"....és délután mit csinálsz?" avagy dupla Balaton kör biciklivel

 

"és délután mit csinálsz?" szoktam kérdezni talán kizárólag csak általam viccesnek érzett formában, amikor valaki azt mondja, hogy tervezi, hogy megkerüli a Balatont biciklivel. Biztosan sokan  gondolják ilyenkor, hogy nagy a pofám, de az én fejemben ez a produkció már régóta nem egész napos elfoglaltság. Persze megértem azokat akik ezt egy egész napra, két napra, urambocsá' négy napra tervezik be, de az én habitusom erre nem igazán alkalmas. Nekem a Balaton valahogy az utóbbi években, sőt majdhogynem évtizedekben, mindig valahogy összekapcsolódott a mozgással, a határfeszegetéssel, az egyéni rekordok felállításával. Hiszen futottam már körbe négy nap alatt (BSZM) egy nap alatt, illetve 28 és fél óra alatt (UB), úsztam át többször, és a pontos számát nem is tudom hányszor kerültem meg biciklivel. Ezért idén csavartam egy kicsit a dolgon, és azt találtam ki, hogy kétszer esetleg háromszor is megkerülöm a nagy tavat a lehető legkevesebb megállással és kíséret nélkül majdnem teljes self support-al. Erre a napra a pünkösd előtti napokat jelöltem ki, mert már majdnem maximális a világos időszak és még nincs annyira meleg. :) Ezen a télen nem álltam le a tekeréssel, így már 4000 km-el a lábamban tervezgettem ezt a több száz kilométeres utat. Elég hasonló őrültséget követtem már el ahhoz, hogy tudjam, egy ilyen kihívás teljesítéséhez nem elegendő a felkészültség, ezernyi ponton bukhat el a vállalkozó. Elég a nem megfelelő frissítés, egy kedvezőtlen időjárási fordulat, vagy egy banális műszaki hiba a kerékpáron és máris feladásra kényszerül az ember azon a ponton, ahol éppen tart, ha kicsit nincs szerencséje akár 100 km-re a szállástól. Mindig a legrosszabbra készülünk, de a legjobban reménykedünk, ez az alap hozzáállás. Egyébként itt semmi sem megy "vérre", a saját elhatározásomból vállalom ezt, minden probléma ami előfordulhat luxusprobléma. Nincs hatással az életünkre, maximum pillanatnyilag kellemetlen. Kivéve egy elszenvedett baleset, amire itt azért most hatványozottan nagyobb az esély, mint mondjuk egy körözős ultrafutó versenyen. Hiszen a  balatoni kerékpárút csak a politikusaink fejében éri körül a Balatont, és a propaganda harsogásai mögött az igazság az, hogy a legalább 75%-a valójában csak egy kijelölt útvonal a már meglévő közúton, utcákon, tereken át. Ezek az utak, mivel már tart a nyaralószezon közel sem forgalommentesek, gyakran találkozhatunk autókkal minden irányból és bizony itt mindig mi vagyunk azok, akik egy esetleges ütközésnél sérülékenyebbek. Ezt már ismerem, hiszen volt már hasonló találkozásom, amit itt meg is énekeltem (Crash). Ez a fájdalmas tapasztalat azóta is ott bujkál bennem valahol mindig a háttérben, amikor kerékpárra ülök és kimegyek a "vadak" közé. Spoiler: ezúttal megúsztam.Csak 14 órától lehet a szállást elfoglalni, ezért van idő délelőtt kényelmesen összekészülődni, kitalálni a ruházatot, feltölteni az összes elektromos kütyüt, gondolatban ráhangolódni a feladatra. De 11 körül már felkerül a csomagtartóra a kerékpár is és elindulunk egy kis paksi kitérőt beiktatva a Balaton irányába. Siófokra érkezésünk után elfoglaljuk a szállást és én azonnal elkezdek az indulásra készülődni. Már rajtam a bicajos ruha és az izgalom, gyakorlatilag indulhatnék, amikor kiderül, hogy a szálló előtti parkoló nem tartozik a helyhez, hanem önkormányzati terület és ennek megfelelően fizetős a parkolás. Én már ezzel nem akarok időt tölteni, ezért feleségemre bízom ennek intézését, és feldobálok mindent a kerékpárra és 14:08-kor nekivágok a távnak, néhány száz méter után ráfordulok a jelölt kerékpárútra, amit a déli parton 10-esnek hívnak (az északin 1-esnek, ki tudja miért?) és folyamatosan ezt a jelzést kell követni, vagy az útburkolatra festett sárga nyilakat vagy ha egyik sincs akkor az intuíciónkat. Mert még mindig nem "hülyebiztos" ez a jelölés a teljes körön, sok helyen nem egyértelmű, de az én átlagsebességemmel az is baj, ha nem látható messziről, vagy túl kicsi a jelölés. Sokszor futottam túl egy kereszteződésen az első körben ilyen hibák miatt. Érdekes módon 7 órával később már nem voltak ilyen gondok az éjszaka ellenére sem, mert a friss emlékek még annyira éltek bennem, hogy mindenre emlékeztem, a korábbi eltévedésekkel kapcsolatban, így ezeken a pontokon már előre tudtam mire kell figyelni. Szóval a bicaj megindul alattam, és én egyelőre nagyon élvezem a tekerést vagy 10 percig, amikor megszólal a telefonom, a parkolást kéne befizetni online, amihez a banki visszaigazolás az én telefonomra érkezik. Mire ezt megtudom a fizetés, már időtúllépés miatt meghiúsul, később az önkormányzat online rendszere omlik össze, ezzel el vagyunk egy fél órát, én közben háromszor állok meg, pont nem erre vágyom, de nincs mit tenni. Végül abban maradunk, hogy megyek folyamatosan és csak akkor hívnak, ha a közreműködésem szükséges. Ahogy elindulok rögtön keresnek a cégemtől, ahol egy hihetetlenül lényegtelen kérdést kell megválaszolnom, persze ehhez megint meg kell állni. De végül is elindulok és innentől a telefonomra nem érkezik hívás. Feleségem roppant kreatívan úgy oldja meg a parkolás fizetési problémáját, hogy az autót átállítja 50 méterrel arrébb az ingyenes zónába, ezzel nem kevés pénzt spórol meg nekünk a két nap alatt. Innen üzenem Siófok Önkormányzatának, hogyha már ennyire kell az a pénz a turistáktól, akkor rakjanak is alá egy stabil informatikai rendszert. Lassan megnyugszom és átadom magam a kerékpározásnak. A három sport közül melyeket jelenleg végzek, még mindig ezt szeretem legjobban. Szeretek haladni, szeretem a változatosságot amit a táj nyújt, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb ez, mint az úszás során nézni a medence alján órákon át ugyanazokat a burkoló lapokat. Az időjárással kapcsolatos "még nincs annyira meleg" teória nem jött be, mert 32 fok van árnyékban, de a szél is fúj és bicajon a menetszél egy állandó hűtést biztosít, amitől ez összehasonlíthatatlanul komfortosabb érzést ad, mintha ugyanebben a hőmérsékletben futni kéne. A fedélzeti műszeren csak a sebesség és a távolság paramétereit látom, minden más lényegtelen. Igyekszem 30 km/h körüli sebességet tartani, de persze csak a lehetőségeken belül, néhol egyszerűen ez lehetetlen, és nem egy hely van ahol le kell szállni és a vasúti átjáró labirintuskorlátjain keresztül áttolni a bicajt a másik oldalra. Ezek és a fiziológiás szükségletek miatti megállások csökkentik a teljes út sebességének átlagát. A  fedélzeti műszer minden 5 km megtétele után csipog egyet és kiírja a kör adatait. E szerint 10 perc körül teszek meg 5 km-t. Néha több néha kevesebb, de abszolút nincs is olyan érzetem, hogy lassan haladnék, a BSZM célállomásai adják a fejemben a kör sarokpontjait  az útnak,  Siófok-Fonyód-Badacsony-Balatonfüred, Ezek nem pontosan, de nagyjából a teljes kör negyedeinek felelnek meg. Rohamosan közeledik Fonyód és nemsokára be is futok a településre, elmegyek a versenykor igénybe vett szállásunk mellett és megkezdem a második szakaszt a főút mellett futó ramaty minőségű, cserébe vaskorláttal súlyosbított kerékpárúton. Eszembe jut, az UB teljesítése közben hogy innen telefonáltam napnyugtakor a feleségemnek, hogy majdnem a felénél járok a távnak és még semmi bajom nincs, ami akkor nagyon reményteli állapot volt, ez is egy kellemes emlék a számtalan balatoni helyszínről. Persze akkor az óramutató járásával ellentétes irányban haladtam a tó körül, ellentétben a mostani haladásommal. A tó nyugati végénél átlépem a Zala folyót az új felüljárón áthajtva az eddigi akadályozó szél ezzel a hátam mögé kerül, így most ennek a plusz energiának segítségével repülök Keszthely irányába, hogy a Szigligeti várat megpillantva a kör legrosszabb kerékpárútszakaszát megtegyem. De most tényleg! Komolyan ezen kell kerékpároznia évente tízezreknek? Ezzel állítunk ki magunkról bizonyítványt külföldi turisták előtt? A kerékpár út tartalmaz minden anomáliát, amit csak el lehet követni. A szokásos dilatációs döcögés ebből a legenyhébb ez szinte mindenhol van, valahogy a magyar mérnökök nem tudnak mit kezdeni a hőtágulás problémájával. Ugyanígy nem tudnak mit kezdeni az út mellett álló fák gyökérzetének terjeszkedésével sem. Pedig csak át kéne menni a szomszédos Ausztriába és megtekinteni, hogy ott hogyan építenek kerékpárutat, valamiért ott az ártéri erdőkben is tükörsima az aszfalt. Bizonyára megugorható lenne ez a már római korokban is megoldott probléma ma is. De a legszörnyűbb a kátyúk és repedések valamint felpúposodások gépi lemarási kísérlete és ennek félbehagyása. Egy kikerülhetetlen velőig felrázó, lábzsibbasztó, láncledobó  csapdát képeznek ezzel és ez részükről így rendben van. Illetve születik rá megoldás magyar módra, fehér festékkel körbe rajzolják az úthibát, mintha legalábbis ettől az elmúlna. Minősíthetetlen. Csoda hogy a kerékpárom nem törik össze, néha a levegőbe ugrik a hirtelen jött bukkanótól, vagy a becsapódás akarja a kezemből a kormányt kivenni. Már előre félek a következő körtől, amikor mindezzel éjszaka, sötétben fogok találkozni, még ennél is váratlanabb módon. Persze vannak remek szakaszok is, ahol Isten vagy a NER kegyelméből világszínvonalú láthatóan az EU iránymutatásai alapján készült úton kerékpározhatunk, kellően széles, útburkolati jellel elválasztott tükörsima aszfalton, színvonalas kerékpárospihenőknél piheghetünk, és éjszaka is napelemes világítással kényeztetnek minket. De ez becslésem szerint talán összesen 15-20 km a teljes 200 km-ből. Esküszöm legközelebb megmérem a dedikált kerékpárutak összes hosszát és azon belül a megfelelő színvonalú utakat is. Mert ez a szakasz Szigliget előtt nem az, sőt én konkrétan életveszélyesnek mondanám. Persze más a probléma egy ballonos gumival ellátott mountain bike vagy gravel kerékpár esetében, ami 15 km/h-val meg, és más nálam, a 7 bar-ra fújt keskeny gumiknál 30 km/h-nál. A legrosszabb az, hogy láthatóan évek óta senki sem kezd semmit ezekkel a problémákkal. Sajnálom, hogy a prájmöriminiszterünknek nem a kerékpár  a kedvenc sportja, hanem a foci, mert akkor most nem volna miről írnom. Szigliget után már a Római út hullámain száguldozom, főleg lefelé, hogy a felfelékben a lendület minél tovább felvigyen, itt hozom rá a frászt egy bicajos hölgyre, aki halkan sikkant, amikor ötven körüli sebességgel megyek el mellette az emelkedőn felfelé, erre igazán nem számított. :) A számomra lehető legrosszabbkor érkezem Balatonfüredre. A Nap éppen lement, kicsit enyhült a forróság, és emberek ezrei egyszerre gondolják azt, hogy eljött a séta ideje. A Tagore sétányon valami fesztivál van, rengeteg árusító bódéval és a sétány közepén felállított nagy színpaddal és ennek megfelelő számú emberrel is. Csak lépésben tudok áthaladni az emberek között, a színpadnál már csak tolom a bicajt, és esetlenül csattogok az SPD-s cipőben nem egészen stabil járással, hiszen az elmúlt 100 km alatt nem nagyon jártam a lábaimon. Átvergődésem után hamar elhagyom a sétányt és a 24-48 órás versenyek helyszínén haladok a Kisfaludy strand előtti szakaszon. Sok átkínlódott éjszaka emléke, melyek érdekes módon mind kellemes emlékként élnek bennem. A küzdelem, a futás okozta fájdalmak, a szellemi kimerültség, a végére már csak a kitűzött célt mindenáron elérni szándékozó akarat emléke mellé, mindig ott van a "megcsináltam" gondolata is, a célban érzett eufória, az érem csillogása, a szurkolók tapsa és biztatása és a versenyt követő pihenés és relaxáció öröme, békéje és elégedettsége is. Már csak 50 km Siófok, ezért a főútra kiérve felhívom a feleségem, és 2 órával későbbre  prognosztizálom az érkezésem. Ő az én szuper crew-m, tudja, hogy mire lesz szükségem a második kör kezdéséhez, addigra előkészít mindent. Erősen sötétedik, de még nem akarom a fejlámpa akkuját pazarolni, ezért csak a hátsó villogót kapcsolom be. A kerékpáros forgalom láthatóan gyérül, mindenki már igyekszik befejezni a napi körét. Annyira gyorsan eltelt az eddigi idő számomra, hogy teljesen természetes, hogy mindjárt belekezdek egy újabb körbe. Mérsékelt fáradtságot érzek, a lábaimban semmi jele a megtett útnak, a fenekem és a vállaim mutatnak jóslófájásokat a jövőre nézve, és részükről igazán megállhatnék, de tudják, hogy itt az agy irányít és ez nem kívánságműsor, ezért nem is nyúlnak komolyabb sztrájkeszközökhöz. Fűzfőnél már alig látok, így felapplikálom a sisakra a fejlámpát és innentől az általam kibocsátott fényre támaszkodva tudok csak navigálni, ez főként az erdőkben kanyargó utaknál izgalmas. Még alig hevertem ki a füredi emberkavalkádot, mikor Balatonakarattyánál belefutok egy újabb zenés rendezvénybe, ahol a már nem szomjas közönség tagjait igazán nem kis kihívás elkerülnöm, mert természetesen tele van velük a kerékpárút is. A balatonvilágosi magaspartról gyönyörű a kilátás a fénykoszorúval keretezett Balatonra és már látótávolságban a Siófokon álló óriáskerék is, ami majdnem a szállodánk mellett áll. Két pillanat és a pedál néhány ezerszeres körbefordításával később, már a kör bezárásához közeledem. Szerencsére a szállodát könnyű megtalálni éjszaka is, ahol már vár a feleségem, és újabb frissítőcsomagot töltünk a biciklire, és a ruhám zsebeibe. Talán tíz percet állok és elkezdem a második kört, most minden helyszínen úgy tűnik, hogy az előbb jártam itt, csak ezúttal sötét van. Érdekes módon másodszor, a sötétben  már nem ejtek navigációs hibákat. Az első kör emlékeire támaszkodva, még élénken él bennem az útvonal. Végre hűvös van, az útjelző táblák már másodszor jelzik nekem a helyes irányt  a mai napon. Az egész út egy egybefüggő deja vue.:) Van egy varázsa a part kihalt utcáin biciklizni éjfél és hajnal között. Persze néhol még ezerrel megy a buli. Hallom a hangszereket a semmivel sem összetéveszthető élő cintányér és ének hangokat és ez is sok emléket idéz fel bennem. Balatonbogláron bele is futok a tér közepén felállított színpadba, ahol  egy számomra csak a facebookról ismert előadó énekel, Pál Csaba, azonnal felismerem, főként a fantasztikus orgánumáról, ami nagyon hasonlít Tom Jones-éra, azt hiszem, csak egy billentyűst látok mellette, de sok időm nincs megcsodálni a látványt hiszen teljes gőzzel haladok. Látom a színpad előtt táncoló párokat is, a színpadon a Csaba az "Aranyesőt" énekli. Részvétem. Kár ezt a világszínvonalú remek hangot szemétre pazarolni. Nem régen még én is ezeken a színpadokon álltam körülöttem hangszerek előttem mikrofon és százakat szórakoztattam. Elmúlt, azt hiszem véglegesen. 40 évig tartott, elég volt. Fel is teszem magamnak a kérdést, "Hol lennél most szívesebben, egy ilyen színpadon, relatíve népszerűen és pénzt keresve, vagy itt, ahol most vagy?" A válasz azonnal érkezik az agyamba, "itt ahol most vagyok, a bicajom nyergében, szabadon száguldva a balatoni éjszakában, érezve, hogy élek". Mert ezt szabad akaratomból teszem, nem kell senkinek megfelelnem, csak a saját elvárásaim számítanak, és már régóta élményeket gyűjtök elsődlegesen és pénzt csak másodlagosan, mert az előbbi a maradandóbb. Persze velem együtt minden elmúlik, de amíg itt vagyok ezeknek az élményeknek a megélése a fő célom. Közben szalad alattam az aszfaltcsík, ismét Zala megyébe érek, és hamarosan ráfordulok az északi partra. A nappali 32-34 fok után most szabályosan hideg van, váltakozva futok bele fagyos légáramlatokba. Legalább valami hűti a napközben kissé megpörkölődött bőrfelületeimet. A bulik végét jelentik az utolsó nem szomjas vendégekkel történő találkozások. A múltban ők voltak a "kedvenceim". A kontrollálatlanok, és kontrollálhatatlanok. Akiknél minden buliban a cél az ordenáré állapot leggyorsabb elérése lehetőleg eszméletvesztésig tartó ivászattal. Badacsonytördemicen egyszerre három ilyen humanoid támogatja egymást természetesen az út közepén. Valamit kiabálnak utánam szerencsére nem értem, mert valószínűleg csak felhúznám magam, mert általában nem szokott egyezni a világlátásunk és az értékrendünk a hasonlókkal.  A korábban említett jóslófájásaim fokozódnak, már sürgetik a megállást, de még 100km van vissza. Mindenesetre sem a fenekem, sem a vállam nem díjazza a nagyobb döccenőket, pedig még csak most jön a Szigliget előtti, korábban már gyalázott szakasz, ami leginkább egy  harckocsiúthoz hasonló finomságú. Szerencsére éjjel 3 van és senki sem hallja, amikor a váratlan kátyúba csapódásokkor névsorolvasást tartok a parlamentben és jelzőket osztok ki az illetékeseknek. Persze nem teljesen vagyok egyedül, a part éjszakai állatvilága nagyon is körülöttem van. Itt egy őz néz velem szembe néhány pillanatig a kerékpárút közepén, a másik csak két méterrel előttem suhan át keresztbe a frászt hozva rám, máshol rókacsalád érkezik két kisrókával, de mindenhonnan szemek fluoreszkálnak a fejlámpám fényében egész úton. Néha van szerencsém a teljes valójában is látni a szemek tulajdonosát, például egy nyércet Badacsonytomaj közepén. ...és persze macskák tömkelege, valamint bagolyfélék és denevérek felettem a levegőben. Kelet felől az ég bátortalanul, de egyértelműen világosodik.  A világ rendjében lehet bízni, legalább is a mi időléptékünk alapján nincs ok aggodalomra. A Nap ma is fel fog kelni, és hamarosan ismét perzselni fog, ahogy tegnap is tette. Reményeim szerint én akkor már a hűvös szálláson leszek, ez a gondolat megnyugtató és örömteli. Balatonakaliban már az első körben is megálltam egy kellemes kis téren az ófaluban, ahol egy vízcsap is található,  amiből ezúttal is megtankolhatom a kulacsaimat. A napfény már feleslegessé teszi a fejlámpát, így elrakom a kistáskába, ha már állok, eszem is néhány falatot, de az egész nem tart néhány percnél tovább. Most már biztosnak érzem, ennek a kihívásnak a teljesítését. Az energiatartalékaim alig csökkentek. Ezúttal tökéletes a frissítésem. Végig szilárd kaját eszek és a folyadékvesztést Hammer Perpetuem Latte, koffein tartalmú sportitallal pótlom, plusz sótabletta óránként és víz igény szerint egyáltalán nem erőltetve. A fájdalmaim viszont erősödnek. Egyre többet nyújtogatom a karom hátrafelé, és állok ki a pedálra a gurulásoknál. Persze ez és az éjszakai vezetés a sebességátlagomat is rontja, de nem különösebben érdekel. Tulajdonképpen a harmadik körbe ezek miatt a fájdalmak miatt nincs értelme belevágni, mert nem ér annyit a teljesítés, mint a túlerőltetés miatt elnyúlt rehabilitáció, vagy egy esetleges maradandó sérülés beszerzése okozta hátrány jelent. Majd utána járok, hogy az ennél jelentősebb távok lebiciklizésére képes versenyzők, pl. Szőnyi Ferenc (Racemachine), mit tesznek a hasonló sérülések elkerülésére, vagy egyszerűen ez is csak edzés kérdése esetleg felszerelés hiányosság, esetleg genetikai okból ők kitinpáncéllal a fenekükön születtek? A Tagore sétány ezúttal teljesen kihalt, csak az automata locsolók ketyegése hallatszik az út mentén, a tegnapi bulira a túltöltött szemetesek és a félig leszerelt színpad látványa emlékeztet. Szeretem ezt a sétányt, szerintem a Balatonpart legszebb és leginkább rendben lévő része szinte már a fejlett nyugatot idézi csak a magyaros "lehúzós" mutációjával.  Hamar Fűzfőhöz érek, elhaladok a strand mellett, itt is futottam már versenyen. Azért emlékszem, mert azon a napon délelőtt futottam fel a Kékesre, délután pedig itt futottam félmaratont. Az egész az miatt történt, hogy a Kékes Csúcsfutást havazás miatt elnapolták és a pótidőpont a fűzfői versennyel került egy napra, mivel az egy esti futás volt, így technikailag lehetővé vált, hogy mindkettőt teljesítsem egy napon belül. Jó móka volt. Az utolsó nagy erőfeszítést már csak  a Balatonakarattyán lévő emelkedő jelenti, de már nem sietek, szépen feltekerek alacsony fokozaton és hamar felérek, innentől már szinte csak lefelé kell gurulni Siófokig. A balatonvilágosi magaspartot most a felkelő Nap fényében láthatom, pazar látványt nyújt. De nem állok meg kiélvezni a látványt, mert már sürgetően be akarom fejezni a kört. Lezúgok a lejtőn, ami keresztezi a vasútat, ezúttal nem kapok sorompót, mint az első körben, már csak 10 km van hátra. 20 perccel később megállok a szálloda előtt, feleségem már kint vár. Együtt leszereljük a bringát, mindjárt fel is rakom az autó csomagtartójára és a jól megérdemelt zuhany után ágyba is zuhannék, de a sebeim óvatosságra késztetnek, ezért inkább csak ágyba mászok. Nem tudok igazán mélyen aludni, ezt is ismerem már az ultrafutás világából. 2 órányi pihengetés után fel is kelek és elindulunk haza. Az idegrendszerem már pihent annyit, hogy alkalmas vagyok vezetésre.

Mindent egybevetve, érdekes kihívás volt, nem tartom lehetetlennek a három kör egymásután megtételét sem, az energiámból bőven futotta volna rá, ha a vállam és az ülőalkalmatosságom nem válik ennyire fájdalmassá. A boomerség egyértelmű jele, hogy eszembe sem jutott a két nap alatt Insta sztorit, Tik-Tok videót, sőt még fotókat sem készíteni. A végén egy rövid facebook  posztban tudattam, hogy körbeértem másodszor is. A lényeg nem ebben van, hanem a teljesítményben és az élmény megélésében. Sosem értem, mikor mások ennél jelentéktelenebb teljesítmények kapcsán, akkora hype-ot kerekítenek, mintha a Holdra szállásról lenne szó. Most legalább három napig csak futok és/vagy úszom, de már most alig várom, hogy újra bringára üljek, mert imádom a suhanást a Scott-al. Eredetileg csak az ironman távú triatlonverseny teljesítésére vásároltam és úgy gondoltam, hogyha ez meg lesz, utána el is adom. Egyre  biztosabb, hogy ez a bicaj velem marad még sokáig. Most még kicsit hajtom, aztán szervizbe kerül egy kis felkészítésre, hogy a következő kihíváshoz is a legjobb formáját tudja nyújtani.
Extremman Nagyatád 2025.08.10. :)

Végezetül a telemetria: