"It's a nice day for a white wedding..."

Úgy hírlik, az új generációk, főként a Z és az Alfa, már egyre kevésbé gondolkodnak gyermekvállalásban. Ennek nyilvánvalóan sokféle oka van. Ott van a klíma- és egzisztenciális szorongás, a megváltozott lehetőségek, amelyek ma sokkal tágabb teret adnak a szórakozásnak, a vágyak kiélésének és a modernkori rabszolgaként megkeresett pénz ezerféle módon történő elköltésének. Talán ezeknek a generációknak az áldozatvállalási készsége sincs már ott, ahol a korábbiaké volt. Azoké, amelyek ösztöneiknek is engedelmeskedve teljesítették a faj és a társadalom elvárását, és nem sokat agyaltak azon, vajon megéri-e. Utódjaik már egy kényelmesebb világban nőttek fel. Egy olyanban, ahol a szüleik generációja a történelemben talán először a gyermeket tekintette élete egyik legfontosabb prioritásának. Ezért a szülők nem elítélhetők. Szeretni nem bűn. És ezzel az érzéssel együtt jár, hogy jobbat akarunk a gyerekeinknek annál, mint ami nekünk megadatott. A jelenség nem magyar sajátosság. Globális. A jóléti társadalmak szinte mindegyike küzd az elöregedés problémájával, élen Japánnal, de komoly gondok vannak Európában is, például Olaszországban és már Kínában is  kongatják a vészharangot a szakértők. A népesség hosszú távú fenntartásához nagyjából 2,1–2,3 gyermek jutna egy nőre, miközben sok országban ennek töredékét látjuk. Ha ez a tendencia folytatódik, néhány évtizeden belül több országban is 1 alá kerülhet a termékenységi arány. Ennek következményeit ma még talán fel sem tudjuk mérni. Az X és Y generációkra mindez természetesen visszahat. A meg nem született unokák nem fizetnek járulékokat és adót. Ettől meginog a szociális és nyugdíjrendszer, az egészségügyre egyre nagyobb teher nehezedik. Az ápolószemélyzet hiánya egyszerre jelentkezik az egyre magasabb kort megélő, gondozásra szoruló idősek számának tetőzésével. A gyermekvállalással szembeni érvek egyébként racionálisak. Nehéz velük vitatkozni. Két gyermek felnevelése után különösen nehéz nem látni ennek a döntésnek a hátrányait. Az anyagi áldozatot. Az éveken, évtizedeken át tartó felelősséget. És azt az állandó, soha el nem múló aggodalmat, amelyet pusztán a létezésük jelent. Mert a gyermek születésével valami különös történik az emberrel. Megjelenik egy olyan sebezhetőség, amelyet előtte nem ismert. Egy másik ember élete egyszer csak fontosabbá válik a sajátjánál. Onnantól kezdve bármit megteszünk érte, miközben saját igényeinket, kényelmünket, sokszor önmagunkat is hátrébb soroljuk. Mindezt azonban csak visszafelé tekintve értjük meg. A döntést mindezek előtt hozzuk meg. Számomra már tizennégy évesen sem volt kérdés, hogy családot szeretnék. Gyerekekkel. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, milyen hátrányokkal jár majd. Fogalmam sem volt arról, hogy ez az egyetlen döntés minimum harminc évre meghatározza az életemet. Valójában pedig a következményeit egészen életem végéig viselem. A mai potenciális szülők ebben talán előrébb járnak. Többet tudnak, többet látnak, több lehetőség közül választhatnak. Mégis úgy gondolom, hogy sokszor túlságosan csak a mérleg egyik serpenyőjét nézik. Mert a másik oldalon olyan dolgok vannak, amelyeket előre egyszerűen nem lehet elmondani. Ezeket csak megtapasztalni lehet. Az életemnek szülőként van egy olyan szelete, amely semmivel nem helyettesíthető. A boldog várakozás a születés előtt. Az első találkozás a gyermekemmel. Az évek során összegyűlt rengeteg közös élmény. Az apró és nagy pillanatok, amelyeket őrzök róluk és rólunk az utolsó percemig. Nem lehet elmesélni azt a sok évnyi tapasztalatot és rácsodálkozást, amelyben részünk van a kis, tehetetlen újszülöttől a felnőtt emberré válásig vezető úton. És a szeretetnek ez a foka nem hasonlít semmire. Pláne nem arra, amit egy háziállat iránt érzünk, még akkor sem, ha sokan gyerekként tekintenek a kedvencükre. Én ezen legfeljebb mosolyogni tudok. Számomra ezek az érzések – bármennyire őszinték is – nem pótolhatják azt, amit egy gyermek jelent. A kapcsolat mélységét, az évtizedeken át tartó változást, a felelősséget és azt a különös, megmagyarázhatatlan kötődést, amelyben két ember élete végérvényesen összekapcsolódik. Fontos lenne megértenie mindenkinek, hogy a gyermekvállalásról hozott döntés egy életre szól. Mindkét irányú döntés. A gyermektelenség melletti döntés sem súlytalanabb attól, hogy nem jár azonnali következményekkel. Az erre alkalmas időablak ráadásul nem túl nagy. Körülbelül másfél évtized áll rendelkezésre, amikor egy nőnek – vagy egy párnak – el kell döntenie, akar-e gyermeket. Így vagy úgy, a nem döntés is döntés. És később már nem lehet visszacsinálni. Mint az élet legtöbb területén, itt sincs visszajátszás. A döntés egyszer csak elindítja az embert valamelyik irányba, és közben megváltoztatja a teljes életpályáját. Egyik pillanatban még ott van a jövőben minden lehetőség. Aztán egyetlen döntéssel eltűnik belőle minden, ami a gyerekekhez kapcsolódik. Nem lesznek orvosi vizsgálatok. Baleseti helyzetek. Tanulási nehézségek. Kamaszkori konfliktusok. Párválasztás. Ballagás. Esküvő. De ugyanígy eltűnnek az esti mesék meghitt pillanatai. A várakozás egy vizsga vagy verseny eredményére. Az első siker. Minden, amit a gyerekek elérnek az életben, és minden, ami akár csak egy pillanatra is büszkévé tesz minket. Eltűnik a nagyszülők unokák érkezése fölött érzett öröme. A közös időtöltés, amikor a család több generációja egyszerre van jelen. Azok a célok, amelyek értelmet adnak a reggeli felkelésnek. Az elődök által felhalmozott értékek biztos továbbadásának érzése. A falakat nem díszítik gyerekfotók. Nincs hinta a diófa ágán. A családi házban csend van. Az öregedés csendje. Persze közben fel lehet fedezni a világot. Lehet tevegelni a sivatagban, hajózni a Níluson, a Szajnán vagy a Hudsonon. Fel lehet menni New Yorkban a WTC tetejére. Úszni lehet a világ összes tengerében és óceánjában. Fel lehet kapaszkodni magas és még magasabb hegycsúcsok tetejére. Meg lehet kóstolni mindent, amit az ember kitalált azóta, hogy ételt készít. Lehetünk szakmánk csúcsán. Érhetünk el világi karriert, amitől ülhetünk dollármilliókon. Megmenthetünk embereket vagy állatokat. Életünket, mint egy olcsó zsetont feltehetjük tétként a jótékonyság rulettasztalára. Lehetünk ezrek által irigyelt és bálványozott sztárok, celebek vagy influenszerek. Lehetünk bárhol. Bárkik. Bármi, ami csak a legrejtettebb fantáziánkban megjelenik. Ez mind nagy élmény lehet. De mégis...Ez sosem lesz AZ.

---

És amiért mindezt egyáltalán leírtam:

Hétvégén esküvő volt nálunk.
Egy apa számára lánya férjhez menetele egyfajta fejezetzárás. Hiszen eddig a pillanatig ő volt az a férfi, aki támaszt nyújtott. Ő volt a „megoldó”, az útjelző, a koordináló. Az, akihez lehetett fordulni, ha valami nem működött. Aki tudta, merre kell menni, mit kell megjavítani, kit kell felhívni, mit kell elintézni. Ezt a szerepet ettől a naptól egy másik férfi veszi át. Ez amennyire örömteli, annyira megható. Amennyire boldogító, annyira hiányérzetet keltő. Nehéz lenne emiatt nem könnyeznem. Hiszen néha még egy futóverseny célkapujában is meghatódom. Ezek a pillanatok azonban most egy harmincegy évig tartó táv végén lévő célkapuba vezettek. Jobb oldalamon lépked a menyasszony. Akinél szebbet még soha nem láttam. És ezt nem csak a ruha teszi, hanem leginkább az a boldog kisugárzás, amely belőle árad. Lassan lépkedünk az Erzsébet Nagy Szálloda gyönyörű udvarában. Közben szól a Love and Marriage, Frank Sinatra hangján. Csak néhány lépés. Talán ötven méter. Mégis közben azt érzem, hogy csak ezért a néhány percért megérte az egész. Megérte a sok aggodalom, az álmatlan éjszakák, a bosszúság és a fájdalom. Mert ezek a dolgok tettek szülővé, apává, és ezt semmiért nem adnám oda senkinek. Ez a felnőtt nő itt mellettem mindig az én kislányom marad, az életem elválaszthatatlan részeként, a szívem utolsó dobbanásáig és még azon túl is. Már csak néhány lépés. És az én szerepem – az eddigi és a ceremóniában meghatározott is – véget ér.
„Hoztam neked egy kincset. Vigyázz rá, kérlek!” Ezt mondom az „oltárnál” ránk várakozó ifjú férjnek, és nyugodt szívvel adom kezébe lányom kezét. Mert tudom, hogy az a kéz fiatal kéz, még nem fáradt. Még nem érintette meg igazán az idő múlása, és a lányom jövője most már abban a kézben van.
Elindul a szertartás. Virágok körülöttünk és virágok a szavakban. Válogatott dalok szólnak a hangszórókból. Néha sírok, néha nevetek, de életem minden bizonnyal legboldogabb perceit élem. Megint egy jelenet az utolsó filmre. Egy snitt, amely majd megadja értelmét az egésznek. Egyetlen rövid jelenet, amelyben benne van harmincegy év minden öröme, aggodalma, fájdalma, büszkesége és szeretete, és amelytől talán majd bátrabban lépek át egykor az ismeretlenbe. 

Neked pedig szívből kívánok boldog életet, Pillecuki! Legyen olyan minden, amilyennek elképzelted.