Búcsú - avagy nyílt levél volt munkatársaimhoz.

Egyszer egy bölcs barátom azt mondta nekem: ...az ember olyan, mint a víz, mindig arra folyik, amerre könnyebben képes ezt megtenni..." Ez jutott most is eszembe, mikor elbúcsúztam tőletek. Nem azért mentem el, mert elviselhetetlenül rosszul éreztem magam, egyszerűen csak hoztam egy racionális döntést, mert nem láttam tovább biztosnak a jövőt, és fenntarthatónak az egészségemet. Ez a döntés már így is éveket késett, mert hiába tudtam, hogy szükséges,  de nem voltam képes a váltásra. De mint minden váltás, ez is egy ugrás a sötétbe, mert az, hogy egy munkahelyen hogyan érezzük magunkat számtalan összetevő függvénye. Péntektől egy idegen helyen, idegen emberek között leszek, ahol senki sem ismer, ahol mindent újra bizonyítanom kell, ahol minden történetem újramesélhetem. Ha tehetném magammal vinnélek benneteket, és ettől minden félelmem elmúlna, elmúlhatna. De kicsi vagyok, még a saját sorsom irányítása is csak egy illúzió számomra. Most ez a magamra kényszerített váltás sem tölt el semmiféle örömmel, mert annak ellenére, hogy tudom jól döntöttem, a szívemnek nem akaródzik elmenni, és fájó érzés elhagyni benneteket, akiket szeretek.

Mikor elindult a részlegünk 2006-ban, úgy éreztem az időm itt végtelen. Hirtelen annyi kedves ember között találtam magam, hogy a műszakokat csak perceknek éreztem. Jó volt a munka, a hangulat, úgy jártunk be, mintha ez csak egyfajta szórakozás lenne számunkra, ami mellesleg fizetéssel is jár. Megvalósult, ami ma már szinte képtelenségnek tűnhet, olyanok voltunk, mint egy család.  Most mikor rátok gondolok, eszembe jut mennyi mindent tudok rólatok,  ismerem a gyerekeitek nevét, tudom az életetek sok jelentős történetét,  tudom mit gondoltok a világról, hiszen több ezer órát töltöttem veletek és elmeséltétek. Sosem lesztek már idegenek vagy közömbösek számomra.

Azt hiszem csak így lehet dolgozni. Vagy  legalábbis én csak így szeretek.

Talán ez lenne a kívánatos a cégeknél, hogy elérjék ezt a fajta hangulatot, amikor sajátunknak érezzük a termelést, amikor meggyőződésünk, hogy fontosak vagyunk, és nem csak egy pótolható alkatrész a gépezetben. Ezt az üzemet mi indítottuk, és évekig hittünk abban a sokszor kimondott alapelvben, hogy ez a munkahely olyan lesz, amilyenné tesszük. Mi igyekeztünk jóra formálni. Ebben az akkori vezetés még partner volt, lehetett véleményünk, és megkaptuk azt a támogatást, és valós együttműködést, amely nélkül meggyőződésem, hogy nem lehet hatékony munkát végezni. Rengeteget dolgoztunk. Volt hogy két műszakkal átfogtuk a napi 24 órás időtartamot, de megoldottuk a problémákat, és ezért akkor még hálásak voltak nekünk. Nagyon rossz érzés volt végignézni, ahogy mindössze néhány év alatt, mindaz amit kezdetben közösen felépítettünk inogni kezd, majd összedől. Ma már nem sokban különbözünk a környező rabszolgatartó cégektől. A véleményünk nem számít, a felső vezetés már nem ismeri a nevünket, csak egy adat vagyunk egy táblázatban, egy bármikor törölhető adat. A cégért hozott áldozatainkra senki sem emlékszik, munkásruhába bújtatott arctalan biorobotokká degradáltak bennünket lelketlen üzletemberek, és még azt is elvárják, hogy mindezért hálásak legyünk, hiszen ők munkát biztosítanak számunkra. A valóság azonban szerintem egészen más. A bagóért megvásárolt munkaerőnk profitot termel, és ez a profit néhány kiváltságos ember számára paradicsomi életkörülményeket biztosít, és ugyanezek az emberek amikor áthaladnak a csarnokon drága parfüm illatot húzva, köszönésre sem méltatnak bennünket. Pedig a hála minket illetne, hiszen a hét év alatt jelentős egészségkárosodást szenvedtünk, a cégnek adtunk hét évet abból az életünkből, amiből csak egy van, a gyerekeink is közben hét évet öregedtek, átléptek a gyermekkorból a felnőttkorba, és mi ennek az átmenetnek sok pillanatáról lemaradtunk, mert a szalag mellett pakoltunk fémdarabokat kampóra. Ugye milyen nagy ár ez a semmiért?  A hét év alatt 12000 órát ment végtelenül körbe a szalag, és ezek az órák a mi életünkből teltek el. Ezernyi gyönyörű nap szállt el a csarnok falain kívül, miközben mi belülről néztük a napsütést, és az évszakok illata helyett a párolgó savak és lúgok förtelmes páráját szívtuk magunkba. Sötétben jöttünk és sötétben mentünk haza, számtalanszor megsérültünk és alig észrevehetően, de közben megöregedtünk. Nézzétek meg a kezdetben készült fényképeket! Megdöbbentő a különbség, pedig csak hét év telt el. Mindezt miért? Hogy ne haljunk éhen, és néhány magát önkényesen fölénk rendelő embernek magasabb életszínvonalat biztosítsunk? Tudom, szolgasors, és a világ mindig ilyen volt, de ettől még ez nem természetes, illetve nem kell elfogadnunk.Mert mi erősek vagyunk sokkal erősebbek, mint azt bárki gondolja. Mi lenne nagyobb bizonyíték arra, hogy mennyire erősek vagyunk, mint az, hogy mi mindezek ellenére is mindennap tudtunk nevetni, és nem hagytuk, hogy a rosszkedv eluralkodjon rajtunk. A problémákat mi oldjuk meg az alsó szinten, mert a mi kreativitásunk nélkül a termelésnek nevezett káosz, néha teljesen összeomlana. Míg veletek voltam, sokszor mondtam, hogy a cég jelmondata hibás, tévedés, hogy "Napról-napra jobbak vagyunk". Tévedés, mert ez azt feltételezi, hogy a múltban rosszak voltunk, ezért használjátok tovább az én jelmondatomat: 
"Mi mindig jók vagyunk!"

Az ember mindenben keresi az értelmet, de valójában az emberiség cselekedeteiben vajmi kevés értelem van. Mindent amit előállítottunk rövid időn belül a szeméttelepek mélyére kerül, a tegnapi nagy áldozatok a holnapból nézve teljesen értelmetlennek tűnnek. Nem hiszem, hogy ezért kéne élnünk. Most azt gondolom, hogy ha számomra egyáltalán volt értelme ennek a hét évnek, akkor az valószínűleg az volt, hogy megismerhettelek benneteket, és együtt lehettem veletek. Azt hiszem ezen kívül nem sok maradandót alkottunk.
Végezetül, csak annyit szeretnék kérni tőletek, hogy soha ne higgyétek el azt, amit a cégek és a "nagy emberek" próbálnak veletek elhitetni. Ti sosem voltatok, és nem is lesztek tárgyak, pótolható, helyettesíthető munkaerő, mert érző, lélekkel rendelkező emberek vagytok, mindannyian egyediek, és csodálatosak, mindegyikőtökben van valami olyan érték, ami másban nem található meg, nem vagytok senkinél butábbak, és alacsonyabb rendűek. Amíg ezt nem hiszitek el, addig legyőzhetetlenek vagytok.
Köszönöm nektek, hogy itt lehettem, számomra megtiszteltetés volt, hogy megismerhettelek benneteket, és együtt dolgozhattam veletek. Köszönöm a mosolyaitokat, a sok kedvességet amit kaptam tőletek, és hogy meghallgattatok, amikor szükségem volt rá. Köszönöm, hogy elviseltetek, amikor elviselhetetlen voltam, és abban bízom talán nem sokszor voltam ilyen. Sajnos én is csak egyike vagyok a hétmilliárd tökéletlen embernek aki ezen a bolygón él. Életem végéig jó szívvel fogok rátok gondolni.
Tartsatok meg a jó emlékezetetekben, hiszen amíg emlékeztek rám én sem halok meg, és örökké, a mindig éneklős, télen-nyáron rövidnadrágos, fekvőbringás barátotok leszek. Sziasztok! :)

2 perc 20 másodperc egy zenész fejében

Állok a templomban, amelyet a dédapámék építettek ebben a faluban. Karácsony van Szenteste. Kezemben a hangszer amelyet hűtlenül elhagytam 31 éve, és most ismét rátaláltam. Igen, ismét hegedűs vagyok, nem jó, nem profi, csak egy hegedűs. 46 éves korom ellenére ismét kezdő, de folyamatosan tanuló, és elszánt. Kemény másfél év van mögöttem. A kezeim nem felejtették el az elmúlt három évtized fizikai munkáit, a csirketartó évek alatt megemelt takarmány ezer tonnáit, a fagyban, nagynyomású mosóval végzett takarításokat. Az idő enélkül is elszoktatta volna őket attól a finom, precíziós mozgástól, amit a hegedű megszólaltatása megkövetel. Az elmúlt nyáron vettem ismét először kezembe hegedűt. Az első találkozás kiábrándító volt. Az agyam még emlékezett arra, hogy miként kéne ezt csinálni de a kezeim...Hamar rájöttem, hogy ez hosszú folyamat lesz. Napi szintű gyakorlás, skálák, majd szeptembertől ismét zeneiskola. Most már alakul. Érdekes módon a kezek nem csak romlani tudnak, hanem javulni is. Az ujjaim, az inak és az ízületek egyre rugalmassabbakká, hajlékonyabbakká válnak, és egyre inkább kontrollálhatóak a mozdulatok. Hiba az még bőven van, de már nem látom reménytelennek, mint az első hetekben. Néha már meg is merem mutatni másoknak, hogy mit tudok. Ezért is állok most itt a templomban, és nem csak ezért, ebben az évben is van mit megköszönnöm Istennek. Vivaldi Négy évszak-Tél-Largo tétel. A darab nem nehéz, és valójában már unalomig gyakoroltam. Akkor mégis most miért remeg a kezem? Ez teljesen idegen tőlem, eddig én más hangszerekkel sosem izgultam, pedig volt fellépésem bőven. A hegedű valamiért más. Hihetetlenül könnyű elrontani a hangokat, nem is a tisztaságukat, hanem a megszólalásukat. Elég egy kis bizonytalanság a jobb kéznél, és máris a vonó megnyekken, vagy pattogó hangot ad, és ezzel el is rontja a hangot, és ez nagyon hallatszik. Egyik ismerősöm azt mondta nemrégiben, hogy a hegedűt csak akkor jó hallgatni, ha olyan játszik rajta, aki tud. A kezdők nyekergése borzalmas, és idegölő. De a szép megszólaláshoz súlyos gyakorlással eltöltött évek kellenek. Nekem volt hat évem gyermekkoromban, és most ez a másfél. Nem tűnik soknak, mégis nagy út ez. Egy felnőtt embernek már nem könnyű időt, és energiát szakítani arra, hogy mindennap gyakoroljon, és itt tényleg minden napra kell gondolni egyetlen nap kihagyás nélkül. Talán még ez az alkalom is korai, valószínűleg. De ha figyelek, sikerülhet, persze nem művészi szinten, de talán már szórakoztatóan. Felkészültem. Ujjaim kitapogatják a kezdő Esz hangot. Közben a templom  világítása kialszik, és az ezzel megbízott hölgyek elkezdik az Úrasztalán álló fenyőfa csillagszóróinak meggyújtását. A CD mellettem áll lenyomom a  play gombot,  elindul a kíséret, négy halk cittenés a "beütés", a negyediknél nagy levegőt veszek, és finoman elindítom a vonót a húr felé. Az első hang mindig a legnehezebb, az első megszólalása a hangszernek, a közönség várakozásának első pillanata, ilyenkor a legnagyobb a terhelés. Szépen szól, ez megnyugtat, de még mindig remegek, mert a szervezetem biokémiája nem képes máshogy legyűrni a feszültséget. Közben arra gondolok, ez nem rólam szól, nem arról szól, hogy én mennyire tudok, vagy nem tudok játszani a hangszeren, az csak úgyis egy pillanatnyi állapot, hiszen ma jobb vagyok mint tegnap, és rosszabb, mint holnapután. Ezek a percek Vivaldiról szólnak, és a zenéről. Nem magamat akarom most megmutatni, hanem azt, hogy élt egy ember a 16. század végén és a 17. század elején, aki éppen úgy érzett, lélegzett, szeretett, és gyűlölt, lelkesedett, és elkeseredett mint én, vagy bárki. Aki rácsodálkozott a világra, annak körforgására, szépségeire, és rútságára. Az ő arcát, is csípte a tél hidege, és a szemét elvakította a hó, gyönyörködött a havas tájban, és a csepegő jégcsapokban, mindezt nemcsak látta, hanem hallotta is, és mivel volt hozzá tehetsége leírhatta, és több száz év múlva is reprodukálni tudjuk. Most ezt szeretném. A hangszórókból szól a hegedűk és a cselló pizzicató-ja, szinte látom ahogy csepegnek a vízcseppek, és én igyekszem előidézni közben a szikrázó havat, a napsütést, amit ki tudja hol láthatott a szerző. Próbálok csak mellesleg figyelni a játékra, nem érdekel most ujjrend, és technika, az ujjaim már számtalanszor lejátszották ezeket a hangokat, most hagyom, hogy ők vezessenek. Fekvés váltások sorozata jön, de nincs baj, a hegedű tisztán szól, és a templom öreg falai, szép utózengést adnak a hangoknak. Agyam már tudja, hogy a nehezén túl vagyok, de még nincs vége. Hallom a hangok közti csendet, ahogy a hallgatóságom figyel, jó lenne ha érezném mit gondolnak, vagy talán mégsem, hiszen tudom, csak néhányan hallják meg az üzenetet, és ha nem is tudják magukban megfogalmazni tudom, hogy eljut hozzájuk Vivaldi. A középrészben már halkan pattog a kályha tűze, és a trillák a parázs melegét közvetítik, a melegedő ember elégedetten nézi belülről a kinti hideget. A darab vége megállíthatatlanul közeledik, még egy zenei mondat, majd az ismétlése piano-ban, és a lezárás, egy nagyon hosszú hang trillával. Számolom a negyedeket egy-kettő három megfordítom a vonó mozgást, négy lassítom a trillát, öt-hat, trilla megáll, és jön a záró hang egy egész Esz, ami elhalkul. Egy szempillantás alatt háromszáz évet ugrok előre a saját időmbe, ebbe a 2012-es télbe, ami itt van a templom falain kívül, és mosolygok, mert tudom valamit adtam. Másoknak és magamnak. Eközben megértettem azt is, hogy a darab, nem csak a télről szólt, hanem az életről, a jó és a rossz párhuzamáról és az elmúlásról, és ismét tudatosodik bennem, hogy ugyanúgy halványul el minden az idő múlásával, mint ahogy a darab utolsó hangja elhalkult, és csenddé vált.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Hogyan tegyük tönkre saját lakodalmunkat?

Nincs az az elmebeteg, aki élete egyik legszebb napját ne a legtökéletesebbre, és ne olyanra szeretné, amire még évtizedek múltán is érdemes visszaemlékezni. Mégis az elmúlt évek tapasztalatai alapján akadt néhány olyan munkám, ahol végig az volt az érzésem, mintha szándékosan mindent úgy terveztek volna, hogy a zenekarnak keresztbe álljon a szervezés, és egyben mindenféle mulatság látszatát is sikerüljön elkerülni. Ilyenkor a szegény zenész vért izzad, és mindent megpróbál elkövetni, hogy korrigálja a szervezés bődületes baklövéseit, de ez egy reménytelen törekvés, hiszen a zenekar a körülmények kiszolgáltatottja, egy a sok komponensből ami a jó hangulatért felelős, de, hogy mennyire csak egy apró része, az a következőkben mindjárt ki fog derülni.

Tehát akkor lássuk hogyan lehet pocsék lagzit szervezni.

1. Időpont választás:
   Lehetőleg télre tegyük a lagzit, különösen alkalmas erre a január, hiszen az extrém havazás esélye ilyenkor jelentősen megnövekszik. A fél méteres hó egy csapásra előidéz egy csomó hangulatromboló jelenséget. Hóakadályok miatt késő szolgáltatók (sütemény, vőfély zenész, fényképész, videós), és násznép, legrosszabb esetben közúti baleset a lakodalmas menetben. Nincs is szebb egy didergő libabőrös menyasszonynál, akit kékülő ajkakkal örökít meg az utókor számára a fotós, hirdetve a később születetteknek, hogy mennyire hülye volt , amiért nem volt képes várni néhány hetet a jobb időre.
2. Helyszínválasztás:
   Ha tönkre akarjuk vágni a hangulatot, és azt szeretnék, hogy a zenekarnak semmi kontaktusa ne legyen a közönséggel, keressünk olyan helyszínt ahol, a vendégek leültetése, és a tánc csak külön helyiségekben valósítható meg. 30 év alatt nem egy ilyen helyszínen játszottam, de egyetlen esetben sem sikerült jó hangulatot teremteni. A hangulat létrejöttéhez szükség van arra, hogy a vendégek lássák, és hallják folyamatosan a zenekart, hogy a zenekarnak legyen módja kitapasztalni, hogy mire "gerjed" a násznép. A csúcs eddig az volt, mikor a vendégeknek a díszvacsora helyszínéről egy udvaron kellett átgyalogolniuk, hogy a "táncterembe" jussanak, ahol a szerencsétlen zenészek (köztük én is) játszottak a négy falnak, és még csak hallótávolságban sem voltak a vendégekkel. A rossz helyszínválasztáshoz tartozik még az unott, gyakorlatlan felszolgáló személyzet, és a borsos árért, átlagon aluli minőségű ennivalót produkáló vendéglő. Saját tapasztalatom szerint, meglepő módon erre a négycsillagos wellness szállóknál nagyobb az esély, mint a falusi vendéglőkben.
3. Túlszervezés:
   A ló túloldalára esés az egyik legjellemzőbb baki, amit látok a szervezéssel kapcsolatban. Néha a kevesebb sokkal több lenne itt is. Amikor négy A4-es oldalnyi  menetrendet kapunk, már előre tudom, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Néhány pár odáig megy a tervezéssel, hogy bejárják, és megszámolják, hány lépést fognak az utcán menni, ez hány percig tart, és utána ezt próbálják betartani, a násznéppel, ami, mint minden tömeg, csak lassan reagál az utasításokra, és lassan mozdul. Természetes, hogy az előre kikalkulált idők kaotikusan elcsúsznak, és mindenki ideges lesz. Aztán egyre divatosabb manapság a különböző fellépők, és látványelemek alkalmazása. Akrobatikus rock and roll csoport, sztárvendég fellépők, koktél show, vendégek hangszerszólói, tűzijáték, mindehhez, még egy túlbuzgó vőfély, aki egyedül is képes lenne eljátszani egy Shakespeare darabot. Minden percre jut valami, minden elcsúszik, és csak a szórakozásra nem marad idő. A zenekar pedig csak áll, és vele együtt állnak a táncolni vágyó vendégek, és a buli.
4. Menyasszonyszöktetés:
   A lakodalom az ifjú párról szól, őket ünnepeljük, velük akarunk lenni, osztozni az örömükben, és látni őket. Vannak a magyar lakodalmaknak különböző tradíciói, amelyeket szokás megvalósítani az est folyamán. De nem kötelező! Főként nem mindegy milyen módon tesszük azt! A menyasszonyszöktetés lényege az lenne, hogy a menyasszonyt jelképesen elrabolják, legtöbbször csak a szomszéd szobáig, és a vőlegény különböző feladatok megoldásával kiváltja őt a fogságból. Ez néha nagyon jól sül el, néha, (legtöbbször) nagyon rosszul. A leggyakoribb hiba, hogy a menyasszonyt elrabolják, hosszú időre, és senki sem tudja hol van, és mikor érkezik vissza. A menyasszony hiánya eleve hangulat esést okoz, ez a legfontosabb, amit szeretnék elmondani. Menyasszony nélkül nem úgy mulat a násznép, nehezebb őket táncra bírni. A menyasszony hosszútávú távolmaradása, lerombolja az előzőleg már jól felépített hangulatot. Összezavarja az est további rendjét. A menyecske tánc csúszik, ezzel együtt az éjjeli vacsora is, amitől a szakácsok és a felszolgálók kapnak frászt. Néha eldurvul az egész, a menyasszonyt diszkóba viszik, ahonnét magáról megfeledkezve nem is nagyon akar visszajönni, ez odáig fajulhat, hogy a vőlegény trágár szavakat használva üvöltözik vele mobiltelefonon át, a vendégek füle hallatára, amit hallani és látni nem a legfelemelőbb érzés valljuk be.
5. Kétnyelvű lakodalmak:
   A közelmúltban sikerült néhány olyan megrendelést kapnunk, ahol a közönségünk kétnyelvű volt. Szerencsére a zenekarnak akkora a repertoárja, hogy egész éjszaka is kitartanak az angol nyelvű dalaink, és nem is ezzel volt most sem a baj, és nem is azzal a csak angol nyelvű mellesleg totál hiányos, és pontatlan menetrenddel, amit kaptunk, és ami alapján dolgoznunk kellett volna. Mivel a globalizáció egyre több ilyen párkapcsolatot generál, így létrehozta az ezekhez a lakodalmakhoz szükséges kiszolgáló személyzetet is a kétnyelvű vőfélyt, illetve MC-t (Master of Ceremony) azaz ceremóniamestert. Szeretném minden ilyen jellegű esküvő szervezése előtt álló párnak felhívni a figyelmét, hogy a buli sikere állhat ezen a személyen. Nem elég az, ha a MC remekül beszél angolul, vagy bármely kívánt nyelven és magyarul. A nyelvtudás itt fontos és alapvetően elvárt tényező, de csak egy, ugyanilyen fontos, hogy értsen a lakodalom levezetéséhez, mert enélkül a buli kártyavárként omlik össze. Az a ceremónia mester akivel mi találkoztunk, gyakorlatilag semmit nem tudott "eladni" a műsorából, a bulit inkább a tehetetlenségi erő vitte előre, mint az ő szervezése. Viszont amikor már valamennyire sikerül hangulatot teremtenünk, és végre kezdték magukat jól érezni a vendégek, ő rögtön előállt a következő agyament kis műsorával, ami erőltetett és sikertelen volt, mert egyszerűen a vendégek csak táncolni akartak, nem vetélkedőket játszani. Mesélhetnék még a 20.00-ra tervezett tűzijátékról, amitől a pirotechnikus kapott hideglelést, hiszen  csak 20.30-kor volt ezen a napon napnyugta. :) Mesélhetnék az angol nyelvű mondatonként tolmácsolt köszöntőkről, amelyek több mint egy órán át rombolták a hangulattal együtt az idegeinket. Borzasztó nagy hiba volt a buli "angolosítása" mert a vendégek 60%-a magyar volt, és egy tradicionális magyar lakodalomban szeretett volna részt venni, így kevésbé értékelte, hogy a zenekar a nyitótáncot csak 22.00-kor játszhatta. De a zenekar nem mehet ilyen esetben a saját feje után, hiába látja, hogy a buli romokban hever, és hogy hogyan lehetne megmenteni.
6. Divatos anomália : Sztárvendég az est folyamán.
   Különösen alkalmas kedvenc sztárunk felléptetése a party-n arra, hogy néhány emberen kívül senki ne érezze jól magát. Főként a réteg zenét képviselő hip-hop és rap sztárok 50-60 perces fellépése képes lelombozni a násznépet, hiszen a legtöbb esetben a korosztályok sokasága van egyszerre jelen a vendégseregben. Egy 100 fős násznépre meghívni egy olyan előadót akit csak 20 vendég fog értékelni, nem jó másra csak arra, hogy megmutassuk, nekünk erre is van pénzünk, és teszünk rá, hogy a másik nyolcvan vendégünk hogy érzi magát.
7. Technikai bakik:
   Kisebb de mégis hangulatromboló elemek azok az apró technikai bakik, amelyeket kis rákészüléssel megelőzhetne mindenki, de egyrészt vagy nem gondolnak rá, vagy csak a helyszínen derül fény olyan hiányosságokra, amiket ott a legnagyobb jóindulattal sem tud megoldani a személyzet. Még a sztárvendég témakörhöz tartozik, amikor a helyszínen tudjuk meg, hogy jön valaki, akinek persze technikai igényei vannak, szerencsés esetben megfelel neki a mi felszerelésünk, és ha szerencsénk van nem egy egy slágeres média sztárt kapunk ki, aki egész fellépés alatt ócsárol minket és a cuccunkat. Hozzá nem értők számára megjegyzem, hogy pontosan erre a problémára találták ki már vagy ötven éve a ride list-et, amiben a sztár előre egy listában meghatározza, hogy melyek azok a technikai eszközök, körülmények amelyekkel elvállalja a fellépést. Ez az ő érdeke leginkább, hiszen a produkciót és az imázst nagy mértékben képes lerombolni, ha nem megfelelő a zene megszólalása, és egy recsegős kihagyó mikrofonon át halljuk kedvencünk, felismerhetetlen hangját.
   A következő kapcsolódó téma a különböző CD lemezek alkalmazása. A zenekar nem DJ, nincs arra szakosodva, hogy akármilyen, 64-szeres sebességgel írt "kamionról leesett" Cd-ket, mp3 fájlokat lejátsszon, és arról színvonalas minőségben szólaltassa meg az igényelt zenét. Ellenben ha előre ismerjük az igényeket, megszerezzük, urambocsá megtanuljuk a dalokat, és eljátsszuk őket ha kell. Divatos lett az egyedi koreográfiájú nyitó tánc, ami egyáltalán nem poénos, ha egy gyatra minőségű hangfelvételre történik, és akkor még arról nem beszéltem hogy az sem árt, ha a pár tud táncolni, és megtanulta a koreográfiát. Minden más esetben jobban járnak egy egyszerű "lassúzós" nyitó tánccal. A másik ilyen divatos jelenség a power point diabemutatók vetítése vacsora előtt-alatt-után. Amihez elvárt lenne, hogy a hangot a zenekar hangosításáról biztosítsuk. Ezzel csak az a baj, hogy a projektort általában tőlünk 10 méterre helyezik el, és az összekötő kábelre senki sem gondol, ami a hang jelet elhozza a keverőnkig. De erre már felkészültünk, miután sokadik alkalommal futottunk bele a problémába.
8. Utoljára hagytam, pedig az egyik alapvető hiányosság, és egyben az egyetlen olyan, ami nem csak a bulit, de véleményem szerint a házasságot is megpecsételi. Ez pedig a két család egymás iránti ellenszenve. Néha ez tapintható már akkor, mikor megérkezünk a helyszínre, és az est folyamán csak fokozódik. Állandóak az összezördülések, a duzzogások. Ilyen körülmények közt nincs zenekar a világon, aki hangulatot képes csinálni. Hiába van minden rendben a buli külsőségeivel lehet a világ legszebb helyén, lehet a legjobb vőfély és zenekar, lehet a legfenségesebb étel, és vérprofi kiszolgáló személyzet. A buli sorsa már eldőlt az első percben. Ilyenkor csak azt szoktuk kérdezni magunk közt egymástól, hogy "ezek miért házasodnak össze egyáltalán?"

Összefoglalásul, hogyan szervezzük meg a világ legpocsékabb lagziját?
Lássuk csak: Ha fiú vagy, válassz egy angol lányt egy igazi ellenszenves brit családból, akikből süt a gőg, és a megvetés a magyarokkal szemben, nézd meg a hosszútávú előrejelzéseket, válassz egy téli szombatot, amikor ítéletidő várható. Helyszínként egy olyan drága panziót válassz, ahol pocsék a szakács, de magasak az árak, és csak két kicsi terem van, egymástól jó messzire, az egyikben helyezd el a vendégeket, a másikban a zenekart azzal a felkiáltással, hogy "így legalább nem lesz hangos a zene a násznép számára" (és tényleg!). Válassz egy olyan kétnyelvű ceremóniamestert, akinek lövése nincs a lakodalom szervezésről, és levezényléséről de jól beszél angolul. Hívd meg kedvenc hip-hop sztárodat az est közepére, aki egy órán át a többség számára élvezhetetlen előadást produkál elviselhetetlen hangerőn. Egy perc szünet ne legyen a különböző programok közt, hiszen a legfontosabb, hogy a vendégnek ne legyen ideje táncolni, és kötetlenül beszélgetni, jól érezni magát, folyamatosan foglalkoztasd őket bugyutábbnál-bugyutább játékokkal. A menyasszonyt raboltasd el részeg haverjaiddal 11-kor, és fél kettőig senki nem tudja merre jár, utána már visszajöhet, hiszen addigra a vendégek zöme már úgyis hazament. Még az egészet meglehet koronázni azzal, ha te is aljasul lerészegedsz, és belehánysz a menyasszonyi tortába.

Szerencsére csak nagyon kevés lakodalom ilyen, a többségében fergeteges a hangulat, és a kisebb hibákat könnyedén orvosoljuk. Amiért mindezeket leírtam, azért történt, hogy megmutassam, mennyire nem csak a zenekaron múlik egy lagzi sikere. Ezek mind kivédhető hibák, amelyek kellő előkészítéssel kiküszöbölhetők. Sajnos vannak olyanok is amelyek végzetszerűen következnek be, és ilyet is láttunk már (ujját levágó pincért, szívrohamos örömapát, verekedés miatt vértől áztatott vendégeket, vőlegényt már a lagziban felszarvazó menyasszonyt, és vica versa) de ezek ellen vajmi keveset lehet tenni. Egyik idős zenésztársam mondta egyszer, hogy megírja az emlékeit nyugdíjas korában, és most ahogy írtam ezt a bejegyzést rájöttem, hogy annyi minden történt velem az elmúlt harminc évben a lakodalmak kapcsán, hogy talán tényleg csak egy könyvben férne ez el. Más kérdés, hogy lenne-e akit ez érdekel? Érdekes, felemelő, kiábrándító, és reménytelen egyszerre, ha valaki minden hétvégén lakodalomban van. Zenész élet. :)

Aki nem eleve rossznak tervezi a lakodalmát, azt kérjük, beszélgessen el velünk előzetesen, hiszen mi ezt csináljuk évtizedek óta. Nagyon is jól tudjuk mitől jó egy buli, de a lagzit nem mi szervezzük, és tanácsot is csak akkor adhatunk, ha kérnek tőlünk. Azt szoktuk mondani olyanok vagyunk mit a prostik. Oda megyünk ahova hívnak, és azt tesszük amiért megfizetnek. :)

Ebcsont before

Lassan nyolc hete vagyok kényszerszabadságon a baleset miatt. Oliver Cromwell seregében még nem állnám meg a helyem (vasbordájúak :)), de mindenképpen ígéretesen javul az állapotom. Szerencsére mára már elmúlt a hetekkel ezelőtti gyötrelem, mely a sok helyütt eltört bordák izomszövet nyiszálásának volt köszönhető. Az első három hét kínjai után, már képes voltam élvezni is ezt a rám szakadt szabadságot, és rájöttem, hogy kötelezően be kéne vezetni ezt minden munkahelyen, mert igenis szüksége van mindenkinek egy hosszabb lélegzetvételre, egy olyan mókuskerékmentes időszakra, amikor nem kell a munkahely —valljuk be legtöbbször teljesen banális és felesleges— problémáival foglalkozni. Kicsit utána néztem, és találtam is információt arról, hogy jobb helyeken már régen rájöttek ennek fontosságára, és felsőbb menedzser körökben megújulási szabadságnak hívják. Haladó gondolkodású cégvezetéseknél ráeszméltek arra, hogy a legjobb munkaerő is egy idő után elveszíti lelkesedését, fásulttá válik, és csak hajtja a kereket rutinból, de már nem gondolkozik azon, hogy hogyan lehetne a kerék forgását, hatékonyabbá tenni. Ez a kreativitás csökkenés előbb-utóbb megjelenik a vállalat gazdasági mutatóiban is, és ez az amit egyik vállalat sem akarhat igazán. Nálunk persze ez még nagyon nem így van, igencsak hiányában vagyunk emberközpontú, sőt gondolkodó cégvezetéseknek is. Sokkal inkább jellemző, hogy az élő munkaerőt tárgyi eszközökké degradálják, és a fásultságot, lustasággal azonosítják, aminek a megoldása az elbocsátás. Ettől a cégeink átjáróházzá vállnak, és törvényszerűen egyre gazdaságtalanabbul termelnek, hiszen nincs idő a munkásoknak megtanulniuk, és kifejleszteniük a leghatékonyabb fogásokat, amivel a mindennapos munkájukat végezhetnék. Az egyik külföldi menedzser azt nyilatkozta, hogy fél év szabadsága alatt annyi jó ötlet jutott eszébe, hogy amikor visszatért a munkába, és elkezdte ezeket megvalósítani, az olyan volt, mint egy forradalom. 

Ezt most értettem meg igazán. Amikor nem kellett többé a mindennapos ismétlődő nyűgökkel foglalkozni, végre maradt időm, és energiám arra, hogy elkezdjek gondolkodni az életemen, és megvalósítsak néhány olyan dolgot, amit már régen meg kellett volna tennem, csak egyszerűen nem volt rá sem energiám, sem elég szabadidőm. Például ilyen az új zenekarom honlapja. Tisztán látszik, hogy a mai zenekarok piacszerzése egyre inkább áttolódik az online irányba. Egy jó internetes megjelenés biztosítja a folyamatos megrendeléseket, míg ez hiányában a zenekar könnyen leépülhet. Ezt bizonyítják az elmúlt időszak megrendelései is. Tudomásul kell venni, hogy a megrendelőink egyre fiatalabbak, és egyre inkább építik életüket a számítógépre, és a virtuális világra. Így született meg új csapatom a Buli Zoli Koktél honlapja, amit most először Word Press sablonból készítettem, és borzasztóan megtetszett, mert rengeteg felesleges billentyű kalapálástól kíméli meg az embert. Egy hét alatt beletanultam, és mire a domain név és tárhely adminisztrációja lezajlott, és már nagy biztonsággal kezeltem a programot, és olyanná formáltam a weboldalat amilyenre szerettem volna. Ez jó, hiszen ismét egy olyan hasznos tudás került a birtokomba, amivel pénzt is lehet keresni, és az ilyen mindig jól jöhet, ebben a bizonytalan világban. De végre volt időm arra is, hogy rendet rakjak a számítógépemen, ahol fájlok tízezrei, mp3-ak, és ebookok, midik, és fényképek vártak arra, hogy valami egységes logikai rendbe kerüljenek. Ugyanerre a sorsra jutottak a szintimben lévő temp könyvtárak, amelyek telítve voltak  (majd egyszer) kiszerkesztendő dalokkal. Rájöttem arra is, hogy baromi jól érzem magam itthon, és talán a jövőben egy olyan munkán kéne elgondolkodnom, ami itthonról végezhető. Hiszen itthon stresszmentes a környezet, az időmet én osztom be, nincsenek elmebeteg, felülről jövő elvárások, melyekről már az első pillanatban tudom, hogy csak egy csomó energiámat fogják elvinni, minden különösebb eredmény, és sikerélmény nélkül. Nem értem azokat akik megőrülnek otthon a társaság hiányától. Számomra a társaság sokkal több hátránnyal jár, mint előnnyel. Nem mondom, hogy néhány munkatársam nem hiányzik, és nem szívesen találkoznék vele újra, de a mostani kollektíva már régen nem az, ami hat évvel ezelőtt volt. Egymásnak forduló, acsarkodó kollektívává vált az az üzem, ami a kezdetekkor egy nagy családként dolgozott együtt. A ritkuló jó hangulat mindenkire hatással van. Rám különösen. Az emberek lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj, elveszítik biztonságukat, egyre kevesebb pénzből, kell megélni, amiért egyre többet kéne dolgozni. Persze ez lehetetlen. Vannak határok, egy idő után már nem lehet, nem érdemes, és nem is szabad többet dolgozni, főként nem hatvanezer forintért, valamint egy idő után már nincs további lehetőség a spórolásra. Tudom még ez nem az az idő, de eljön ez is nemsokára. Ha tehetném soha többé nem dolgoznék munkahelyen, és lehet, hogy tehetem, lehet, ha összeomlik a mai cégem (mert összeomlik) nem a klasszikus önéletrajzot mindenhova leadó álláskeresésbe kezdek. De ez még a jövő. Most egyelőre annak örülök, hogy ismét  napi 30 km-t tudok bringázni, és ezzel együtt napról-napra tér vissza belém az erő, és a remény. Az összetört bringám felújítása folyamatban van, és az elrepedt 12 éves kedves sisakom helyett is már egy új, a képen látható piros színű Bell sisak védi a fejemet. Továbbra sem félek az autóktól, meggyőződésem, hogy nem követtem el hibát, és az is meggyőződésem, hogy ilyen balesetekre, és azok következményeire is szükség van ahhoz, hogy a kerékpárosok és autósok jobban figyeljenek egymásra. ha másért nem hát félelemből. Jövő héten visszaállok a taposómalomba, és rovom a köreimet tovább, de tudom, hogy az ezekben a hetekben szerzett tapasztalataim, és gondolataim segítenek ezt elviselni, és még csak véletlenül sem hiszem azt, hogy nem lehet jobb a munkám, hogy nem érezhetem magam jól munka közben, hogy a kreativitás szükségtelen számomra. A világ persze megpróbálja elhitetni velünk, hogy csak egy pótolható csavarok vagyunk a gépezetben, ami globálisan talán igaz is, mégis saját magunk számára ez sosem válhat igazsággá. Hinnünk kell abban, hogy értékesek vagyunk, hogy nem csak rutinfeladatok ismételgetésére vagyunk képesek, hanem új, jó, és még jobb dolgok megteremtésére. 

Szerencsére a természet erőit nem mi irányítjuk, és az még mindig sokkal tökéletesebben működik, mint mi valaha is fogunk. Most, miközben írtam ezt a bejegyzést, a csontjaim ez idő alatt is halmozták a törésvonalak mentén a kalciumot, hogy helyre hozzanak egy sérülést, ami már milliárdszor bekövetkezett az emberiség kollektív emlékezete szerint, ennek a gyógyító mechanizmusnak köszönhetően néha már képes vagyok megfeledkezni is —az első mozdulatig— arról, hogy mennyire törékeny vagyok, és az életünk mennyire illékony

Crash

Erre a nyárra két túrát terveztem. Az egyik az Alpok 9 csúcsának körbe tekerése, a másik pedig Isztambul oda-vissza út letekerése...lett volna. Kezdődött azzal, hogy a kollégám a gerincével lebetegedett, és mivel mi ketten egyszerre nem hiányozhatunk a cégtől, így kérdésessé váltak a túrák. De ezen nem izgattam túlzottan magam, hiszen az Alpok túra, egy hétvégi program amelyen mindenképpen részt vehetek, az Isztambulra pedig még két héttel későbbi időpont lett kitűzve, addig bármi lehet. A múlt héten aztán lendületbe jöttek a dolgok. Miközben én teljes erővel készültem a túrákra, vásárolgattam, bicajt tökéletesítettem, kiderült, hogy az Alpokban a hétvégére ítéletidő várható, így a már előfoglalt szállást még idejében vissza kellett mondanunk. Sebaj, gondoltam én, már úgyis évek óta részt akartam venni egy Balaton átúszáson, gondoltam, most legalább megtehetem. Csütörtökön a szokásos 16  óra helyett csak 14-ig dolgoztunk, azt gondoltam ez milyen jó, így több időm lesz. Jókedvűen indultam haza a cégtől. A forgalmas szekszárdi elkerülő útról lekanyarodva Szekszárd-Palánk felé vettem az irányt több ezredszer az elmúlt évek során. A MMG műszergyár parkolója felöl megjelent egy MPL-es postai csomagszállító furgon, de nem különösebben izgatott, hiszen elsőbbségadás kötelező tábla védett tőle. A furgon lassított a kereszeteződésben, gondoltam észrevett és megáll, aztán mikor már csaknem elé érkeztem ismét gázt adott, és a gyorsítás sebességével oldalról belém hajtott. Az ütés hatalmas volt, és kivédhetetlen. Úgy éreztem a jobb oldalam darabokra szakadt, és csak bíztam abban, hogy fel tudok állni még az útról ahova zuhantam. Ezt rögtön ki is próbáltam. Sikerült, de alig kaptam levegőt. Az ijedt sofőr azonnal kiugrott az autóból, és kédezgetni kezdett, de én levegő hiányában csak szótagokat tudtam válaszolni. Hívta a mentőket, én pedig lehúztam a bicajt az út szélére, és szedegettem össze a letört alkatrészeket. Milyen jó, hogy éppen előző nap fejeztem be a bringa felkészítését a túrára, minden tökéletes állapotban volt rajta még reggel. A mentők a rendőrökkel kötelékben iszonyú lármával érkeztek, és nagyon profin végezték a munkájukat. Közben felhívtam a családot a megnyugtató hírrel, hogy elgázoltak. Hamarosan a helyszínre érkezett feleségem, és a sógorom, de őket már csak az induló mentőből láttam. A kórházban a szokásos rutin, ambulancia, röntgen, kiderült, hogy négy bordám tört el az ütközésnél, ebből kettő "ablakosan", azaz két helyen is. Néhány napig bent tartanak megfigyelésre. Szóval nem komoly. Persze millió kisebb sérülésem is van, hiányoznak rólam bőrfelületek, és komplett atlaszra elegendő térképminta van rajtam mindenféle színnel, de ezek miatt tízperc múlva már tekertem volna tovább. A srác aki elütött, ugyanúgy áldozata a történéseknek mint én. 8 napon túl gyógyuló sérülést okozó gondatlanságból elkövetett közúti veszélyeztetésért kell felelnie, ami bűncselekménynek minősül. Ugrik a jogsija, az állása, bűntetett előéletű lesz. Mindez miért? Mert a százmilliónyi elsőbbségadsából, amit eddig megtett, most az egyszer hibázott? Nem akarok vérbosszút, és próbálok neki segíteni mindenben, hogy ebből az egészből minél kisebb büntetéssel jöjjön ki, de a törött csontjaimat nem tagadhatom, ez tény, és a felelősség őt terheli elsősorban. Sajnálom, mert pontosan tudom, hogy lehettem volna én a kormány mögött és ő a bicajon, hiszen ő is biciklizik, és én is vezetek. Most így keverték ki a felsőbb hatalmak a kártyákat. Négy napig élveztem a Balassa János Kórház vendégszeretetét, a tapasztalataimról inkább most nem írnék, azt hiszem, aki járt már kórházban mindenki tudja mire gondolok. Lestrapált eszközök és ápolószemélyzet, összeomlásközeli állapotok. Hungarikum.

Most azon gondolkodom, hogy : Miért? Miért kellett sorsszerűen bekövetkeznie ennek, miért állt össze minden körülmény csak azért, hogy ne indulhassak el Isztambul felé? Higyjek abban, hogy mindent a káosz irányít, és semmi ráhatásom a dolgokra, egyszerűen csak ma nekem adta a rövidebbet a sors, vagy jeladást keressek a történtekben? Az elmúlt 4 évben 26.000 km-t tekertem itthon és külföldön, hegyi terepeken, és forgalmas utakon, egyáltalán mindenféle időjárási, látási, közlekedési helyzetben. Miért pont most egy rutin hazafelé tartó, gyér forgalmú úton ütnek el, teljesen egyértelmű láthatósági helyzetben egy védett úton? Egyáltalán mikor tanulunk meg végre együtt közlekedni? Elég érett egyáltalán már az emberiség ahhoz, hogy egy olyan járművet használjon, mint az autó? Baleset. Benne van a nevében a bal. Ezt a magyar nyelv mindig valami rosszra, valami félresikerültre használja. Nem tehet róla senki, a balesetek megtörténnek.Mégis, akkor is belém jött volna a furgon, ha egy úthengerrel jövök? Nyilván nem, és azt gondolom, nem azért egyértelműen, mert így nagyobb, és láthatóbb lettem volna. Szerintem az a baj még mindig, hogy egy kereszteződésben elsőbbséget adó autós, mindig autót keres a szemével. Szekszárd környékiek! Amikor a TESCO-hoz kanyarodtok be, hányan figyelitek a szembejövőforgalom mellett a párhuzamos kerékpárúton haladó bringásokat? Erre az szokott lenni a kérdés: "Miért, ott van kerékpárút?" Erről beszélek. Egy autós csak a másik autóst tartja egyenrangú közlekedő félnek. De mi is ott vagyunk. Az én esetem ezúttal jól végződött szerencsére. Néhány hét múlva ismét tekerhetek, és fogok is, mert ez számomra nem kérdés. 

A tanulság? Élni életveszélyes. :)