Fly away my flamingo

Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtér. Állok a terminál közepén, és folynak a könnyeim. A szívem tépi a veszteség , és aggodalom miatt érzett fájdalom. Életem minden bizonnyal egyik legszomorúbb óráját élem. Az utolsó pillanatig követem szememmel a távolodó fiatal nőt. Bármit megtennék, hogy visszafordítsam, de közben tudom, hogy az egyetlen helyes döntés, ha engedem a saját akarata szerint, a választott útján, és büszke vagyok rá, hogy van bátorsága megtenni ezt a lépést.   
Napsugár nélkül maradtam. A világ elveszíti színeit, a fények szürkén jutnak el hozzám, céltalannak, és haszontalannak érzem magam, mert mindezt nem tudtam megelőzni valahogy.
Az a néhány ember aki valóban ismer tudja, hogy engem hidegen hagy a politika, de tényleg. Tizenéves korom óta abban hiszek, hogy az egyén szorgalma határozza meg az eredményességét, és ez nem függ a politikai környezettől, mindaddig, amíg képes semleges maradni. Abban a pillanatban hogy az egyik tábor mellett elkötelezi magát, automatikusan az összes többi tábor ellensége lesz, és megindul egy gyűlölködés cunami, aminek csak a halál vet véget. Mégis, vaknak kéne lenni, hogy ne lássuk, hogy ebben az országban a dolgok nem jó irányba tartanak. Ezeknek a negatív folyamatoknak persze csak egy részét okozza vagy súlyosbítja a hozzá nem értő országvezetés, mégis a felelősségük megkerülhetetlen. Szeretnék én  píszí maradni de nem tudok, mert túlzottan érintett lettem, egy érzelmi sérült, aki zombiként járkál az emberek között, mert az éltető energia már csak a létfenntartásra elegendő számára.
A lányom  Angliába költözik bizonytalan időre, nem kizárt, hogy végleg. Tudom nem ő az egyetlen, sokan választották ezt a lehetőséget, és még sokan fogják őt követni. Normális országokban is van ilyen, csak nem százezres nagyságrendben. A normális országokban a fiatalok dolgoznak és haladnak, van jövőképük, nem emészti fel őket a kilátástalanság, ami minden oldalról körbe veszi a magyarokat, mint valami fullasztó szmog. Egy fiatal a sokból, aki meghozta a közel sem könnyű döntést, mert nem látja a jövőjét ebben az országban. Nekem Ő nem egy statisztikai adat, hanem a csúcsértékem, a minden, és az egyetlen. Mióta tudom a hírt, fojtogató szomorúságban élek. Nem lehetek fék  a  gyermekem boldogulásának vonatán, nem hozhatom fel az érveimet, amelyek arról szólnak mi lesz velünk itthon maradókkal, hiszen ez érzelmi zsarolás lenne. Nem tudok érvelni, hogy  később ebben az országban jobb lesz, mert magam sem hiszek ebben. Gúzsba köt és megbénít a tehetetlenség érzése, amit arra gondolva érzek, hogy az eddigi rutinnak vége, amelyben a gondokat képes vagyok megoldani, hiszen 2000 km távolságból gyakorlatilag semmit sem tehetek. Az a paradoxon hogy a szívemhez legközelebb álló ember, fizikailag a legtávolabb van tőlem kikészít, elszomorít, kiöli belőlem az összes motivációt, ami eddig minden reggel segített jókedvvel nekiindulni a napnak.  Biztos vagyok abban, hogy ez a folyamat más folyamatotokat is elindít, melyek megbetegítenek, apránként falják fel a szervezetem, már ezekben a pillanatokban is. Olvasom, hogy egy kormányzati háttérintézmény nemrég könyvet adott ki arról, hogy miért érdemes itthon maradni. A 150 oldalas kiadványban arról írtak, hogy stabil a közbiztonság és stabil a politikai rendszer, alacsonyak a megélhetési költségek, keresztény értékrendre épül a társadalom, és itt a család is. Szánalmas vergődés. Miért lenne vonzó az, hogy stabil EZ a politikai rendszer, ami miatt éppen a kivándorlások zöme történik? A keresztény humbugot meg már a macskám is unja. Csak a család önmagában kevés fiatalt tart vissza, hiszen számukra az állandó online jelenlét, már természetes, és nem érzik annyira szükségét a fizikai kapcsolatoknak, mint az itt maradt sírdogáló, még egy más, nyugodt és offline világban felnőtt, és minden érzékszervükkel ahhoz alkalmazkodott szüleik. De én nem hiszek ebben. Hiszem, hogy egy ölelést ezer emoji sem pótolhat, az érintés, a közvetlen beszélgetés sosem lesz a gépeken keresztül kommunikáló kapcsolatokhoz mérhető. Mindig (eddig) úgy képzeltem az öregkoromat, hogy a gyerekeim a közelemben lesznek,láthatom őket, figyelemmel kísérhetem életüket, segíthetem őket. Ezekben az elképzelésekben nem messenger üzenetek voltak és skype beszélgetések, hanem hús-vér emberi kapcsolatok. Mint már oly sokszor ismét meg kell nyomnom életem GPS-én az újratervezés gombot, és berendezkednünk feleségemmel egy magányos öregkorra, ahol gyerekek, unokák nélkül éljük mindennapjainkat, apró kis jelentéktelen célokat kergetve, és látva, hogy mindaz, amit létrehoztunk darabjaira esik, idegeneké lesz. Meglegyint az előszele már most annak a kiábrándultságnak, amit akkoriban fogok érezni, de addigra már elfogynak a könnyeim, beletanulok abba,amit most még nem akarok elfogadni, hogy a család is éppen olyan múlandó, mint minden ezen a Földön, és a szeretet sem elég mindenhez. De ma még vannak könnyeim, és sírok. Siratom a családom és magunkat, siratom ezt az átkozott bolygót amiből kitartó munkával élhetetlen helyet csináltunk, mert képtelenek vagyunk a jóra, nem tudunk feltétel nélkül elfogadni és szeretni, és a valódi emberi értékeinket eladjuk színes papírokért.

Te pedig kicsi Napsugaram repülj, szállj messzire egy boldogabb világba, és ha már elérted céljaid gyere néha vissza, mi itt fogunk rád várni, minden nap, minden percben.

Mi lett volna ha...

A "Mi lett volna ha.." kezdetű kérdéseknek a világon semmi értelme nincs, de néha jó velük eljátszani.






Tegnap Gyöngyöspatán zenéltem. Útközben megérintett a múlt. Legelőször amikor Petőfibányán hajtottam át. Ez az a település, ami majdnem a lakhelyemmé vált, ugyanis megszületésem előtt itt dolgozott édesapám a Mátraaljai Szénbányák Trösztnél, mint külszíni bányász, kotrómester. A 60-as évek elején a bányászok nagy támogatást élveztek az államtól, és így szolgálati lakásokat kaptak a cégtől, ha igényelték. Szüleimet is várta egy ilyen elkészült, és már kifestett, beköltözésre kész lakás. Apu úgy döntött nem él ezzel a lehetőséggel, mert nem akart a testvéreitől, és a szüleitől több mint 200 km távolságban élni. Ez az egy döntés alapjában változtatta meg az én és a húgom életét. Más lehetőségekkel és emberekkel kapcsolt minket össze, és csak a fantázia szab határt annak, hogy mi minden alakult volna másként az életünkben, jobban vagy rosszabbul, ha akkor apu a petőfibányai letelepedés mellett dönt. Érdekes lehetőség, hogy nem ismertem volna meg a feleségem, ezt el sem tudom képzelni. Ez az egy változás meghatározta volna az életem, a gyerekeim életét. Érdekes továbbá, hogy a hatvani zenészkolleginámat sem ismerném, annak ellenére, hogy fizikailag csak néhány kilométerre élnénk egymástól, hiszen ezt a kapcsolatot éppen egy tolna megyei barátomnak köszönhetem, akivel együtt jártunk zeneiskolába. Ezen kívül számtalan embert kerültem volna el, és helyettünk ugyanennyit ismertem volna meg. A mostani és az elképzelhető barátaimnak valószínűleg nem is lenne közös metszete. Ezek a más emberek, más személyiségként, másként hatottak volna rám, ez által én is mássá válhattam volna, mint aki ma vagyok. Egész biztosan más munkahelyeim lettek volna más főnökökkel és kollégákkal. Olyan a sorsunk mint egy végtelen sokszemű háló, ahol minden kereszteződése a szálaknak egy új irányba indít el, minden döntés alapjaiban képes megváltoztatni az életünket, ezzel együtt megváltozik a hozzánk szorosan kapcsolódók élete is, és teljesen más embereket sodor az életünkbe a véletlen. Én nem hiszek a sorsszerűségben. Hiszem hogy az életünk egy bonyolult, leginkább a káoszhoz hasonlítható eseményfolyam, ahol a sok hatás és ellenhatás következtében úgy sodródunk a világban, mint porszemek a levegőben.  Kiszámíthatatlanul, és véletlenszerűen. Jó lenne ezeket az elágazókat megmagyarázni egy felsőbb értelem döntésével és meg is magyarázzák sokan, mert az emberi elmének kapaszkodókra van szüksége ahhoz, hogy túlélje saját halandóságának gondolatát. De valójában a döntéseket mi magunk hozzuk meg életünk minden percében. Vagy nem döntünk, hanem tétovázunk, halogatunk, elodázunk, és ezzel pont ugyanazt érjük el mint egy döntéssel. Választunk egy irányt, elindulunk a hálón más irányba, vagy folytatjuk az addigit, ami nekünk kényelmes, vagy csak jobbnak hisszük. Életünkben emberek jönnek-mennek, hozzák a saját ismerőseiket, akik néha nagyobb hatással lesznek ránk, mint az eredeti ismerős. Minden ember élete egy ilyen hatalmas háló, és a háló szemek számtalan ponton kapcsolódnak mások hálójához. Pont, mint ahogy a Face Book-on érzékelhető, csak ott nem a valódi embereket látjuk, hanem azok virtuálisan felturbózott álarcos mását, akikkel csak jó dolgok történnek, akiknek az élete csupa fény, és csillogás, és a helyesírása legtöbbjüknek csapnivaló, a gondolataikról, fétiseikről és lelki torzulásaik elkendőzhetetlen megnyilvánulásairól meg inkább nem is ejtenék szót. Nekem jobban esik elképzelni a világot a káosz elmélet szerinti működő katyvasznak, mert így elviselem, ha nem működnek a dolgok, és bármennyire szervezett is valami egészen biztosan kijönnek hosszútávon a hibái, mind a technikai dolgoknál, mind az emberi kapcsolatoknál. Nem lehet egyetlen eredője több milliárd ember cselekvésének, a világ nevű kiflicsücsköt ezernyi irányba cibálja a sok milliárd hangya, és az valamennyit mozdul valamerre a pillanatnyi erők eloszlásának megfelelően, csak azért, hogy a következő pillanatban más irányba induljon el. A Jurassic park óta tudjuk, hogy a komplex rendszerek kiszámíthatatlanul viselkednek. A világ egy komplex rendszer.
Éppen itt tartottam gondolataimban, amikor elértem Rózsaszentmártont, melynek a határában egy hatalmas monstrum kotrógép van kiállítva. Egy un. "E" gép, hegybontó gémmel. Apu ilyennel is dolgozott, fele gyermekkorom nyári szüneteit ilyen gépek közelében töltöttem, számomra ezek a szörnyek akkor és most is csodálatosak, és még felnőtt szemmel is hatalmasak. Éppen egy ilyen géphez kapcsolódik egy emlékem, mikor apu ölében ülve dolgoztunk, és ő megengedte, hogy bizonyos kapcsolókat, ami a gép fordulását irányította, én működtessek. Ennek gépnek elektromos motorjai vannak, csupa elektromos kapcsolóval lehet irányítani. Nekem persze sikerült valahogy olyan kapcsolási kombinációt előidéznem, ami kis időre megakasztotta a szocializmus építését, és szerelőt kellett hívni, aki biztosítékot és kapcsolót cserét. A rossz kapcsolót megkaptam emlékbe hosszú évekig őrizgettem, játszottam vele, aztán ahogy ez lenni szokott valaki, valamikor szemétnek minősítette és kidobta.Természetesen megálltam,lefényképeztem, és megsimogattam a hatalmas lánctalpat, és azokban a pillanatokban ismét kisfiú voltam, és büszke apura, aki egy ekkora szörnyet képes irányítani.

Korinthosz 80 - avagy mit csinálnak ilyenkor a normális emberek :)

2016-ban találkoztam először ezzel a versennyel, és ekkor olvastam el a versenykiírást. Én akkoriban az ultrafutást, még csak extrém, néhány futó által űzött különcségnek képzeltem. Az, hogy egyre többen próbálkoznak maraton feletti távokkal azóta egyre jellemzőbb, mondhatnám divatosabb lett. Két éve bicajra ültem, és a verseny napján végigtekertem a jól ismert kerékpárutat, hogy testközelből lássam mi zajlik ezen a versenyen. ...és láttam, hatalmas egyéni harcokat, gyötrelmeket, mosolyokat, vért és verítéket. Bevallom, úgy hittem ez nem normális. Akkoriban még a verseny leghosszabb távja a 80 km volt, és én nem értettem. Vajon mi lehet abban a jó, hogy 8-10 órán át gyötrődsz a napon, küzdesz saját szervezeted ellen, ami már nagyon korán elkezdi sugározni az önvédelmi jeleket, hogy "állj meg, ne menj tovább"? Mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy egyszer a távoli jövőben eljussak erre a szintre, hogy egyáltalán legyen esélyem kipróbálni magam egy ilyen távon. Azóta sokat változott a futás világa, és maga a Korinthosz verseny is. Tavaly beneveztünk tesómmal és barátnőjével egy hármas váltóra, ahol én futottam az első 41-et, ők pedig ketten a maradékot. Az addikció ekkor következett be, egy életre megfertőzött az ultrafutó közösség. A verseny végére úgy éreztem, hogy szeretek mindenkit, és én közéjük szeretnék tartozni. Elhatároztam, hogy 2018-ban nevezek a 80 km-es távra egyéni indulóként, és a lehető legjobb tudásom szerint felkészülök rá (erről kicsit később). Közben a verseny változott, a leghosszabb nevezhető táv 100 mérföld lett, 160 km és egy kicsi, így a verseny alkalmassá vált az ultrafutó versenyek királyának, a Görögországban minden szeptemberben megrendezett Sparthatlon kvalifikációjára. Így lett ultrás körökben a 81km-ből "babatáv". (copyright by Simonyi Balázs). Nos, én ezen a babatávon kívántam magam megmérettetni, és már a téli alapozás ennek a tudatában kezdtem el. Közben persze beugrott a szederkényi baráti futás, ami 100 km, de ez nem hivatalos verseny, nincs szintidő, így nem is vettem túl komolyan, és szokásomtól eltérően úgy indultam neki, hogy amíg van kedvem és bírom futok, ha nem megállok. De erre nem került sor. A Korinthosz egy kicsit más téma, a szintidők számomra nem annyira tágak, hogy ne kelljen rájuk figyelni, és mindenképpen végigszerettem volna menni a távon lehetőleg séta nélkül és 10 órán belül. Mindkettő sikerült, de ez nem teljes mértékben a felkészülés sikerességének köszönhető. Még mindig túlsúlyos vagyok, már nem nagy mértékben de egy 5-7 kg-ot szívesen elajándékoznék jótékonysági célokra bármikor. A felkészülés kezdetén elhatároztam, hogy a verseny idejére ebből minél többet lefaragok. 3 kg sikerült, de ellentétes előjellel. A versenyt néhány héttel megelőző nyaralás észrevétlenül térített el, az addigi helyes útról, amit addig a táplálkozásomban viszonylag egyenletesen követtem. Ez egy kicsit elkedvetlenített, mikor szembesültem vele, mert a még nagyobb túlsúly további felesleges terhelést jelent a futásban, fokozza az izmok, ízületek igénybevételét, azok előbb kezdenek elfáradni, növekszik a sérülés kockázata. Valahol hátul az agyam mélyén folyamatosan motoszkált a gondolat, hogy a testem lehet, hogy ezúttal meglepetést okoz, és nem úgy fog reagálni az extrém terhelésre ahogy várom. Voltak a verseny közben érdekes érzések, szúrások, jelzésszintű fájdalmak de szerencsére a táv végére vagy elmúltak, vagy csökkentek, de nem gátoltak a haladásban. A verseny az egyik, ha nem "A" legjobban szervezett futóverseny az országban, a szervezők magasra teszik a mércét, másokkal és a jövőbeni önmagukkal szemben is. Nekem semmilyen hiányérzetem nem volt az elsőtől az utolsó percig. Minden program percnyi pontossággal a meghirdetett időben indult, és a lebonyolítás annyira zökkenőmentes volt, amilyen zökkenőmentesen csak lehet kezelni 2-300 embert. Szerencsére két éve már a 81 km rajtja éjfélkor indul, ezzel pont a korábbi versenyek legnagyobb nehézsége az augusztusi meleg szűnt meg legnagyobb örömömre. A meleget a 160 km indulóinak kell elviselniük. Az idén a sors kegyelméből hűvösre fordult az idő, így jó eséllyel indult mindkét táv mezőnye. A rajtban 14 fok körüli hőmérsékletben vártuk az indulást. Csodálatos pillanatok ezek, mindenki a saját hite szerint készül az indulásra, gyakorolja a már bevált, vagy beváltnak hitt praktikáit, eszik-iszik, krémekkel keni magát, melegít, nyújt. Néhányan full menőcuccokban a futóruházat minden találmányát felvonultatják, mások minimális felszereltséggel indulnak el. A cél közös, Szekszárd Garay-tér, egy nagyon megcsavart útvonalon (hiszen Szekszárd alig több,mint 40 km közúton), és ez az út türelmet elszántságot és némi felkészülést igényel, sőt követel a teljesítőktől. Visszaszámlálás tíztől és 0:00-kor rajt. A pulzusmérő pántom nem ad jelet az órámnak. Apró technikai zűr, nem vagyok hajlandó energiát pocsékolni arra, hogy ezen bosszankodjam. A pulzusom szerencsére sosem okoz meglepetést, inkább csak az utólagos kiértékelésnél lenne szerepe a mérésnek, mint futás közben. Futok "érzésre". A táv felét tavaly már futottam, semmi meglepetést nem tartogathat. Az idén valahogy sokkal rövidebbek érzem a rajt utáni 10 km-es Szúnyog-sziget kört, tavaly sosem akart vége lenni, most az első óra úgy repül el, mintha nem is lenne. Örömmel látom, hogy 6 perc/km-rel haladok, jó lenne ezt tartani minél jobban,mert a frissítők megállói úgyis sok időt visznek majd el.  5 óra a szintideje az első 40 km-nek, ebbe sok lötyögés azért nem fér bele. Máris a bicajúton haladunk kifelé a városból, a bevásárlóközpontok mellett, majd rákanyarodunk a Duna gátjára. Éjszaka a fejlámpa fényében nem valami lélekemelő futni, nincs más, csak a többiek hátáról visszaverődő fények, és a lámpa fényköre. Nappal jobban elnézelődnék, hiszen tapasztalatból tudom, szép ez a környék. Előttem a fények a végtelenbe vesznek, néhol köd ereszkedik ránk, amit a lámpa sem képes átvilágítani. A szervezetem teszi a dolgát, a lábak futnak, a tüdő oxigént gyárt, a szív vért pumpál. Az agyam meditatív módban különböző kérdéseket boncolgat. Viccesen felteszem magamnak a kérdést: "Vajon mit csinálnak ilyenkor a normális emberek?" Mert be kell látni, hogy amit most teszek, az csak néhány száz ember számára számít természetesnek ebben az országban. Hiszen két éve még én is alig értettem. Most meg itt futok az éjszaka közepén, néhány tucat hasonló elvetemülttel, és még fizettem is érte. Kezdem várakozással kémlelni a messzeséget, és nemsokára felbukkannak a szekszárdi híd fényei. Ennek örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy az utána következő frissítés az már a féltáv. De örömömnek ez csak az egyik része. A másik az, hogy tudom, hogy a testvérem körülbelül ezekben a percekben elkezd készülődni, hogy autóba ülve a keselyűsi frissítőponthoz utazzon,és velem találkozzon, hogy a félúttól a célig, ahol csak lehet nekem segítsen. Ez ad egy csomó plusz energiát. Visszaemlékezem a tavalyi ezen a szakaszon futásra, és tudom, tavaly itt már mennyire fájt a lábam, az utolsó km-ek már nagyon rosszul estek. Most semmi hasonlót nem érzek. A  normál fáradtság van a lábaimban, és azok a fájdalomcsírák, amelyek a táv végére majd szárba szökkennek, és még napokig éreztetik hatásukat. A Duna-híd. Rengetegszer bicajoztam át már itt, de gyalog, csak most vagyok másodszor. Autók jönnek mennek a hídon az éjszakában, vezetőik gondolhatnak valamit rólunk. Sok szentjánosbogár vonul a töltésen, ki tudja honnan, és ki tudja hová. Frissítés a híd alatt, eszem néhány falatot, és a szokásos kóla-víz kombóval leöblítem. Eddig ez vált be a hosszabb futásokon, a kólában lévő cukor energiát ad, a koffein ébren tart a víz meg víz. Nagyon vacak az út a híd után, figyelni kell a gödrökre, valahogy ez a szakasz is rövidebbnek tűnik mint tavaly nemsokára feltűnnek Keselyűs fényei. A pont előtt az útszélén ott áll telefonnal a kezében engem videózva, az én a világon mindössze egyetlen példányban létező húgom. Hosszabb megállót tervezek, valami meleg kaját is kéne végre ennem. A frissítőpont személyzete itt is, mint mindenhol szenzációs, hamarosan kapok főtt rizst, kicsit megsózzák, egyszerűen isteni, és a későbbiekben bebizonyosodik, hogy nagyszerű energiaforrás. Megközelítőleg negyedórát terveztem erre a pontra, ez kb. így is valósul meg. Indulok, visszafelé örömmel nyugtázom, hogy új energiáim lettek, és, hogy nem hiába dúdolgattam Komár László, Oh csak a hajnal jönne már című dalát, mert keleten határozott világosodás indult meg, de azért a fejlámpa még indokolt. Valahol itt járok gondolatban, amikor megtalálom az út egyik legalattomosabb kátyúját,és belelépek. Ez hamar visszaránt a valóságba, hogy figyelni kell hova lépek, mert a bokatörés, vetőkártya szerint nem jó jel a sikeres versenyteljesítésre. A hídnál balra fordulunk, irány Bogyiszló, az egyetlen szakasz amelyen még sosem jártam. Hosszú egyenes, unalmas egészen a révlejáróig. Itt jártunk két napja tesómmal, hogy megnézzük merre visz  a falun belül az út. A falu határáig borzalmas az út, kavicsos göröngyös, lánctalpassal megjárt deformálódott foltok alig futható egyvelege. Mindenki kacsázva halad próbálja az agyunkban futó szoftver megtalálni a legkíméletesebb útvonalat a már közel sem fitt lábainknak. Egyértelműen világos van. Végre megszabadulhatok a fejemet pántként szorító lámpától. Jellemző az összeszedettségemre ekkor már, hogy néhány holmi nálam marad, amit tesómnak akartam adni, így aztán még néhány kilométeren át cipelem tovább a lemerült pulzusövet és a Szekszárdon várakozó autóm slusszkulcsát is. Bogyiszlóról kiérve az M9 felüljáró után kanyarodom a Sió gátjára, itt mindjárt Inhoff Józsiék frissítőpontja található, ahol egy szenzációs meleg teát, és egy kis padlizsánkrémes kenyeret kapok. Futok tovább, ismert terep, ide már futottam el otthonról, és vissza, ismerem a távolságait. A reggelben kibontakoznak a szekszárdi dombok, és maga a város. Nagyon örülök, egyre inkább érzem, hogy már nem lehet semmi akadálya annak, hogy célba érjek, hiszen itt van minden látható távolságra, minden csak néhány kilométer. 7 km a palánki híd, onnan 5 a sióagárdi, onnan megint 5 az Árnyas-szurdik kezdete, és utána újabb 5 a célig. Vacak 22 km, még két óra és egy kicsi. Ha eddig azt hittem, hogy az előző szakaszokon a legrosszabb úttal találkoztam, a Sióagárd előtti töltés überelte mindet. Egy keskeny keréknyomban futni sosem kellemes, pláne ha ezen korábban még nedves állapotban végig ment egy traktor. Nagyon lassan telnek ez miatt a km-ek. A szekszárdi  híd óta érem be a már csak sétára, vagy kis futás-kis séta kombóra képes 160 km-es versenyzőket. itt már sokkal találkozom, hiszen gyalogolva is van még elég idő ahhoz, hogy célba érjenek. Elég rossz állapotban is van némelyikük. Egy lány előttem 50 m-el, hirtelen lehúzza a nadrágját és guggolóhelyzetbe ereszkedik a dolgát haladéktalanul elvégezni. A gyomor és az emésztés kikényszeríti a gyors megoldást. Itt ilyenkor már sokadik szempont a szemérem, és valójában engem sem zavar közel sem, hiszen abszolút megértem a  szituációt, és tudom, hogy ezek a dolgok egy ultraverseny velejárói. Nekem kevésbé érzékeny a gyomrom futás közben, mégis már okozott nálam is versenyen, vagy edzés közben meglepetést. A legrosszabb úton is lehet haladni, még ha csak lassan is, és a sióagárdi Sárvíz, majd Sió hídja után, már csak egy frissítőt várok, a Bor utcai utolsót. Jó nagy S betűt teszünk meg addig. Utolsó frissítés, számolom, hogy 3,5 liter kólánál tartok körülbelül, ez azért elképesztő, mert a hétköznapokban, amikor normális vagyok ennyit nem iszom meg fél év alatt sem. Árnyas szurdik, a verseny mumusa. A táv 476 m emelkedésének 99 %-a itt történik. A legtöbben ezt sétálva teszik meg. Én is. Nincs hova rohanjak, bőven a tervezett időn belül vagyok, és még utána is kell egy kis energia a Kadarka utca emelkedéséhez, majd inkább ott futok. Felérek a domb tetejére, már tudom, ez meg van. Semmi sem menthet meg attól, hogy néhány perc múlva a kezemben tartsam a névre szóló célszalagomat. Őszintén mosolygok a világra. Megint elérek egy kitűzött célt, mint már oly sokszor. Felérek a Béla térre, húgom kezében a szalagommal vár, elhomályosodik a szemem, kicsit sírunk ilyenek vagyunk mi. A célegyenesben fejem fölé emelem a szalagot és átfutok a célkapun. Megérkeztem. Nem csak Szekszárdra. Megérkeztem egy újabb állomásra, a futás egy új szintjére. Tagja lettem egy szűk csoportnak, akik a mai technológia mellett, ahol teljesen értelmetlen dolog hosszútávokat gyalog megtenni, mégis kifejlesztik és fenntartják magunkban a képességet, hogy akár napokon át képesek legyenek futva megtenni hosszú utakat. Jól érzem magam a bőrömben. Szeretem ezt a közösséget, nélküle szegényebb lennék, szeretem a futókat a frissítőpontok személyzetét, a sok-sok embert a saját történeteikkel. Egyre több barátom van köztük, és ugyan mindenkit más cél hajt, de mégis valahogy az alapok egyeznek. Tömegpszichózis? Lehet. Ez a közös szenvedély, a futás, összeköt velük, olyanok nekem mint háborús bajtársak, mert kint a pályán mindenki harcol, leginkább önmagával és a körülményekkel, de ebben a harcban sosincs egyedül teljesen, mert ha segítségre szorul egészen biztos lehet abban, hogy a következő futó akivel találkozik segíteni fog, mint egy bajtárs. Micsoda remek szó a nyelvünkben, bajtárs, egy társ a bajban.
Szeretem azt a valakit, aki futás közben vagyok, aki legyőzi a problémáit, aki kritikus szemmel vizsgálja a szervezete visszajelzéseit. Szeretem a testem, ezt a hihetetlenül  bonyolult biogépezetet, ami alárendeli magát az agyamnak, és az akaratomnak, csodálattal figyelem ahogy végzi a dolgát amire kitalálták, ahogy az izmok húzzák a csontokat, és ez a monoton munka mozgássá alakul, és órákon át viszi előre a testet. 53 éves vagyok nincsenek csodák. A szervezetem elkezdte a lassú menetelését a leépülésben, ami elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan. De lassítható, ebben hiszek. Nem az öregedés ellen küzdök, hanem a jó minőségű öregkorért, és erre van esély, hiszen naponta látom a korosztályom nem sportoló tagjait is, és ez a kép elszomorító.
Joggal merül fel a kérdés hogyan tovább, ez után mi jelenti a kihívást. Ez csak a laikusoknak kérdés, ultrafutók mosolyognának ezen, mert szerencsére ennek a műfajnak megvannak a minden emberi határ feszegetésére alkalmas kihívásaik, ebben nincs hiány. Jövő nyáron az Ultra Tisza-tó 111  126 km-es versenyén szeretném magam kizökkenteni a komfortzónából. Itt a verseny ideje alatt  jellemzően pokoli meleg, és az eddigieknél hosszabb táv fogja a leküzdendő nehézséget generálni. Ez a terv, ennek megfelelően igyekszem a hátralévő időszakban készülni, aztán a verseny tapasztalatával a hátam mögött eldöntöm, hogy mi lehet reálisan a következő cél. Egy biztos, amíg képes vagyok rá futni szeretnék. Namaszté.

Százas lettem

Már senki sem mondhatja rám, hogy nem vagyok százas, bizonyos értelemben persze igen. :)
Tegnap sikerrel végigfutottam egy kicsivel több, mint 100 km-es távot. Erős kezdés volt ez így a futóév első eseményének, de az az előnye meg van, hogy innentől talán minden könnyebb lesz ebben az évben, és a tegnap szerzett tapasztalatok birtokában jobban tudok készülni a következő eseményekre.
Mindez még tavaly kezdődött, amikor neveztem erre a versenyre, A Szederkény-Bóly 100 km-es "bulifutásra", de csak a féltávjára. 55 km a baranyai dombok között már tavaly is megviselt, jellemzően az emelkedőket gyalogoltam, és a síkokon, lejtőkön futottam. Emlékszem mennyire vártam a végét, és elképedve néztem azokat akik mindezek után még kimennek a második névlegesen 45 km-es körre. A verseny egyik legnagyobb értéke számomra, hogy megismertem Inhoff Józsit  az esemény szervezőjét és kis csapatát, valamint a pálya összesodort két nagyszerű emberrel Szilágyi Gyulával, és Schmidt Ferenccel, ami tipikusan az"I think this is the beginning of a beautiful friendship" klasszikus mondatban már leírt élménynek bizonyult. Tavaly valahol 35 km körül találkoztunk és 45-ig mentem velük, aztán Gyula lassan távolodni kezdett, neki még vissza volt a második kör is. A futás hangulata a szervezők és frissítőpontok  kedves hozzáállása a futókhoz mély nyomot hagyott bennem, és már a verseny végén tudtam, hogy jövőre is itt leszek.
Amikor az idei kiírást megláttam, rögtön neveztem, ezúttal a teljes távra, ez csakis az egér lenyomása időszakában fennálló átmeneti elmezavarral magyarázható, hiszen én korábban ennek a távnak a közelébe sem értem el soha. Mindegy a kocka el volt vetve, és vártam a kelést, mert kockafám még úgysincs. Nem tudtam mire számítsak, nem tudtam hogyan fog a szervezetem reagálni, nem volt semmilyen tervem sem tempóra, sem frissítésre, csak annyit tudtam, ha valami komoly dolog meg nem állít végig szeretném futni. Ezúttal az emelkedőkön sem szerettem volna sétálni. A futást megelőző éjszakám nem volt százszázalékos, két órakor már elkezdtem nézegetni az órát, amiért nem kicsit voltam mérges, mert nagyon szükségem lett volna az alvásra. Hála az M6-osnak szinte közvetlen út vezet tőlünk Szederkényig, így háromnegyed óra alatt odaértem. A nálunk csillagfényes tiszta levegő a Baranya megye tábla után tejköddé változott. Ennek azért annyira nem örültem. Tudtam, hogy a táv nagy részében autók által is használt utakon, sőt az 57-es főúton fogunk haladni, ami még jó látási viszonyok mellett sem teljesen veszélytelen. Az idén már kaptunk a csuklónkra chip szalagot, így a hivatalos időmérés is megoldódott, illetve ezúton valamennyi információt kaptak az otthoniak is arról hogy a táv melyik szakaszában járunk. 6 órakor megkondultak a szederkényi templom harangjai és Józsi kezében is megszólalt a rajtjelző kürt. Elindultunk, mindenki lámpákkal és fényvisszaverőkkel megpakolva, ami nem sokat csökkentett a mellettünk elhaladó egy-két gépjárművezető frusztrációján, nyomták a dudát, mintha attól a köd feloszlana, vagy bármi is történne. Gyulával és bicajos kísérőjével Ferivel mentünk hármasban, sokat beszélgettünk, még tele voltunk energiával, jól éreztük magunkat.Szerencsére az 57-es útról lekanyarodva, már sokkal kevésbé forgalmas úton haladtunk tovább. A hajunkra ráfagyott a kilehelt pára és a köd, viccelődtünk is vele, milyen jól jönne ez a jég néhány nyári versenyen. 30 km után Himesházára értünk, ahol nekem egykori iskolatársam, és fogorvosom Erika lakik, szerencsére éppen kint volt a ház előtt, gyorsan üdvözöltem, és mentünk tovább, még nagyon sok volt vissza. Gyula remek formában van, számomra egy kicsit nagyobb tempót futunk, mint ami kényelmes lenne, de megyek, mert a társaságuk olyan plusz töltést ad, amit minél később szeretnék csak nélkülözni. Szerencsére Gyula is fejébe vette, hogy idén nincs séta, így megfutjuk az emelkedőket, amiből az első körön akad éppen elég. Kb. órányira vannak ebben a tempóban egymástól a frissítőpontok a többségét igénybe is vesszük. Az önkormányzatok szponzorálják a frissítést, így az egyes állomásokon fogalmunk sincs, hogy mi fog bennünket várni. A tavalyi év tapasztalata alapján azonban nagyon várjuk a 39. km-nél, Kékesdnél lévő "palacsintázót", ahol tavaly jól belaktunk palacsintából. Ezúttal is itt vár a palacsinta, és a zsíros kenyér. Próbálok mindent enni, kíváncsi vagyok mit bírok és mit nem, de úgy tűnik semmi nem okoz gondot, a hízásra hajlamos ember étvágyának is van néha előnye. Mondjuk űrkajával, géllel és hasonlókkal nem is készültem. Valahol ezután kezdem érezni, hogy Gyula tempója kezd sok lenni nekem, kezdek elmaradozni, először még csak centikkel, utána néhány lépéssel, Gyula kedves, és visszavesz, néha szinte meg is áll, hogy bevárjon. Érzem, ez a második körben már nem fog így menni, ezt mondom is neki, szerintem ő is érzi, és azt is, hogy nélkülem jobb tempót tudna menni. Lassan visszaérünk az első kör végén 55-km-nél Szederkényre, becsippantunk és kicsit regenerálódni próbálunk. Gyula száraz ruhát vesz, én persze ezzel sem készültem rutintalanság fél egészség. Eszem egy kicsit, írok a családnak, és közben mentálisan küzdök a fejembe bújt kisördöggel, aki megpróbál rávenni, hogy ne menjek ki a második körre. Tény, hogy ebben a pillanatban nagyon nehéz elképzelni a sajgó lábaimmal, hogy képes leszek közel még egyszer ennyit futni, de a koponyám az induláskor jelképesen feltöltöttem betonnal, ami nem gondolkodik, és főleg nem enged a kitűzött célból. Így aztán bármennyire is nehéz felállni, nekiindulunk a második körre. Gyulának és Ferinek mondom ne foglalkozzanak velem, megyek a saját tempómban, és így is lesz. Ez később szerintük is a nap legokosabb döntésének bizonyul. Beállok egy lassabb, de érzetre sokáig tartható tempóra, próbálok nem gondolni az előttem lévő táv nagyságára, a fájdalmakra. Mindig csak 10 km-rel járok fejben előrébb. Bólynál a Nap átsejlik a ködrétegen, ez jól esik, bár még mindig fázás határon vagyok a vizes ruhákban, és a lassú tempó miatt nem túl sok hőt termelek, de a Nap valahogy reményt sugároz belém, és újra erősnek érzem magam fejben és lábban is. Végtelen hosszú egyenesek jönnek, nagyon lassan peregnek a km-ek. Ilyenkor előszeretettel gondolok más, korosztályomba tartozókra, akik 100 métert sem tudnak futni, és minden egészségügyi paraméterükben hozzám képest betegek. Bevillan, hogy már "csak" egy maraton van vissza. Mosolygok magamban, a maraton még nem rég az elérhetetlen cél volt, most olyan távot futok ahol ez is csak egy résztáv, ez a futóevolúció. Közben hírek jönnek a mezőny elejéről, ahol hihetetlen tempókat futnak, hihetetlen emberek. Én nem velük versenyzem. Itt az egyetlen ellenfél én vagyok. A Nap lassan kezd alábukni a horizonton, meg van az idei év célversenyének távja, a Korinthosz 81 km-re, már csak egy félmaraton, itt mondom ki először magamban, hogy ez már meglesz, tudom, hogy innen akár besétálok, de ha kell be is mászom a célba. Egyébként jól vagyok. A fejlámpa ismét a fejemen, a beálló sötétben  lassan csak az általa bevilágított terület jelenti a külvilágot. A cirkáló kísérőautók többször rákérdeznek az állapotomra, de tényleg jól vagyok. Egyenletesen haladok, nem vagyok szétesve, és még mindig nem sétáltam egyetlen métert sem, kivéve amit a frissítőpontokon óhatatlanul muszáj. Még soha nem mutatott az órám ilyen km számot, kicsit az elején megijedek, mert olyan mintha megállt volna 100 km-nél, de nem, csak a három számjegynél másként mutatja a tized kilométereket. Már rég elhagytam Bólyt, elméletileg 2 km múlva a célban kéne lennem, de Szederkény még sehol. Előttem két lány fut, kicsit tanácstalanok az autópálya aluljárójánál, hogy merre kell továbbmenni, de én emlékszem, mert idefelé is erre jöttünk. Innentől együtt futunk a célig. Ha 102-re számítasz minden lépés valahogy fájdalmasabb amit ez felett teszel meg. De már legyőzhetetlenek vagyunk, látjuk Szederkény fényeit, és nemsokára befutunk a célba. 104,5 km az órám szerint a vége. Elmondhatatlanul jó érzés. Az embertől elvehetnek mindent, mindent ami anyagi természetű, akár az életét is, de ezek a pillanatok örökre velünk maradnak, kitörölhetetlenül őrzi az emlékezetünk, amíg csak élünk.

Újabb szintugrás, talán ez már nevezhető ultra távnak is. Sok minden kiderült ezen a napon. A legfontosabb, hogy tudok ennyit futni. Simán indulhatok 100 km-es távon, vagy egy 12 órás versenyen. A frissítésre nem érzékeny a gyomrom, az ultrafutók körében annyira gyakori anomália, az evésképtelenség, engem egyáltalán nem érint. Ettem zsíros- és lekváros kenyeret, kolbászos szendvicset, és különböző linzereket, nápolyit és töpörtyűt, palacsintát ittam vizet, teát, kólát, sok kólát. Sótablettát azt azért vittem, de ahol volt valami sós kaja az asztalon, ott inkább azt választottam a kapszula helyett. Nincs szükségem űrkajákra, egyébként sem eszem szívesen műanyagot, ez jelentős könnyebbség, és egy csomó pénzkiadástól mentesít. Lehet, hogy jobb hatásfokú lenne a frissítésem gélekkel, de az én szintemen ennek nem túl nagy jelentősége van. Azt meg tudom, hogy milyen a nyári forróságban egy felforrósodott borzasztóan édes zselét a számba nyomni, amikor már a hátam közepére sem kívánom. Borzalmas. :) A lábam persze fájt, de ez Gyula barátom szerint az ultrában alap, és nagyon hülye dolog lenne, ha ez nálam nem így lenne. De nem fáj jobban, mint 5 éve egy félmaraton után, vagy mostanában egy maraton után. Nem szedett szét jobban, mint bármelyik verseny, pedig erre számítottam. Összességében csak pozitív élményeim voltak.
A verseny résztvevői, és a szervezők szenzációsak.  A 3700 Ft-os nevezési díj sokszorosát kaptuk  vissza a nap folyamán. Nagyon jó, kellemes hangulatú, családias versenyt hoztak össze, ami nem is verseny, az időmérés ellenére sem. Ez tényleg egy bulifutás, sok beszélgetéssel, találkozással a futótársakkal, akiket a futás nélkül nem is ismernénk. Ha ez így lenne sokkal szegényebbek lennénk.

....és a bónusz, Dunántúli Napló 2019.02.13.

EnSport - Teljesítménydiagnosztika

Viszonylag régóta vagyok mozgásban, nem profiként, csak "tömegsport" szinten. 5 év már komolynak nevezhető jegyzett futás, és hat év túrakerékpározás után az az ötletem támadt, hogy egy kicsit mélyebben is a dolgok mélyére szeretnék nézni. Szeretném tudni, hogy valójában mi történik a szervezetemben a futás, illetve egyáltalán a fizikai terhelés hatására, jó-e az az irány, amit én jelöltem ki saját magam számára, mennyire fejleszt, mennyire vesz igénybe a saját magam által kialakított edzésrend, milyen irányba fejleszti a testem, és hol vannak a hiányosságaim? Erre a legjobb módszer olyan szakemberhez, és profi laborhoz fordulni, melynek ez a fő profilja, és ahol az élvonalbeli sportolók diagnosztizálása is zajlik. Nem sok ilyen hely van még pillanatnyilag az országban, ezek egyike az EnSport, amelyet kis informálódás után szimpatikusnak találtam, és a döntés hamar megszületett, időpontot kértem és kaptam. Nem egyedül mentem, hanem a húgommal, és egyik szekszárdi futótársunkkal, Péterrel. Hárman három korosztályból, sportmúltból, és edzettségi szintről érkeztünk  2019.01.11-én reggel a labor budapesti telephelyére. Én személy szerint  leginkább a futópados teszttől tartottam, mert ez idáig egyetlen lépést sem futottam még gépen, mint később kiderült ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult. Maga a vizsgálat két órát vesz igénybe, de ez nem egy feszes időrend, és minden benne foglaltatik az ajtón belépéstől a távozásig.

A teljes állapotfelmérés menete :
(forrás EnSport honlap)

• érkezés, adatfelvétel – 10 perc
• antropometria mérések – 5 perc
• testzsír mérés – 5 perc
• légzésfunkciós mérés – 5 perc
• nyugalmi mérés – 5 perc
• terheléses mérés – 20-40 perc
• regenerációs mérés – 5 perc
• értékelő beszélgetés – 45-60 perc

Az adatfelvétel után elkezdtük a vizsgálatokat, Péter ment be először, majd a tesóm, és harmadikként én. Engem Andrási Ferenc vizsgált a többieket Erdélyi Nándor, de ennek nincs sok jelentősége, mert a cég munkatársai ugyanazt a mosolygós, kedves, feszültségoldó stílust képviselik mindannyian, hogy ez miatt nem kell aggódni. Kapok egy pulzusövet, ami innentől a teszt végéig rögzíti szívem minden dobbanását. (mint egy dalszöveg részlet, every single bit of my heart :) )
Első teszt antropológiai mérések. Magasság, testtömeg (első meglepetés 2 cm-el alacsonyabb vagyok mint amit tudtam, azt mondják ez ilyen, az évek során "összemegyünk"), testsúlyom annyi mint az otthoni mérésnél. Jön a következő vizsgálat ami a legjobban érdekel a testzsír tartalom. Ez kétféle módon állapítható meg, az egyik a Kaliperes mérés, amikor egy mérő csipesszel a test meghatározott helyein összecsippentik a bőrredőket, és a kapott értékek együttesen adják meg a testzsír %-ot, valamint a bioelektromos impedancia, ahol a test elektromos ellenállásának mérésével határozzák meg a zsigeri zsírtartalmat. Csak rám kell nézni, hogy valaki lássa, hogy rajtam van bőven zsír, ehhez felesleges 150 km-t utazni, mégis a százalékos arány és főleg a nem látható zsigeri zsír mennyiségére nagyon kíváncsi voltam. Ezt követően légzésfunkciós mérést végeztünk, ami számomra már ismerős volt, mert korábbi munkahelyem nem éppen egészséges környezete miatt hasonlón évente kellett részt vennem. Ennek lényeg, hogy egy kis számítógépre kötött műszert kell a hozzácsatlakoztatott csövön át a szánkba venni és különböző feladatokat végrehajtani. teljes levegőfújás lassan, majd hirtelen, utána sorozatban, úgy hogy a beszívást is a csövön keresztül végezzük. Ez nekem jól sikerült korábban mindig, és már tudtam is hogyan kell végezni, ezért nagy meglepetést nem okozott. A nyugalmi mérés következett, egyszerűnek tűnik, de nem annyira az. A mérés célja a nyugalmi pulzus, valamint az idegrendszeri aktivitás pillanatnyi állapotának felmérése. Ennek érdekében egy ágyon kell 5 percen át feküdni, zajcsökkentő fülvédőben, és megpróbálni ellazulni. Nagyon rosszul ment. Úgy éreztem, hogy "zsizseg" az agyam, a szívem a fülemben dobogott, képtelen voltam relaxálni, és meg voltam győződve arról, hogy a lehető legrosszabb eredményeket produkálom. főként azért aggasztott, mert normál esetben 50 alatti a nyugalmi pulzusom, és ezt szerettem volna alapértékként hozni most is, a mérések objektivitásának megőrzése miatt. Következett a "lényeg" és a mumus a terheléses mérés. Röviden elmagyarázta Ferenc a feladatot és a menetét, gyorsan bemutatott egymásnak minket a futópaddal, majd a vártnál sokkal kisebb fájdalmat okozva megszúrta a fülemet a nyugalmi laktát érték vérmintájának begyűjtése okán. Kezdetét vehette a  terheléses mérés, amelynek lényege, hogy 3 percet kell futni egy adott sebességen, majd egy perc pihenő következik, mely során újra vérmintát vesznek (szerencsére a továbbiakban már szúrás nélkül, az első  mintavételi helyről). A pihenő után 2 km/h-val emelik a sebességet újabb három perc, újabb pihenő, újabb vérminta és így tovább kifulladásig.Ha nem bírom a tempót bármikor megállhatok, és akkor ott van vége a tesztnek. Egy-egy periódus végén értékelnem kellett szóban is egy táblázat alapján 10 pontos skálán az állapotomat. Itt az egyes volt az "egész nap tudnám csinálni", a 10-es, hogy "itt a vége képtelen vagyok ennél többre" 6 km/h-val indultunk ez ugye 10-es pace-t jelent, alig gyorsabb, mint a gyaloglás. Amikor elindult a szalag, és én ráléptem, úgy éreztem ez nem fog menni, én ezen nem tudok futni. nagyon furcsa érzés, hogy nem én tolom el magam a talajtól, hanem a talaj húzza ki a lábam hátrafelé alólam. De ez a tempó arra mindenképpen alkalmas volt, hogy ráérezzek a ritmusra, és a szalagon történő futómozgásra. Hamar eltelt a 3 perc, pihenő, vérminta, 8 km/h 7,5 perces ezrek, már futni kell, de ez még nem jelent problémát, 10 km/h, no most már futunk de tudom magamról, hogy ebben a tempóban még órákig menne, ezért szépen haladok. Közben megdicsérik a futómozgásomat, amit azóta sem értek, mert én a videókon egy csípődiszpláziás medvét látok futni, a rajtszámaimmal. Pulzusom már üzemi fordulaton jár, de még vannak tartalékaim. 12 km/h 5 perces ezrek, nekem ez a jól sikerült versenyeim tempója, ha minden körülmény a helyén van, időjárás, hőmérséklet, mentális és fizikai állapot, akkor ezen tudok futni egy félmaratont, ha csak egy is hiányzik akkor nem megy. Azért a három percben reménykedem, hogy nem fog gondot okozni, és nem is. Pulzusom már 151-en a végére, de még csak 7-esre értékelem a mutatványt. Jönnek a kihívások. 14 km/h kicsivel több, mint 4 perces ezreket jelentő sebesség. Elindul a szalag szedem a lábam, "haladok", igaz a menetszél nem fütyül mellettem ezúttal. Kezdenek lassan telni a percek, a végére azért már várom a visszaszámolást. Azt mondom 9, miközben vért gyűjtenek tőlem, és mindenképpen megszeretném még a következő fokozatot próbálni. Ferenc elmondja, hogy a sikeres méréshez legalább másfél perc futás szükséges. Terv rögtön meg van, másfél percig csak akkor nem ha meghaltam, ha megy még, akkor legalább két percig, ha az is megy, akkor egy percet még ki kell bírni. Indul a szalag eléri a 16 km/h-át, ez 3,45-ös ezreket jelet. Nekem fénysebesség. Nézem a számokat vánszorognak a másodpercek, Ferenc szurkol biztat, meg van a másfél perc, majd a kettő, még hatvan másodperc, a mozgásom kezd bizonytalanná válni, a légzésszámom már minden lépésre állítom, kicsit megbillenek, de visszanyerem az egyensúlyt, még húsz másodperc, és jön a visszaszámlálás. Megállok, a fülemen is veszem a levegőt. Egyértelműen 10-es, ennél többet nem tudok. Péter még a következő fokozatot is megfutotta, húgicám  14 km/h-nál állt meg. 5 perc megnyugvás néma csendben. Visszaáll a pulzusom rendeződik a légzés, Ferenc vérnyomást mér. A tesztnek ezzel vége. Leveszem a pulzuspántot, és megyek zuhanyozni, ezalatt elkészül az értékelés jegyzőkönyve, majd kis idő múlva behívnak az értékelő beszélgetésre, ami a vizsgálat legnagyobb részét teszi ki időben.

Eredmények:

Nem meglepő módon a testzsír százalékom nem a normál értéket mutatja, nem is annyira az összes zsírral van probléma, hanem a zsigeri zsír tartalommal, ami nem látszik, de mindenkinek van.
Zsigeri zsírok vagy más néven viszceláris zsírok a májat, a szívet, a veséket és a hasnyálmirigyet borítják be, ezzel védve őket a külső behatásokkal szemben. Az viszont már egyáltalán nem mindegy, mekkora mennyiségben képeznek védőburkot. A rossz hír az, hogy ezt nem lehet futással, mozgással csökkenteni, itt a legnagyobb befolyásoló tényező a helyes vagy helytelen táplálkozás. Továbbá az is jó hír, hogy ezeknek a zsíroknak  aktívabb a keringésük, jobban reagálnak a hormonális változásokra, és a zsírbontó enzimek is jobban hatnak rájuk, magyarán könnyebb őket fogyasztani, mint bőr alatti rokonaikat.

A nyugalmi mérés a szimpatikus idegrendszeri működés túlsúlyát mutatta, ami nem lepett meg, mert egyrészt szerintem nem tudtam a vizsgálat során kellőképpen ellazulni, másrészt egy elég stresszes hét utolsó napján került sor a mérésre, ami egy középvezetői állásban dolgozó amatőr futónál bizonyára nem a legelőnyösebb. Az azért meglepő, hogy a nyugalmi pulzusom sikerült 48-ra levinni.

A légzésfunkció remek eredményeket mutatott. Ez annyira nem lepett meg, 35 év éneklés remek tüdőfejlesztő, a szabadban töltött gyermekkor és az életen át tartó dohányzásmentesség is egyértelműen hatalmas jelentőséggel bírnak.

A terhelés alatti laktát és pulzus eredmények számomra nagyon érdekesek, és a legfőbb cél ezek megismerése volt. Meglepett a 176-os maximális érték, nem gondoltam volna, hogy sikerül idáig feltornázni a pulzusom. A laktát értékekről majd később.

Az anyagcsere folyamatok, is teljesen normális értékeket mutatnak a fokozódó terhelésre arányosan növekvő szénhidrátégetés történik. A zsírégetés úgy tűnik  szinte állandó értéken marad eközben.

...és amiért mindez megtörtént:

A laktát küszöb az energiaigény, ahonnan a laktát termelődése elindul, ez alatt a zsíranyagcsere dominál.Mint látható nálam ez 2,06 mmol/l,  137-es pulzusnál 6 perces ezreknél van jelenleg. Ezen lehet és kell is dolgozni sok alacsony intenzitású edzéssel.
Anaerob küszöb ahol a laktát termelés megugrik, és már több keletkezik, mint amit a szervezet képes feldolgozni (izomláz). Ez az érték nekem 3,56 mmol/l, 152-es pulzus közel 5 perces ezreknél van.
A vita maxima oszlop, pedig a csúcsteljesítményen mért adatokat mutatja.

A kapott értékekből meghatározhatóak a különböző edzési állóképességi tartományok, amit aztán érdemes beállítani a Polar órán, és innentől ezek tudatában lehet edzeni. Sokat nem kellett változtatni az adatokon, néhány zóna szinte ezeken az értékeken volt, a felső rész egy kicsit kitolódott, mert eddig a pulzus mínusz életkor képletet tartottam a maximális pulzusomnak, de a teszt megmutatta, hogy tudok ennél jobbat is, anélkül, hogy meghalnék. :)

...és a megnyugvás

Összegezve, nagy meglepetések nem értek, nagyjából jók azok az irányok amelyeket kitűztem magamnak, kis finomítások szükségesek az edzéseimben, és további fejlesztések a táplálkozás minőségibbé tételére, mert most is kiderül, ezen  rengeteg múlik. Ezt  a vizsgálatot még szeretném megtoldani egy kardiológus által végzett vizsgálattal, és szívultrahanggal, ami megerősít abban, hogy szervi akadálya nincs az ultrás terveimnek.
A diagnosztika eredményein alapuló becslés pontosan lefedi jelenlegi legjobb eredményeimet. A további javításokhoz ismét fejlődni kell, zsírt veszíteni, és a laktát küszöb emelését célzó edzéseket végezni. Ezen fogok dolgozni ebben az évben.
Egyébként az van, hogy 52 éves vagyok, nincsenek eget rengető céljaim, néhány ultratávot szeretnék lefutni, tisztességesen, és hosszútávon megőrizni egészségem, mobilitásom, és letérni az elődeim által már ezerszer bejárt betegségekkel terhelt rövid életet jelentő útról. A Spartathlont majd megnyerik mások, én pedig nagyon fogok nekik szurkolni, és a győzelmüknek örülni.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom az EnSport-ot és annak szakembereit, igaz a vizsgálat nem tartozik az olcsó dolgok közé, de egy dohányzó ember egy havi cigarettaadagjának megfelelő összegért sokat javulhatunk edzéseink minőségén, és hatékonyságán, és mi mindhárman úgy jöttünk ki a laborból, hogy megérte eljönnünk.