ház előtt. Elmegyünk megnézzük azt is. Egy utcai hot-dog árusnál zárjuk a napot.

3.nap: 

Ha idegen országban vagyok, ki nem hagynám, hogy néhány reggelen elmenjek futni a helyiek futóútjaira, amelyeket már bizonyára ők is úgy unnak, ahogy én az otthon ezerszer megfutott edzőköreimet. Különösen igaz volt ez ma, hiszen a trip egyik kipipálandó élménye a Central Parkban futás volt. Ezen a reggelen az időeltolódás miatt bármennyire is nehezemre esett, de korán keltem és a szállónktól két kilométerre lévő parkhoz gyalogoltam. Fogalmam sem volt mennyi itt egy futókör, ebből nem készültem, kicsit szándékosan, hogy legyen meglepetés, de azt tudtam, hogy a leghosszabb körön megyek, hogy legyen egy teljes CP köröm. Csak a kelő nap adta a támpontot az úton, így végig érzékeltem a park méretéhez képest az elhelyezkedésem. Rengeteg ember fut körülöttem, mindenféle kategóriában. Gyorsgyaloglók, nordic walkingosok, éppen csak haladó, de még futó mozgást végző nagyon idősek, hozzám hasonló botcsinálta amatőrök és profi gazellák férfiak és nők, egyedül vagy csoportosan. Mintha egy futóversenyen lennék. Az út egy magyarországi főútnak felel meg szélességben, de annál sokkal jobb minőségű, amelynek bal oldalán két irányban futók, a jobb oldalán az óramutató járásával ellentétesen egy irányban kerékpárosok haladnak. Kellemesen hűvös van még, és jó levegő. Ez a 3,4 km2 zöldterület  New York tüdeje, egyébként a városban is meglepően jó a levegő, talán a tudatosan római mintára épített négyzetrács elrendezésű város könnyen átszellőzik a tenger felöli légáramlatokkal. Alig egy órát futok a körön, amikor visszaérek a kezdőponthoz 10,2 km-t mutat az órám. Otthon is ennyi a szokásos napi adag. Visszasétálok a szállóhoz, útközben egy hajléktalan örül nekem és az életnek, üdvözöl New Yorkban és érdeklődik honnan érkeztem. Nagyon boldog amikor megtudja, hogy magyar vagyok, de bármitől boldog lenne. Megint ez a magyaroktól annyira idegen attitűd, amit minden idegen országban látok. A hiányzó hungarikum, a "minden sz*rizmus". Állítom a homeless akivel szóba elegyedtem elégedettebb az életével, mint a legtöbb ismerősöm, akik összehasonlíthatatlanul gazdagabbak nála. Mi magyarok kicsit bizalmatlanul nézzük az embereket külföldön, mosolyuk mögött hátsószándékot gyanítva, mert nálunk a természetes alanyijogú mosoly, valahogy kiveszett a mindennapokból. Ők meg ezt nem értik. A "how do you do?"-ra nem lehet negatív választ adni. (A magyarban ha azt mondják "jól", rögtön hozzáteszik "...a bajokat leszámítva.) Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka, hogy a felvilágosultabb fiatalok elhagyják az országot. Nem akarnak egy depressziós közhangulatú országban élni, családot alapítani. Megértem őket. 
Ezen a napon a fő attrakció a World Trade Center és környéke lesz. Mivel ez már kicsit messze van tőlünk, így metróval közelítjük meg a helyet. Ez is egy maradandó élmény lesz később, NY city-ben metrózni. Egy lendületből lemegyünk a State Island-i komp állomásáig, ahol hajóra szállunk. A Hudsonon szelve a hullámokat, megtekintjük Manhattan látképét, illetve a Szabadságszobrot is. 

Mivel a legtöbb úti beszámolóban csalódottan számoltak be a szobrot meglátogatók, így mi nem is tervezünk közelebb férkőzni hozzá, készítünk néhány fotót miközben elhaladunk mellette. A komp ingyenes, a látványosságok mellett sem próbálnak minket nyomott árú bóvlikkal lehúzni és ez az egész városra igaz. A magyar pénztárcának kicsit drága a város, de semmi nem irreális, és nagyon sok minden ingyenes vagy  nagyon olcsó. (A reptéren persze itt is minden sokkal drágább, de azt már régen megtanultuk, hogy ott nem kell vásárolni.) Miután visszatérünk a komppal, sétálunk az emlékparkban, ahol két hatalmas medence őrzi az eredeti ,lerombolt tornyok helyén azok emlékét. A medencéket keretező télen fűtött, nyáron hűtött fémlemezbe lézerrel bemetszett nevek sorakoznak, az itt elhunyt áldozatok nevei.

Férfiak és nők, hivatali alkalmazottak, tűzoltók, rendőrök, a repülőgépek utasai és személyzete, ártatlan emberek, akiket egyetlen pontba vezényelt 2001 szeptember 11-én a sors, és a halál úgy fújta el őket ebből a világból, ahogy a szellő teszi a gyertya lángjával, szenvtelenül, kegyetlenül, közömbösen. Az áldozatokkal való találkozást később még folytatjuk, de most az előre megváltott időpontra szóló jegyünkkel a One World Observatory-ba igyekszünk, ami a régi WTC tornyok helyett és mellett épült fel a tragédiát követő években. A lift emelkedése közben mind a négy oldalfal kijelzővé változik és a látványban visszaugrunk az időben több száz évet és ahogy emelkedünk látjuk az épülő várost a magasból, míg végül időben a torony építéséig jutunk, amelyben állunk, a valóságban pedig a 102. emeleten áll meg a kabin. Egy kis interaktív bemutató következik, majd eljutunk a kilátó szintjére, ahol 360°-os panoráma nyílik az alattunk elterülő városra, a Hudson öbölre illetve az East River-re. 

A mára igért időjárás teljesül, páramentes ragyogó napsütésben gyönyörködhetünk a látványban. Persze itt is - mint a világ minden látványosságánál - itt van a szokásos ajándékbolt, ahol  bóvli kínai műanyag emléktárgyakat lehet vásárolni borsos áron. Ezúttal is kihagyjuk ezeket. Millió képet és videót készítünk, már előre abban a tudatban, hogy ezt a látványt úgysem lesz képes visszaadni a felvétel. Mindez csak arra jó, hogy a jövőben fénykép segítségével előhívjuk agyunkból a valódi látvány mai élményét. Majdnem egy órát töltünk a felhőkarcolóban, de mennünk kell, mert a következő belépőnk időpontja is közeledik, ami a 9/11 Memorial múzeumba enged bejutni minket. Itt minden erről a szomorú napról szól, a kiállított emléktárgyak, megőrzött üzenetek, fényképek, videófelvételek, őrzik a tragédia napjának történéseit és kiegészítik az azóta feltárt információkkal, dokumentumokkal. Láthatunk hatalmas részeket az elbontott épületből, papírként meghajlott, összegyűrt monumentális acéloszlopokat, gépészeti elemeket, személyes tárgyakat. A legmegrázóbb rész az a vetítőszoba, ahol nonstop megy az áldozatok bemutatása, képek, videóanyagok az áldozatokról. Ottjártunkkor egy pont velem egyidős, háromgyermekes apát mutat a kijelző, mellette a rá emlékező mondatok feleségétől. Aki már sosem kapja vissza azt, amit elveszített, a szerelmét, a férjét, a gyermekei apját. Azt mondja, hogy azóta a ház nem ugyanaz, hiányzik belőle egy hang. Lehetetlen elmondani az érzést, amit érez az ember miközben nézi ezeket az anyagokat. Idegen emberek kerülnek közel hozzánk egyik pillanatról a másikra és megértjük immáron sokadszor, hogy ezek pont olyanok voltak, mint mi akkoriban. Telve vágyakkal, tervekkel, reményekkel. Élték a mindennapi életüket dolgoztak a problémáik megoldásán, a saját és gyermekeik jövőjéért. Nyilván az éremnek két oldala van és a démonizált, repülőgépeket eltérítő terroristák is emberek voltak és áldozatok egy másik világ egy másik eszme áldozatai. De ők is lehetnénk mi. Csak a sors szeszélye, hogy nem Szudánban vagy Afganisztánban születtünk, ahol egy hasonlóan fanatikus, agymosó iszlámista nevelés éppen ilyen embereket formálhatott volna belőlünk is. Amerika világhatalmi törekvései és csillapíthatatlan ásványkincséhsége törvényszerűen szüli az ellenségeit, és bármekkora is Góliát a kicsi Dávid mindig megtalálja az alkalmas parittyát, amivel ha megölni nem is, de ideiglenesen képes térdre rogyasztani ellenfelét. Egyébként maga az ötlet, hogy repülőgépeket használjanak bombaként, minden szörnyűsége mellett zseniális volt. Nehéz zsoldosokkal versenyezni azokkal, akik számára Allah nevében meghalni dicsőség. A technikailag fejlett társadalom borzasztóan sebezhető. Én már régóta "várom", hogy egy világvárosban atomtöltetet robbantsanak, vagy vegyi fegyvert engedjenek szabadjára terroristák. Ne legyen így, de szerintem ez is csak idő kérdése. Nem tudom már mennyi időt töltöttünk a múzeumban, ami egy hatalmas terület és a nyári meleghez képest is inkább túlhűtött volt, mint kellemesen hideg, de jól esett kijönni ismét a napfényre, a borúból a derűre, a halál hideg leheletéből az éltető, meleg, madaraktól és mókusoktól hemzsegő parkba. Innen csak egy lépés a Wall Street és mivel mostanában a megtakarításaink egy része már amerikai részvényekben is áll, így kötelező volt felkeresni a New Yorki tőzsdét, és az ehhez kapcsoló egyik nevezetességét a közelben álló Charging Bull szobrot. Miért pont bika? 

Mert a tőzsdén a 20%-os részvényárfolyam emelkedést bika piacnak hívják, és mindenki ezt várja, ebben reménykedik, ezen lehet sok pénzt keresni. A bika felfelé öklel, így a részvények felfelé mozdulnak. (Ennek ellentéte a medve piac, mert a medve lefelé sújt a mancsával, ilyenkor az árfolyamok zuhannak, kitör a pánik és sokan tönkremennek.) Ahogy vártam a szobornál hosszú sor állt egy-egy fotó elkészítésére, mert állítólag a bika -hogy is mondjam, angolul így mondják, hogy "itt"- szóval a bika "itt" simogatása pénzügyi szerencsét jelent a jövőben. Mivel ebben a babonában (sem) hiszek, én bőven megelégedtem egy bika melletti portréval. (Akit érdekel a szobor története ezen a linken elolvashatja.) Ebbe a napba már nem nagyon fért volna több, de mindent láttunk, amit elterveztünk. 

4.nap: 

A tegnapi sikeren felbuzdulva, ezt a napot is futással kezdem a Central Parkban. Nem tudom miért, de mióta itt vagyunk, az órám és az applikációja nem hajlandó egymással kommunikálni, így nem tudom feltölteni ezeket a mozgásokat egyelőre, csak az óra adattárolója őrzi a megtett kilométereket. De én tudom, hogy itt vagyok, próbálom megélni ennek a világnak minden percét. Ahogy futok a körön arra gondolok, hogy 40 évvel ezelőtt ez a mai nap teljesen irreális vágy lett volna, igazából ha néha gondoltam is ilyenekre, hogy "egyszer talán..." azonnal el is hessegettem magamtól a gondolatokat, mert teljesen esélytelennek, reménytelennek tűnt és akkor és ott az is volt. Ma pedig a valóság. Itt futok a Central Parkban körülöttem amerikaiak és mindenféle náció. Mint New York. Ez tényleg a népek olvasztótégelye. De nekem tetszik ez a sokszínűség. Hiszem, hogy az emberiség hosszútávú túlélése a genetikai keveredésen fog múlni. Szükségünk van minden olyan genomra, ami segít abban, hogy alkalmazkodjunk ennek a bolygónak a változásaihoz. Hosszútávon nem maradhatunk fehérbőrűek, kék szemmel, mert az erősödő UV sugárzásban csak az a genetika lesz képes túlélni, ami erre kondicionált már évezredek óta. Lehet itt nemzetekben gondolkodni, és nacionalista jelszavakat harsogni és óriásplakátokon hirdetni, de az evolúciót ez hidegen hagyja. A zsákutcák kihalnak, ahogy eddig is. Míg ezt a témát körbejárom fejben, a futókörnek is a végére érek. "Haza"sétálok, sokadszor át a Time Square óriáskijelzői között, ahol ilyenkor még nem elviselhetetlen az embertömeg. Ez a város bővelkedik filmforgatási helyszínekben. Ma egy friss filmélményünk a You című Netflix sorozat helyszínét tervezzük megnézni, ami egy egyszerű könyvesbolt. Néhány megállónyira van csak tőlünk metróval, így megkeressük. Egy kicsit csalódottak vagyunk. 

A filmben csillogó könyvesbolt a valóságban lepukkant, a kirakata koszos, pókhálós, ráadásul az üzlet csak délben, két óra múlva nyit. De semmi nyoma, hogy a filmhez köze lenne, úgy tűnik a tulajdonost nem motiválja extra bevétel megszerzésére a tény, hogy a boltja lehetne turista látványosság is. Ha az enyém lenne a bolt, én megépítettem volna az alagsorban lévő üvegkalitkát és sok pénzért fényképezném a filmrajongókat oda bezárva. Nem vagyunk egyformák, illetve lehet ez a sorozat csak számunkra bír jelentőséggel, itt Amerikában egy a sok közül. Nem is időzünk itt sokáig, mert láthatóan nincs miért. Ismét metróra ülünk, és meg sem állunk a Canal Street-ig. Ez a kínai negyed határvonala. Azt mondják, ami itt nem kapható az nem is létezik. Mi is nézelődünk eleget, néha beletúrunk a bóvliba, persze végül nem veszünk semmit. Leginkább egy jó kínai kajára vágyunk, mert kezdjük unni Manhattan gyorséttermi kínálatát. Meg is találjuk a megfelelő éttermet, ahol színre-szagra választunk valamit, ami végül is finomnak bizonyul. Jóllakottan vágunk neki a Manhattan hídnak, de közben rájövünk, hogy mi leginkább a Brooklyn hidat akartuk megnézni, így vissza is fordulunk a nagyon zajos és nem sok látványt kínáló hídról és kisebb barangolás után megtaláljuk a Brooklyn híd gyalogos feljáróját. A hidat nem csak mi akarjuk megnézni. Rengeteg ember vonul velünk együtt a folyó közepe felé, hogy elkészítse élete fotóját. videóját, látunk egy menyasszony-vőlegényt is, akik itt készítik el a lagzis fotókat néhány öltönyben és alkalmi ruhában lévő rokonnal egyetemben. Állítólag ez népszerű lánykérő hely is, de mi most ilyent nem láttunk. Egyébként ebben szerintem Párizs Eiffel torony melletti Bir Hakem Szajna hidja utolérhetetlen, ahol minden percben térdel egy férfi, egy arcára szorított kezű nő előtt. :) . Tegnap a One World toronyból néztük a hidat, ahogy az apró hangyányi méretű emberek mozognak a tetején, ma fordult a nézőpont, a hídról nézzük apró hangyaként a 102 emeletes felhőkarcolót, és a többi körülötte álló WTC tornyot. 

5. nap: Nagyjából eddigre ki is pipáltuk a fő tourist trap-eket, amit kötelező megnézni, persze nem csak ennyit láttunk, a legnagyobb élmény  mindig az adott helyen lévő emberek megfigyelése. New York ebből a szempontból bőven kínált élményeket. Szinte már el is fárasztott minket néhány nap alatt ezzel az állandó, soha nem pihenő nyüzsgésével a város. Az utolsó még egész napunkra csak a Central Parkot terveztem, padon üldögélésekkel, utcazenészek hallgatásával, egyfajta piknik élményt kötetlenül. Ez is lett belőle. Legutóbb csak egy kis mintát vettünk belőle, most elmentünk a különböző sétányok mélyére, megnéztük a szabadtéri színpadot, Cleopátra egyiptomi obeliszkjét (i.e. 1425), a nagy tavat, a Belvedere erődöt, etettük a mókusokat és magunkat is. Ez a park nagy kincs a városlakóknak. Tulajdonképpen az egyetlen nagyobb terület, ahol egy kicsit természetközeli állapotban érezhetik magukat, ahol mezítláb sétálhatnak  a pázsiton, leheveredhetnek  egy sziklára, ahol kettőnél több fát láthatnak egyszerre. A parkon egyébként látszik a gondos kezelés. A növényzet, a padok, a járófelületek, minden a lehető legjobb állapotban van. Látunk egy színesbőrű alkalmazottat, aki levágott ágakat fuvaroz elektromos kisfurgonnal, közben mosolyogva énekel együtt az autóból szóló zenével. Valahogy ezt a hangulatot hozom haza a parkból, ezt a jókedvű gondoskodást, a szabadon futkározó szelíd mókusokkal, a fák alatti árnyékos padok nyugalmát, és a sétányon gitározó zenészfiú dalát:

Morning has broken like the first morning
Blackbird has spoken like the first bird
Praise for the singing, praise for the morning
Praise for them springing fresh from the world

(Cat Stevens - Morning has broken)

6. nap, a hazatérés:

Reggel ez még egy nagyon nyugodt napnak ígérkezett, a tervek szerint délben kijelentkezünk a szállodából, egy kényelmes ebéd a közeli vendéglátóhelyen, majd kiutazás, a már ismert útvonalon a JFK reptérre, checking, felszállás, 8 óra múlva leszállás az amszterdami már ismert reptéren, két óra múlva átszállás a budapesti járatra, majd délelőtt 11 körül megérkezés Budapestre. A valóság nagyon másként alakult. Már éppen összecsomagoltuk a holminkat és készülődtünk elhagyni a szállót, amikor email érkezett a KLM-től, mely szerint törölték a járatunkat. Pánik indul. Jobb híján kimentünk a reptérre, mert a szállodát elhagyva, már net kapcsolatunk sem volt, így a továbbiakban nem is tudtak értesíteni bennünket a változásokról. A reptéren három órán át nem született megoldás a problémánkra, végig olyan érzésem volt, mintha ez a járattörlés először történne meg a világon, annyira nem volt rá kialakult rutin, hogy az utasokat hogyan tájékoztassák. Aztán a sokadik ablaktól-ablakig küldés után kialakult a helyszín, ahol egyenként átfoglalták a jegyünket más járatokra. Így módosult az útvonal is, az eredeti egy Amszterdami átszállásból, egy két átszállásos New York-Genf-München-Budapest útvonal lett, de mi már ekkor bármit elfogadtunk volna, csak induljunk. Nemsokára kezünkben a jeggyel várakoztunk az induló járatra kicsit megnyugodva. Ez a nyugalom Genfig tartott, ahol miután kigyönyörködtük magunkat a Genfi tó szépségén leszállás közben, a következő járatra becsekkolásnál rögtön kiderült, hogy valamit elrontottak az átfoglalásnál és nem találják a rendszerben az egyik jegyünket, így nem tudunk felszállni a csatlakozó járatra. De volt még két és fél óra az indulásig és reménykedtünk, hogy addigra tisztázódik a helyzet. A svájci ügyintéző hölgy végtelenül kedves és segítőkész volt, szemmel láthatólag megtett mindent, hogy megoldja a problémánkat, de ahogy múlt az idő, láthatóan egyre idegesebbé vált és ezt látva mi sem lettünk nyugodtabbak, pláne, mert a csatlakozó járat kiírásánál már a beszállításra felszólítás jelent meg és még mi becsekkolva sem voltunk. Ekkor mondta a hölgy, hogy ezt a járatot már semmiképpen nem fogjuk elérni, mindenképpen átfoglalásra kerül sor ismét. Sajnos a legközelebbi Genf-Frankfurt-Budapest útvonalon csak az egyik járaton volt két üres hely, a másikon csak egy, így ez kiesett. Legközelebb pedig este 7:50-kor indult Münchenbe gép, amivel elindulhattunk és ez még nagyon távoli volt. A hölgy kedvességének köszönhetően, kaptunk két étel vouchert, 25-25 svájci frank értékben, amit szabadon felhasználhattunk étkezésre a reptéri éttermekben. Ez bőségesen elég volt, igazából nem is tudtuk megenni egy nekifutásból. :)

Ismét kicsit megnyugodtunk, azért csak kicsit, mert közben a járatinformációs kijelzőn sorban késtek a gépek és hat járat volt törlés alatt (mint később kiderült a francia reptéri dolgozok kezdtek sztrájkba). De bíztam abban, hogy talán annyira már nem leszünk szerencsétlenek, hogy egy napon két járatunkat is törlik. Fél öt után végre megjelent a mi járatunk is a kijelzőn mellette a checking pult száma, ahol sorba álltunk és hamar kezünkben volt a jegy. A gép kis késéssel elindult, majd 50 perc repülés után le is szállt Münchenben. Ez a reptér nem kicsi, egy kis vonatszerelvény viszi az utasokat a két terminál között. Az átszállásra és checkingre egy óra húsz percünk volt a papírforma szerint. Mivel itt még sosem jártunk, fogalmam sem volt hol lehet becsekkolni és az milyen messze lesz a beszálókaputól, így nem kicsit siettünk megoldani ezeket a dolgokat. Mivel nem volt élő ember a checking pultoknál, megpróbálkoztam az automatáknál beolvastatni az útlevelünket és kinyomtatni a jegyet. Ez sikerült is, már csak a kaput kellett megtalálni és ahogy eddig eljutottunk rögtön kiírták, hogy közel fél órát késik a járatunk indulása, ebből következően teljesen felesleges volt az eddigi őrült rohanás. De legalább most már tudtuk, hogy ez volt az utolsó akadály ezen az immár 30 órásra nyúlt úton. A gépünk 0:20-kor szállt le a Liszt Ferenc repülőtéren közel 14 órával később az eredeti tervhez képest. De végre itthon voltunk, innen már csak másfél óra autózás volt hazáig. Hazaérkezve borzasztó nagy élmény volt a házunk csendje, altatót nem kellett dúdolni egyikőnknek sem.

Ami tetszett és ami nem:

New York magyar léptékekhez szokott szemünknek, hatalmas város, rengeteg ember, sokféle náció. Tetszett a városban érzékelhető jó hangulat. Azok az alkalmazottak akikkel találkoztunk mindenhol felelősen de láthatóan jó hangulatban, mosolyogva (nem magyaros "kényszervicsorítva") végezték dolgukat. A város közterei elfogadhatóan szemetesek csak. Nyilván a turisták ezrei, százezrei, a hajléktalanok nem kis száma folyamatosan generálja a szemetet, de érzékelhetően ezt folyamatosan takarítják is el az erre alkalmazottak. Az épületek jó állapotban vannak, a szállónkkal szembeni épület homlokzatának felújítását éppen befejezték, néhány napig követtük ahogy dolgoznak a munkások. Azt kell mondjam, nagyon jó morált láthattunk, emberi tempót, hatékony munkavégzést és soha nem láttunk lustálkodó embert, telefont görgetőket, cigarettázókat. Látszott, hogy tartanak néha néhány perc szünetet, de utána rögtön fel is vették az előző tempót és órákon át dolgoztak és látványosan haladt is a munka. Nagyon meglepett a rengeteg növény a városban. Rendezett parkok és ahol csak lehet virágok professzionálisan elhelyezve, öntözve, karbantartva. 

Látszik, hogy a városvezetés nem küzd forráshiánnyal, van pénz a kertészetre, az épületek felújítására. Tetszett a tömegközlekedési járművek megbízhatósága, pontossága és tisztasága. Tetszettek az utcazenészek, rengeteg tehetséges muzsikus játszik a tereken, néhányan megélhetésként , de sokan láthatóan csak a saját és mások önzetlen szórakoztatásának céljából. Ami a legjobban tetszett, az a szabadságtudat, amiben a New York-iak élnek. A Pride kapcsán láthattuk, hogy a kisebbségek elismerése és szabadságjogainak tisztelete a nemzeti tudat, a nemzeti büszkeség szerves része. Ebben mi nagyon hátul vagyunk, vagy inkább ugyanennek a fordítottja a jellemző nálunk és gyanítom még sok víznek kell lefolynia a Dunán mire ez érzékelhetően változni fog. Jelenleg a Magyar Alkotmány szerint megközelítőleg 48 ezer ember nem is létezik Magyarországon, hiszen nem sorolhatók sem nő sem férfi kategóriába. Ez nekem olyan szintű szellemi elmaradottságot jelent, mintha a Biblia szabályozná a jogokat a Polgári Törvénykönyv helyett. 2025-ben ennél sokkal többet várnék magyarként, európaiként, emberként.

Ami legkevésbé tetszett. A város zaja. Azt mondják ez egy sosem alvó város és ezt nyugodtan veheti mindenki szó szerint. Egész nap van egy háttérzaj, ami az őrületbe igyekszik kergetni, mert ezt hallod állandóan éjjel és nappal. Gondolom aki itt lakik, itt született az már nem hallja és enélkül el sem tud elaludni, de engem nagyon zavart, olyannyira, hogy csak füldugóval tudtam aludni. Nem tudom, hogy a zaj okozza, a drogok, vagy csak az emberek kis alapterületre szorult nagy létszámából következik, de minden sarkon szembe jön egy egyértelműen elmebeteg. Ez néha csak egy csendes álldogáló magában beszélő és mutogató egyén, néha olyan, aki ordítva a frászt hozza rád, mindenesetre ebben a városban szinte lehetetlen feltűnést kelteni, mert például az már teljesen hétköznapinak számít, hogy a metrón melléd ül Bat Man teljes harcidíszben. Láttunk sokfélét, többnyire ártalmatlanok, de biztos vannak olyanok is akik nem, és ez egyfajta kockázat, amiért nem szeretnék itt élni. Nem tetszett továbbá az étel kínálat. Az átlagember számára legolcsóbban és legkönnyebben elérhető ételek borzasztóan egészségtelenek. Nyomokban tartalmaznak csak zöldségeket, rengeteg a műanyag és minden a szénhidrátbevitelről szól. Ehhez képest mi otthon magunk vagyunk a biofarm megtestesülése. Számomra furcsa és nem vonzó, hogy a városnak csak néhány száz éves történelme van. Rómával ellentétben itt nem botlunk bele minden utcasarkon ókori emlékekbe, sőt keresve sem találunk ilyent, egyetlen üdítő kivétel volt ez alól Cleopátra Central Parkban álló obeliszkje. Az épületek gyönyörűek a maguk nemében, de eltakarják a bolygót. Nem tudom meddig kéne este menni, hogy csillagokkal teli nagyobb égboltrészletet láthassunk, itt a felhőkarcolók és futballpályányi színes LCD panelek között a természet szépségei láthatatlanok. Az ember valószínűleg nem erre van kitalálva. Ez már annyira műanyag környezet, ami számomra életidegen. Mint ahogy életidegen és bolygóellenes a látható energiapazarlás, a helyiségek mérettől független túlhűtése és a legkisebb törekvést sem láttuk a műanyagok háttérbeszorítására sem. A magyarországi átlagos egyéni karbonlábnyom 5,7 tonna szén-dioxid egyenérték/fő, ugyanez Németországban 10,5 tonna CO2 e/fő, az USA-ban pedig 20 tonna CO2 e/fő körül alakul. Ezt itt most a saját szemünkkel is láthattuk és mindez érthetővé vált. Mindezt borzasztóan érdekes volt látni és megtapasztalni, egy örök élmény lesz ez az út is számomra, de ha élőhelyet kellene váltanom, a tervezésnél fel sem írnám a lehetséges helyek listájába New York City-t. :)