Ebcsont before

Lassan nyolc hete vagyok kényszerszabadságon a baleset miatt. Oliver Cromwell seregében még nem állnám meg a helyem (vasbordájúak :)), de mindenképpen ígéretesen javul az állapotom. Szerencsére mára már elmúlt a hetekkel ezelőtti gyötrelem, mely a sok helyütt eltört bordák izomszövet nyiszálásának volt köszönhető. Az első három hét kínjai után, már képes voltam élvezni is ezt a rám szakadt szabadságot, és rájöttem, hogy kötelezően be kéne vezetni ezt minden munkahelyen, mert igenis szüksége van mindenkinek egy hosszabb lélegzetvételre, egy olyan mókuskerékmentes időszakra, amikor nem kell a munkahely —valljuk be legtöbbször teljesen banális és felesleges— problémáival foglalkozni. Kicsit utána néztem, és találtam is információt arról, hogy jobb helyeken már régen rájöttek ennek fontosságára, és felsőbb menedzser körökben megújulási szabadságnak hívják. Haladó gondolkodású cégvezetéseknél ráeszméltek arra, hogy a legjobb munkaerő is egy idő után elveszíti lelkesedését, fásulttá válik, és csak hajtja a kereket rutinból, de már nem gondolkozik azon, hogy hogyan lehetne a kerék forgását, hatékonyabbá tenni. Ez a kreativitás csökkenés előbb-utóbb megjelenik a vállalat gazdasági mutatóiban is, és ez az amit egyik vállalat sem akarhat igazán. Nálunk persze ez még nagyon nem így van, igencsak hiányában vagyunk emberközpontú, sőt gondolkodó cégvezetéseknek is. Sokkal inkább jellemző, hogy az élő munkaerőt tárgyi eszközökké degradálják, és a fásultságot, lustasággal azonosítják, aminek a megoldása az elbocsátás. Ettől a cégeink átjáróházzá vállnak, és törvényszerűen egyre gazdaságtalanabbul termelnek, hiszen nincs idő a munkásoknak megtanulniuk, és kifejleszteniük a leghatékonyabb fogásokat, amivel a mindennapos munkájukat végezhetnék. Az egyik külföldi menedzser azt nyilatkozta, hogy fél év szabadsága alatt annyi jó ötlet jutott eszébe, hogy amikor visszatért a munkába, és elkezdte ezeket megvalósítani, az olyan volt, mint egy forradalom. 

Ezt most értettem meg igazán. Amikor nem kellett többé a mindennapos ismétlődő nyűgökkel foglalkozni, végre maradt időm, és energiám arra, hogy elkezdjek gondolkodni az életemen, és megvalósítsak néhány olyan dolgot, amit már régen meg kellett volna tennem, csak egyszerűen nem volt rá sem energiám, sem elég szabadidőm. Például ilyen az új zenekarom honlapja. Tisztán látszik, hogy a mai zenekarok piacszerzése egyre inkább áttolódik az online irányba. Egy jó internetes megjelenés biztosítja a folyamatos megrendeléseket, míg ez hiányában a zenekar könnyen leépülhet. Ezt bizonyítják az elmúlt időszak megrendelései is. Tudomásul kell venni, hogy a megrendelőink egyre fiatalabbak, és egyre inkább építik életüket a számítógépre, és a virtuális világra. Így született meg új csapatom a Buli Zoli Koktél honlapja, amit most először Word Press sablonból készítettem, és borzasztóan megtetszett, mert rengeteg felesleges billentyű kalapálástól kíméli meg az embert. Egy hét alatt beletanultam, és mire a domain név és tárhely adminisztrációja lezajlott, és már nagy biztonsággal kezeltem a programot, és olyanná formáltam a weboldalat amilyenre szerettem volna. Ez jó, hiszen ismét egy olyan hasznos tudás került a birtokomba, amivel pénzt is lehet keresni, és az ilyen mindig jól jöhet, ebben a bizonytalan világban. De végre volt időm arra is, hogy rendet rakjak a számítógépemen, ahol fájlok tízezrei, mp3-ak, és ebookok, midik, és fényképek vártak arra, hogy valami egységes logikai rendbe kerüljenek. Ugyanerre a sorsra jutottak a szintimben lévő temp könyvtárak, amelyek telítve voltak  (majd egyszer) kiszerkesztendő dalokkal. Rájöttem arra is, hogy baromi jól érzem magam itthon, és talán a jövőben egy olyan munkán kéne elgondolkodnom, ami itthonról végezhető. Hiszen itthon stresszmentes a környezet, az időmet én osztom be, nincsenek elmebeteg, felülről jövő elvárások, melyekről már az első pillanatban tudom, hogy csak egy csomó energiámat fogják elvinni, minden különösebb eredmény, és sikerélmény nélkül. Nem értem azokat akik megőrülnek otthon a társaság hiányától. Számomra a társaság sokkal több hátránnyal jár, mint előnnyel. Nem mondom, hogy néhány munkatársam nem hiányzik, és nem szívesen találkoznék vele újra, de a mostani kollektíva már régen nem az, ami hat évvel ezelőtt volt. Egymásnak forduló, acsarkodó kollektívává vált az az üzem, ami a kezdetekkor egy nagy családként dolgozott együtt. A ritkuló jó hangulat mindenkire hatással van. Rám különösen. Az emberek lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj, elveszítik biztonságukat, egyre kevesebb pénzből, kell megélni, amiért egyre többet kéne dolgozni. Persze ez lehetetlen. Vannak határok, egy idő után már nem lehet, nem érdemes, és nem is szabad többet dolgozni, főként nem hatvanezer forintért, valamint egy idő után már nincs további lehetőség a spórolásra. Tudom még ez nem az az idő, de eljön ez is nemsokára. Ha tehetném soha többé nem dolgoznék munkahelyen, és lehet, hogy tehetem, lehet, ha összeomlik a mai cégem (mert összeomlik) nem a klasszikus önéletrajzot mindenhova leadó álláskeresésbe kezdek. De ez még a jövő. Most egyelőre annak örülök, hogy ismét  napi 30 km-t tudok bringázni, és ezzel együtt napról-napra tér vissza belém az erő, és a remény. Az összetört bringám felújítása folyamatban van, és az elrepedt 12 éves kedves sisakom helyett is már egy új, a képen látható piros színű Bell sisak védi a fejemet. Továbbra sem félek az autóktól, meggyőződésem, hogy nem követtem el hibát, és az is meggyőződésem, hogy ilyen balesetekre, és azok következményeire is szükség van ahhoz, hogy a kerékpárosok és autósok jobban figyeljenek egymásra. ha másért nem hát félelemből. Jövő héten visszaállok a taposómalomba, és rovom a köreimet tovább, de tudom, hogy az ezekben a hetekben szerzett tapasztalataim, és gondolataim segítenek ezt elviselni, és még csak véletlenül sem hiszem azt, hogy nem lehet jobb a munkám, hogy nem érezhetem magam jól munka közben, hogy a kreativitás szükségtelen számomra. A világ persze megpróbálja elhitetni velünk, hogy csak egy pótolható csavarok vagyunk a gépezetben, ami globálisan talán igaz is, mégis saját magunk számára ez sosem válhat igazsággá. Hinnünk kell abban, hogy értékesek vagyunk, hogy nem csak rutinfeladatok ismételgetésére vagyunk képesek, hanem új, jó, és még jobb dolgok megteremtésére. 

Szerencsére a természet erőit nem mi irányítjuk, és az még mindig sokkal tökéletesebben működik, mint mi valaha is fogunk. Most, miközben írtam ezt a bejegyzést, a csontjaim ez idő alatt is halmozták a törésvonalak mentén a kalciumot, hogy helyre hozzanak egy sérülést, ami már milliárdszor bekövetkezett az emberiség kollektív emlékezete szerint, ennek a gyógyító mechanizmusnak köszönhetően néha már képes vagyok megfeledkezni is —az első mozdulatig— arról, hogy mennyire törékeny vagyok, és az életünk mennyire illékony