A verseny ahol nem kell futni...

...mert ez egy úszóverseny. Szám szerint nekem az első. Az egyik motivációm a nevezésre az ötpróbás melegítő elnyeréséhez szükséges öt sportág teljesítése. A futás adott, három hete volt egy sárkányhajós esemény, ezzel meglett az evezés is, ez itt most a harmadik sportág az úszás. (Kell még kerékpár és gyalogtúra is, de erre majd inkább ősszel kerül sor.) A másik motiváció a próba, egyrészt az eltelt egy évben edzői segítséggel végzett úszásleckék gyakorlatban alkalmazása, másrészt a sok órányi medencés úszás után nagyon érdekelt, hogy mindez hogyan működik élővízben. 
Az úszó esemény neve MOL Campus Öbölúszás, amit idén rendez meg először a BSI. Helyszíne a Lágymányosi Öböl, a Kopaszi gát és a rendkívül ronda városképromboló üvegtorony a MOL Campus irodaház szomszédságában. (Tudom, hogy szponzor, de ami csúnya az csúnya.)
A verseny rajtja, legalábbis az én távomé 11 órakor indult. Fél tízkor értünk a helyszínre a karszalag felvétele után még éppen láttuk a 10-kor induló 4500 m-es táv rajtját. Már az indulásnál látszott, hogy nem lesz ez olyan egyszerű mutatvány, láttam, hogy a tömegben sok az ütközés, és a ritkán lerakott jelzőbóják  között nehéz tartani az irányt. Az sem nyugtatott meg, hogy az első száz méteren két embert kellett kihúzni a vízből és ápolásba venni a mentősöknek. A futóversenyek tapasztalatai alapján persze pontosan tudom, hogy minden ilyen eseményen vannak, akik felkészületlenek, túlvállalják magukat, vagy egyszerűen csak ez az a nap, amikor kijön valami gyengeségük és összeomlanak. Sosem értettem a maratoni távon indulóknál azokat, akik két kilométernél már sétálnak, valamint a Balatont körbefutó sok fős csapatokban, akik 5 km-t tudnak vállani. Szerintem tisztességesebb, ha olyan távon indul az ember amire felkészült és azt igyekszik legjobb tudása szerint végig csinálni. Néztem az úszókat egy magaslatról innen jól látszott, hogy  ki milyen technikával úszik. Szabályosan csak nagyon kevesen úsznak. Mindenféle hibrid megoldásokkal haladnak az úszók, mindenki másként, de legtöbben azért hatékonyan. Sokan használnak segédeszközt, békatalpat, tenyérellenállást néhányan bóját húznak maguk után. Ennek sem látom sok értelmét, a békatalpammal dupla tempóban tudnék haladni, de ez nem a valós úszásteljesítményem. A leglassabbak a "nyugdíjas mellúszás" stílusban nyomulók, akik nagyon vigyáznak arra, hogy nehogy vizes legyen a hajuk, aztán jönnek a rossz technikával vagy erőtlenül úszók gyorsban és mellben, van aki háton is próbálkozik. Természetesen a szabályosan úszók a leggyorsabbak, de itt is nagyok a különbségek, a legtöbben egy oldalra vesznek levegőt, alig látok hármas levegővel úszót, a lábtempóknál is van minden az egyestől a sok-sokig.  Külön ligában úsznak a profik, különösen az elöl haladó két versenyző, akik mire a rajt utolsó emberei a vízbe érnek, már a kör végén úsznak,  és 18 perc elteltével teljesítik is az első kört (1500 m) a háromból és indulnak a második körükre, látványosan előzve mindenkit. Közben szalad az idő, mi is elkezdünk a rajtkapu felé sétálni és beállunk az addigra már jelentős hosszúságú sorba. Közben zivatarfelhők is feltűnnek, de Kocsis Árpi (BSI)  mindenkit megnyugtat, hogy a radar nem mutat esőt. A szpíker a jól ismert Péter Attila számtalan verseny szóvivője, a BSI-s versenyeken azt hiszem mindig ő van. Most is sziporkázik, egymás után süti el a  poénjait, megnyugtat bennünket, hogy nincs mitől félnünk, a vízben nincsenek krokodilok, cápák és egyéb ragadozók, felajánlja a félő hölgyeknek bátorító ölelését, amire egy fiú is jelentkezik, de ő is megkapja az ölelést. Indul a visszaszámlálás és indulunk a vízbe. A karszalagokat nem chipszőnyeggel hanem kézi olvasóval egyenként olvassák le a csuklónkról, így nem túl gyorsan halad a sor, de ez nem is baj, a vízben jobban eloszlunk így. Vagy legalábbis ezt gondolom. A vízből nézve teljesen más minden, mit kívülről. Az úszók túl közel vannak a bóják túl távol. Elindulok gyorsban, amilyen nyugodtan csak képes vagyok ebben az izgatott állapotban. A víz hőmérséklete 25 fok ez kellemes. Zavar, hogy a víz alatt nem látok semmit, csak a nagy sárgaságot, a kezeimet is már homályosan látom csak. Levegővételnél próbálok tájékozódni, de ez nagyon nem megy könnyen, ha előrefelé próbálom szétesik a tempóm, ha oldalra, úgy fogalmam sincs mi van előttem. Hamarosan ráúszom az egyik lassabban úszóra, ennek egyrészt örülök, mert ezek szerint van aki nálam lassabban úszik, felnézek előre, belövöm az irányt, amivel kikerülhetem őt, és a bójasor vonalában maradok. Úszom tovább, most úgy érzem ezzel a tempóval sokáig tudnék menni, de jönnek az apró malőrök, valaki belém rúg, megint utolérek valakit, elvesztem az irányt nem mindig sikerül vízmentesen levegőt vennem stb.  A bójánál mindenki igyekszik minél közelebb fordulni, itt kialakul egy kis tülekedés. Ezekben a helyzetekben muszáj átváltanom mellre, ez egyrészt rendezi a légzésem, másrészt segít elkerülni az ütközéseket. Még mellel is nagyon gyorsan haladok, folyamatosan előzök még olyanokat is, akik gyorsban úsznak, Persze tudom ez csak úgy lehetséges, hogy ezek az úszók nem jól úsznak, de mégis azért ez is sikerélményt ad. 57 évesen úszni tanulni az egyértelműen késő, elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyenbe kezdjen és eredményt reméljen. Szeretem az életem, nem bántam meg semmit amit tettem és semmit nem csinálnék másként ma sem, de azért a mai agyammal lenne néhány dolog, amire több energiát fordítok. Az egyik ilyen az úszás tanulás (a másik a nyelv és ennyi). Ezt gyerekként elkezdve teljesen más lenne ma itt úszni tudom. De ezen nincs mit morfondírozni, ez már így alakult. A kör nagyjából háromszög alakú, most a  leghosszabb részén az átfogó mentén úszunk, istentelenül messze vannak egymástól a bóják, de azért határozottan közeledem a legközelebbi felé. Át kell állnom agyban futásról, itt az 500 m az nem 3 perc mozgást jelent, mint ahogy az 1500 m sem 9 perc. Itt a 4500 m a maraton és most örülök igazán csak annak, hogy nem a leghosszabb távra neveztem. Bőven elég lesz nekem ezen a napon a másfélezer is. Próbálok minél többet gyorsban úszni, hiszen ez az új tanult tárgyam, persze állandóan eltérek a helyes iránytól, a háromszög fordító csúcsánál olyannyira, hogy majdnem ütközöm a szembejövőkkel, így egy kicsit visszafelé kell úsznom, hogy szabályosan kerüljem a bóját. A háromszög hosszabb befogója már a célkapuhoz vezet, azonban ez az irány pont szembeszélben van. A szél nem könnyíti meg az úszást, azon belül a levegővételt, sokszor mikor felbukkanok némi oxigént magamhoz venni a nyitott szám csak egy szél által felkorbácsolt hullámmal találkozik, és ez kopoltyúk hiányában elég nagy probléma. Ilyenkor jön a "nyugdíjas mell" köhögéssel kiegészítve, majd újra vissza gyorsba a következő ilyen eseményig. Közben fáradok is, egyre vacakabbul úszom, ismét megállapítom, amit már régóta tudok, hogy a balra vett levegőim fele olyan hatékonyak, mint a jobbra vettek. Megpróbálok 2-es levegővel menni csak jobbra venni levegőt, ez így túl gyakori és szédülök a sok forgástól, hirtelen ötletből elkezdem ezt felezni, négyes levegő csak jobbra. Érdekes módon ez működik a leginkább, lehet ez lesz a hosszútávú megoldás? Azért érezhetően fáradok, egyre többször átváltok mellre. A célkapu reményteljesen közeledik. Már mindenki igyekszik optimálisan tartani az irányt, így sűrűbbé válik a mezőny. Ez is mennyire más, mint egy futóverseny. Szinte egyformák a versenyzők, nincs annyi idő nézelődni, sem annyi látnivaló a versenyzőkön, ami alapján felismerhetnénk egymást vagy emlékezhetnénk később rájuk. Nincsenek cipők, nadrágok, főként pólók különböző feliratokkal és színekben, frizurák és illatok. Néhány úszószemüveg és úszósapka ennyit látsz abban a néhány pillanatban amikor a szemed a víz felett van. Itt nincsenek beszélgetések, maximum néhány odavakkantott "bocsánat" egy-egy ütközésnél. A végén már olyan sűrűségben vagyunk a célkapu előtt feltorlódva, hogy képtelenség úszni, de a lábunk még nem ér le. Azért valahogy mindenki vergődik a part felé. 41:20-nál érek ki a vízből és állítom meg az órám, a hivatalos idő (41:39) ennél több, mert a célkapuig gyaloglással és a "csippantásra" várakozással elment még néhány másodperc. Valami hasonló  időben reménykedtem, és valami hasonló élményre is számítottam. Jó tapasztalat volt, persze van még bőven mit tanulni és gyakorolni, főként a triatlon versenyek úszás részéhez, ahol az időeredmény sokkal jobban húsba vág, és az ellenfelek is jóval felkészültebbek. Még lesz egy nagy úszáspróba az idén a Balaton átúszás július 22-én, ahol a táv ennek több mint háromszorosa lesz (5,2 km), kíváncsian várom ott mit fogok produkálni. Végezetül ez úton is szeretnék köszönetet mondani úszóedzőmnek Szabó Barbarának, akinek szaktudása és önzetlen segíteni akarása nélkül sosem jutottam volna el idáig. 
A hivatalos végeredmény: 
293-an indultunk 1500 m-en, ebből lettem 84. Korosztályomban 17-en indultunk a távon ebből sikerült az  5. helyen beúsznom. :)

Újságcikk lettem....már megint

Egyszer már voltam, most újra újságcikk lettem. Talán méltatlanul, hiszen vannak, akik nálam öregebbek, aktívabbak, gyorsabbak, kitartóbbak, fittebbek, szebbek és okosabbak. Mégis én lettem az univerzum kiszámíthatatlanságának következtében az, akit megkeresett Wessely Gábor a Tolnai Népújság újságírója, és kérdéseire válaszolva megszületett az alábbi cikk. Az írás nem merül el részletekbe, melyekről én még olyan szívesen meséltem volna, de megértem nem lehet a célja egy megyei folyóiratnak, ami az átlagolvasóknak készül, egy ennél részletesebb riport megjelentetése, terjedelem és érdeklődés hiányában. (Ezúton ajánlom Gábor megjelent remek könyveit, ahol a saját gondolatai irányítják kezét, nem kell szűk keretekben és a riportalanyra fokuszáltan írnia.) Tulajdonképpen elégedett vagyok a végeredménnyel is, és a hozzá járó 1 perces hírnévvel.

(A cikk a Tolnai Népújság 2023.05.11-én megjelent számában található.)

Pohár és Pohárné - 35

Facebook bejegyzésem másolata:

35 éve ezen a napon volt az esküvőnk. Direkt nem teszek ki egy menyasszony-vőlegény idilli beállított képet. Azért nem, mert az csak egy nap volt az életünkben az eltelt három és fél évtizedből. Hivatalosan az volt az első nap és ma már tudjuk, hogy ez a nap számít a legkevésbé a közös történetünkben. A szürke hétköznapok sokkal fontosabbak azon az úton, amit közösen bejártunk. Ezért én most azt szeretném megköszönni Neked, hogy 35 éven át mellettem álltál minden percben, fantasztikus mennyiségű és minőségű munkát végeztél azért, hogy megvalósuljanak álmaink. Mert megvalósultak, olyanok is amiről álmodni sem mertünk. Mivel mindketten abban hiszünk, hogy az élet egyszeri és megismételhetetlen, én a maradékot is Veled szeretném eltölteni. ....és ha tévednénk és mégis van folytatás, akkor újra és századszor is Veled kezdeném elölről.

(Képen a "madárgyár" vállalkozásunk első nagyobb szériája  (500 db) között, ebből fejlődtünk néhány év múlva 10.000 db/hó mennyiségre.  De ez már történelem. 🙂 )

"Száz út vár ránk..."

10 éve futok és ez az időtartam az, ami alatt én majdnem mindent képes vagyok megunni. Ha a futás egy munkahely lenne, már keresném a következőt. A futás egy monoton tevékenység, de pont ezt szeretem benne, mert ez a fajta mozgás képes kikapcsolni, mérsékelni a bal agyféltekés zsongást, ami mindenkiben megállás nélkül dolgozik és ilyenkor a jobb agyféltekére kerül kicsit a fókusz, ami köztudottan a kreatív gondolkodásért felelős. Erre szükségem van, ez segít magamat összerakni újra és újra, ez miatt vagyok képes tovább  fejleszteni a gondolkodásomat, változtatni a nézőpontjaimat, elfogadni vagy ignorálni valamit amivel találkozom a mindennapokban. A futástól jobb leszek, elfogadóbb, talán bölcsebb is, és a fizikai előnyein túl is millió dolog szól mellette. Mégis a napi szintű edzés, a szétfutott futóútvonalak egy idő után kezdenek teherré válni, egy kötelező feladattá, amit minél előbb szeretnék letudni. A sok futó beszámolójában olvasott "flow" élmény számomra ismeretlen, vagy legalábbis egy-két esetnél többször nem éreztem hasonlót futás  közben. Szeretem az élményt, amit a saját magam fejlesztése ad, szeretem a kontrollt, amivel uralom ezt a testet és rákényszerítem, hogy fitt maradjon és ne váljon formátlan zsírmasszává. Szeretem a járulékos eredményeket, az egészségesebb étrendet, a pihentető alvást, ahogy a napi stresszt eliminálja egy edzés. Szeretem, hogy a sportom kikényszerít a természetbe, ahol megy egy folyamatos nagy felbontású mozi, amit én nagyon szeretek nézni és hallgatni. Szeretem, hogy együtt változom az évszakokkal, ahogy a táj. Szeretem a versenyeredményeimet, melyek életem mérföldköveiként maradnak utánam, bizonyítva, hogy még mindig képes vagyok szembe futni a mozgólépcsővel, ami így sokkal lassabban visz engem lefelé, mint a korosztályom nagy átlagát. Olyan példákat látok magam előtt, amitől hiszem, hogy még sokáig képes leszek az aktív mozgásra, és bízom abban, hogy ez a laboreredményeimen is látható lesz. De nem szeretek futni tíz év elteltével sem. Szerencsére már van elég rutinom a saját magam kezelésére, így tudom, hogy mindig kell valami kis csavarás ilyenkor, hogy új lendületet kapjak. Ezért tűztem ki egy magamhoz képest hatalmas célt, mely szerint szeretném teljesíteni a triatlon csúcsát, az Ironman távot, ami megszakítás nélküli 3,86 km úszásból, 180,25 km kerékpározásból és egy maratonból (42,195 km futásból) áll. Tavaly kezdtem edzői segítséggel úszni tanulni, közel 60 órát vettem eddig, a javulás látványos, de ma még elképzelhetetlenül soknak érzem az Im úszó távját. Remélhetőleg ez majd változik. Ennek a blognak kezdeti célja a kerékpártúráimmal kapcsolatos beszámolók megosztása volt, ebből lett mára ez, amit olvashat a kedves olvasóm. Volt aktív 8 évem, amikor gyakorlatilag az egyenlítő hosszánál kicsit többet kerékpároztam. Remélem, ennek emlékét őrzik az izmaim, mert ismét nagy szükségem lesz erre a skillre, ami korábban országokon átívelő túrákon segített. Szükség volt arra is, hogy a 2012-es balesetem halványodjék az emlékeimben. Az mindenesetre biztos továbbra is, hogy a több száz vagy több ezer kilométeres túráknak vége. De legelőször is egy kerékpárra volt szükségem és mivel nagyjából már tudtam a 2 évvel ezelőtti triatlon próba kapcsán, hogy mit szeretnék, közel félévnyi folyamatos piac figyelés után végre megjelent egy olyan ár-érték arányú kerékpár, amire azonnal lecsaphattam, és gyakorlatilag a hirdetés megpillantása után 16 órával, már itthon is volt a csodagépezet.

Ez közel sem egy csúcs kerékpár, de úgy gondolom nem csak ár-érték arányos, hanem Zéta-tehetség arányos is. Magyarán az én képességeimmel arányos, és hiába lenne modernebb, könnyebb gyorsabb, a szűk keresztmetszetet ezúttal is a saját képességeim jelentik. Az első kilométerek még csak az ismerkedésről szólnak. Szokjuk egymást. Roppant kellemes a 16 kg-os   mountainbike után egy ilyennel tekerni, aminek minden alkatrésze azt szolgálja, hogy minél gyorsabb haladásra legyen képes a nyeregben ülő elvetemült. Átlagosan egy 56km-es úton 27,2 km/h-val tudtam tekerni, ezt jónak értékelem, hiszen a 8 év kihagyás nem kevés, és látom a lehetőségét annak, hogyha újra felfejlődöm a régihez hasonló szintre, akkor az Ironman verseny bicikli részét zsebben is tudhatom. A kihívást ezúttal a háromirányban edzés fogja jelenteni, amit még sosem csináltam. Viszont abban is hiszek, hogy valahol ez a legegészségesebb mozgásforma, mert a három különböző sportág komplexen edzi az izmaim nagy hányadát, miközben egymás keresztedzéseiként is működnek. Nem tudom mennyi idő lesz a felkészülés, legjobb esetben talán már jövőre nevezhetek a versenyre, de ez nagyon optimális és önbizalomtól túltengő elképzelés. Ha reálisan nézem, a fokozatosság elvét betartva, melynek része az is hogy néhány rövidebb távú triatlont teljesítek edzés és tapasztalatgyűjtés céljából, akkor 2025 a cél év. Ez annak is függvénye, hogy hogyan haladok az úszással, mert az sem egy egyszerű történet. Az idén már lesz két úszás eseményem is, ahol próbálgathatom szárnyaimat vagy inkább virtuális uszonyaimat. A jó idő beköszöntével egyre többször fogok kerékpáros edzést végezni, és a futást is folyamatosan kell csinálni, mert még egyelőre ez a fő profil és van még jónéhány kitűzött cél ebben a sportban is. Például többek között 6 és 24 órás versenyek, és idén újra egy backyard Tihanyban. Izgalmas év lesz ez is. :)

Kerékpáros ismerőseim miatt leírom a technikai paramétereket. 

• Váz: Scott CR1 pro full karbon
• Hajtómű: DureAce 7900 (50-34)
• Fékváltókar: DureAce 7900 
• Fékek és váltók: DureAce 7900
• Fogaskeréksor: Ultegra CS-6700
• Lánc: Ultegra CN-6701
• Kerék: Mavic Aksium
• Gumik: Continental Ultra Sport
• Kormány: Syncros alu
• Stucni PRO alu
• Nyeregcső FSA karbon
• Nyereg WTB Teaam SL8
• súly: 7,5 kg

Propagandák, háborúk, agymosások

Nézetem szerint a nagy tömegek mozgatására csak egyetlen módszer van, a propaganda. Így mindegy mi a cél, egy termék megvásárlása, egy oltás beadása, egy világvallás elterjesztése, egy háborúba történő belépés, mindezek egy működő propaganda nélkül sosem történhetnének meg. Épeszű ember sosem venne szabad akaratából fegyvert és ölne meg idegeneket és egyben rombolná le mások otthonát, miközben tudja, hogy valahol mások ugyanezt teszik az ő otthonával és szeretteivel. A lelkesen éneklő hadba induló katonák nem így születnek. Gondosan kidolgozott propagandák áldozataként cselekednek teljesen irreális dolgokat. Az uralkodóosztály hatalmi vágyának válnak agymosott, zombi végrehajtóivá, melynek kivétel nélkül ők lesznek a legnagyobb vesztesei is. Hiszen a biztonságos háttérország, szigorúan védett bunkereiből irányító politikusok általában túlélik ezeket a vérgőzös zivatarokat, miközben a hadba küldött fiatal fiúk és a polgári lakosság járulékos veszteségeit képező milliók, csak statisztikai adatként kerülnek a történelemkönyvekbe. A propaganda fogalma egy idős az emberiséggel, sajnos legtöbbször negatív célokra használják, pedig lehetne ez egy jó eszköz, ha olyan emberek használnák, akik a bolygó és az emberiség jövőjét tartják fontosnak saját kérészéletű, szánalmas hatalmi törekvéseik helyett. 

Közel egy évszázaddal ezelőtt egy brit diplomata, aki első kézből figyelte meg a németellenes információk létrehozását a brit kormányhivatalokban, leírta ezeket az első világháború alatti hamisítási eljárásokat. Arthur Ponsonby könyve elmagyarázza a háborús propaganda alapvető mechanizmusait. Ezek az elvek azonban nem az első világháborúra vonatkoznak – minden nyílt konfliktusban és a hidegháborúban is alkalmazták őket. Ezek képezik az információs háború alapját, amely ma sokkal fontosabb, mint régen, hogy megnyerjük a közvéleményt egy ügynek.

A Ponsonby által azonosított alapelvek könnyen megfogalmazhatók „tízparancsolatként”. Ha bármelyikkel találkozott valaki mostanában, az nem a véletlen műve. A szomorú ebben csak az, hogy az emberiség még mindig ugyanúgy manipulálható, mint bármikor a múltban.

Ponsonby tízparancsolata:

1. Nem akarunk háborút.

Megfigyelhető minden államférfi esetében, hogy a háború előtti nyilatkozatában határozottan elhatárolódnak a háborútól. Ők ezt nem akarják, sőt akár még pacifistának is vallják magunkat (pl. Jugoszlávia elleni háború esetében a NATO vezetői). Felmerül a kérdés, hogy pacifisták miért választanak katonai hivatást, politikusok miért írnak alá fegyvervásárlási szerződéseket, fegyvergyár beruházásokat. Valamint az is kérdés, ha ennyire békeszerető emberek vezetik az államokat, miért van szinte folyamatosan háború a világ különböző területein.

2. Egyedül a másik fél felelős a háborúért.

Amikor kitör a háború általában mindkét félnek meggyőző érvei vannak, mely szerint nem ők kezdték, kénytelenek voltak hadat üzenni, hogy megállítsák a másik felet, mielőtt a teljes bolygót elpusztítja. Természetesen ezek az okot sok esetben utólag hamis provokációnak bizonyulnak (Helene megszöktetése Trójába, Kassa bombázása, lengyel egyenruhába öltözött SS katonák határsértése, meghamisított CIA jelentések alapján Irak megtámadása stb.). Ahhoz, hogy meggyőzzük a közvéleményt a háború megalapozottságáról, el kellett hitetni az emberekkel, hogy a háború megtorló jellegű. Az ellenségnek kell viselnie a teljes felelősséget a háborúért, és személyesebben annak vezetőjének (Hitler, Sztálin, Milosevic, Putyin, Zelenszkij).

3. Az ellenségnek az ördög arca van.

Mivel nem lehet egy népet globálisan gyűlölni, ezért a gyűlöletet egy arcra kell irányítani, ami természetesen az ellenség vezetője. Ez a démonizálás kivétel nélkül megvalósul minden háború esetében, mindegy , hogy kiről van szó Persze legegyszerűbb ez az eset Hitler esetében, hiszen a Pokol és a koncentrációs táborok párhuzamának felismerése sem kíván túl nagy képzelőerőt. A második világháború óta Hitlert a gonoszság olyan paradigmájának tekintették, hogy minden ellenséges vezetőt hozzá kell hasonlítani, de a koncentrációs táborok mintájaként szolgáló orosz gulágokat kiötlő Sztálin a nép szemében a jóságos apuska volt, akit népe, a propaganda következtében ugyanúgy rajongásig szeretett, mint a másik oldal „übermenschjei” führerüket. 

4. A háború valódi céljait nemes ügyek alatt kell elfedni.

A háborús propaganda egyik alapelve, hogy a háborút a civilizáció és a barbárság konfliktusaként kell bemutatni. Ponsonby az 1914-1918-as háború kapcsán megjegyezte, hogy a hadviselő felek hivatalos szövegeiben soha nem beszéltek a konfliktus gazdasági vagy geopolitikai céljairól. Hivatalosan egy szó sem esett például azokról a gyarmati törekvésekről, amelyeket Nagy-Britannia várt, és amelyek a szövetségesek győzelmével teljesülnek. Hivatalosan angol-francia oldalon három pontban foglalták össze az első világháború céljait: letörni a militarizmust, hogy megvédjük a kis nemzeteket, hogy felkészítse a világot a demokráciára. Ezeket a nagyon tiszteletreméltó célkitűzéseket azóta szinte szó szerint lemásolják minden konfliktus előestéjén, még ha nem is egyeznek a valódi célkitűzésekkel.

5. Az ellenség tudatosan követ el szörnyűségeket. Ha hibákat követünk el, azok nem szándékosak.

Az ellenség által elkövetett atrocitásokról szóló történetek a háborús propaganda lényeges részét képezik. Természetesen a háborúk során történnek szörnyűségek. A gyilkosság, a fegyveres rablás, a gyújtogatás, a fosztogatás és a nemi erőszak minden háborús körülmény között és minden hadsereg gyakorlatában mindennaposnak tűnik, az ókortól a 20. század háborúiig. A háborús propaganda sajátossága viszont az, hogy elhitesse az emberekkel, hogy csak az ellenség szokott hozzá ezekhez a cselekményekhez, miközben saját hadseregünk a lakosság, sőt az ellenség szolgálatában áll, és szeretik.

Ennek bizonyítására elég manapság csak elbeszélgetnünk egy idős, háborút megélt ismerősünkkel, aki nagy valószínűséggel tud mesélni egy történetet ilyen szörnyűségről, amit a megszállók és egyet melyet a felszabadítók" katonái követtek el, rajtuk, családtagjaikon, vagy egy ismerősükön. A deviáns bűnözés az ellenséges hadsereg szimbólumává kell, hogy váljék.

6. Nagyon kevés veszteséget szenvedünk el. Az ellenség veszteségei óriásiak.

Ennek a tételnek a bizonyítására elég figyelemmel kísérnünk a napjainkban zajló orosz-ukrán háború híradásait, ahol naponta nyilatkozik az egyik fél a saját elhanyagolható és a másik fél jelentős veszteségeiről. Nyilvánvalóan az igazság valahol most is félúton van. Nem lehetne a harci morált fenntartani ha a veszteségeket hangsúlyoznák. A csatatéren lévők így is borúsan látják, hiszen számukra a bajtársaik elvesztése a mindennapi realitás, a halálfélelem szorítása folyamatos stressz. De az otthonülők erkölcsi támogatásához, ami harcokhoz, a további toborzásokhoz és sorozásokhoz szükséges, elengedhetetlenül fontos a lehetséges (és minél közelebbi) győzelem ígéretének lebegtetése.

7. A mi ügyünk szent.

A világ lakosságának közel fele még mindig hisz bizonyos Isten létezésében. Ennek az Istennek tájanként, vallásonként változik a neve, de még a csökkenő tendencia ellenére is, a hívők tömege túl nagy ahhoz, hogy ne lenne érdemes megcélozni őket a legősibb propaganda szöveggel, mely szerint "Isten a mi oldalunkon áll!" Isten támogatása egy ügy érdekében mindig fontos érték, és amióta léteznek vallások, boldogan öljük egymást Isten nevében. Mivel a legősibb propagandáról van szó, azt hiszem ezt kell legkevésbé magyarázni. A keresztes lovagoktól a keresztesháborúkig, a különböző, Isten nevét magába foglaló jelmondatok, szlogeneken át (pl. „The God save the King!”) a mai napig fegyvereket megáldó egyházi méltóságokig számtalan példa bizonyítja, ennek a tételnek a fontosságát.

8. Művészek és értelmiségiek támogatják ügyünket.

Ez természetes, hiszen a művészek és tudósók is csak emberek, saját tökéletlen érzelmekkel, tévhitekkel, és ők is valamilyen szinten a propaganda áldozatai, egyben megteremtői. Hiszen nem létezhetnének kiáltványok költők nélkül, propaganda plakátok képzőművészek nélkül, harci indulók zeneszerzők nélkül, nem lehetne ezeket előadni zenészek nélkül, nem lehetnének atombombák fizikusok nélkül és Ciklon-B  kémikusok nélkül, etcetera. Az értelmiség influenszerként működik a tanulatlanabb tömegek számára. Egy tudós véleménye mindig hitelesebb, azt sugallja, hogy egy szakmájában kiemelkedő tudású ember az élet más területén is tévedhetetlen. Ha többen írnak alá egy nyilatkozatot vagy kiáltványt, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mi tudásunk hiányos, ezért nem láthatjuk át a problémát hozzájuk mérten, így feltétel nélkül elfogadjuk és magunkévá tesszük véleményüket.

9. Az ellenség illegális fegyvereket használ.

Mindig hatásos, ha az ellenség álnokságát a háborús propagandában megerősíteni azzal, hogy „erkölcstelen” és elítélendő fegyverekkel harcol. Ez egy abszurd alapgondolatra épül, mintha lenne olyan fegyver ami nemes, ami erkölcsösen pusztítja el a másik felet. Ez főként  a vegyifegyverekkel merül fel a legtöbbször, hiszen valamiért, egymás belének kidöntése egy szuronyroham során vagy az ellenség  géppuskával történő tömeges félbekaszabolása az „lovagias”, nemes harc, míg mérgesgázzal elárasztása az Ördögtől származó tisztességtelen fegyver. Az első világháború idején folyt a vita arról, hogy Franciaország vagy Németország, kezdett előbb fullasztó mérges gázokat használni. Minden hadviselő fél az ellenségre helyezte ennek a használatnak a szomorú elsőbbségét, biztosítva ezzel, hogy ő maga csak kötelességből „másolta” az ellenség fegyvereit. Az atomfegyverrel játszanak hasonlót, itt az az alaptézis, hogy a nukleáris fegyver készítése, birtoklása, csak bizonyos hatalmak kiváltsága lehet, és maga a gyanú, hogy hasonlóval próbálkozik egy másik ország az már elegendő indokot nyújt annak megtámadására, ha nincs ilyen valós tevékenység, akkor bármikor kreálható titkosügynöki jelentések meghamisításával.

10. Akik megkérdőjelezik propagandánkat, azok árulók.

Ugye rémlik a „háború” és a „különleges katonai művelet” kifejezések közötti különbség?

Az első világháború alatt minden ország pacifistái már keményen megtanulták, hogy a semlegesség háború idején nem lehetséges. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Minden olyan kísérletet, amely a propagandaszolgálatok beszámolóit megkérdőjelezték, azonnal hazafiatlanságnak, vagy jobb esetben hazaárulásnak ítélték. Nem tudok elmenni hazánkban zajló propaganda tevékenység mellett sem. Ha ellenvéleményed van hazaáruló vagy, egy „libernyák”, nem magyar, főleg nem „Nemzeti” és véletlenül sem járhatsz más úton, mint amit a hatalom számodra kijelölt. A család csak egyféleképpen elképzelhető, a szivárványszínű zászló a sátánizmus szimbólumaival vált egyenértékűvé. Az igaz magyar ember heteroszexuális, három gyermeket nevel, a Pártra szavaz, és nem gyakorol kritikát a hatalom irányába. Nem vágyakozik nyugati országokba, nem informálódik idegennyelvű sajtóból, a kampány minden szavát szentírásként, a Párt vezetőjét Istenként tiszteli, annak leváltásának gondolatát eretnek gondolatnak tartja, mely csak töltöttkáposzta túladagolást okozó vacsorákat követő, ágyban  forgolódós  éjszakákon rémálmaiban fordulhat elő.

A propaganda állandóan körülöttünk lévő közeg, ami mindannyiunkat ködbe burkol és attól, hogy sokan átlátunk rajta, még ugyanúgy mozgatja az emberek tömegeit. A tiltakozó felébredtek sorsára ez az egy eredőbe tartó sodródás ugyanúgy hatással van, mintha az események a beleegyezésükkel történnének.

A háborús propaganda Ponsonby által leírt „tízparancsolata” szinte egy évszázad alatt semmit sem veszített érvényéből. A különböző hatalmak erre szakosodott szervezetei és a NATO propagandatisztjei egyaránt intuitív módon alkalmazzák őket, ma is. Mindig kockázatos azt gondolni, hogy a propaganda szisztematikus, aprólékos terv szerinti színrevitelből épül fel, az ember inkább azt hinné, hogy a fejlődés lehetősége keresztbe húzza a régi Ponsonby-elveket. Sajnos a hétköznapi valóság nem erről tanúskodik.

Kép: Amerikai propaganda plakát  Harry Ryle Hopps (1917)