2. Ultra Balaton - 209 km rutinszerűen

 Attól, hogy van nekünk egy nagy tavunk, ami a legnagyobb Közép-Európában, még nem kéne feltétlenül körbefutni. De az ultrafutó már csak egy ilyen állatfaj, aki szereti, ha valami olyant csinálhat, ami épeszű embernek eszébe sem jut. 20 éve rendezték meg először ezt a versenyt, de a népszerűsége cseppet sem csökkent, sőt a csapatnevezések minden évben néhány perc alatt telnek be, és már az egyéni ndulók is feszegetik az 500 fős létszámkorlátot. Ez egy péntektől vasárnapig tartó  200 km-en elnyúló fiesta, sok szenvedéssel még több örömmel. 35 ezer résztvevő, legalább ugyanennyi szurkoló, segítő és több száz fős staff. Sok köbméter banán, köbkilóméternyi isoital, és minden mi szemnek-szájnak ingere és undora. Elszánt tekintetek a rajtban, sírós összeomlások útközben,örömkönnyek a célban. Nem tudom miért neveztem újra, hiszen ezt csak egyszer szerettem volna lefutni, ami négy éve már megtörtént. Talán, mert az ez évi 48 órás főverseny előtt egy hónappal éppen megfelelőnek láttam egy kisebb versenynek, egy "hol tartok a felkészülésben?" tesztnek. A rajtban állva persze mindez már mindegy is. Idén tesóm más irányú elfoglaltsága miatt futó barátomat kértem meg a bicajos kíséretre, aki hozta barátnőjét és egy triatlonista barátját is, így bőven biztosítva volt az útközbeni kiszolgálásom és a teljes távon remekül működtek velem együtt, amiért borzasztóan hálás vagyok.
Miután elhangzik rajt dudája, elindul a 433 fős agyament csapat, telve reményekkel, hogy másnap majd keleti irányból tűnik fel Balatonfüred határában. De már tudjuk, a táv öt maratoni távval egyenlő, ez nem sikerülhet mindenkinek. A gyenge pontok mutatkozni fognak és ebben a pillanatban még senki sem számol ezekkel. Jó hangulatban egyenletes 6 perces kilométerekkel haladok, fejemben a pályát most is négy negyedre osztom, melynek végpontjai Badacsony, Fonyód, Siófok, Balatonfüred.  Van iramtáblázatom, amelyen a kalkulált idők vannak és a kritikus mérőpontok szintidői. Az első ilyen cél az a Varga pincészet, ahol 12:55 a végső áthaladási idő.10:56-kor érek a pincéhez, ahogy futunk a hordók között elkészül a szokásos pincés kép rólunk. Közben Feri elkészíti az első Hammer italomat, sajnos azonban a szabadtéri csobogót használja vízforrásként, aminek ihatatlan a vize, ez hamar kiderül, amikor belekortyolok, de hamar kiöblítjük a kulacsot és újra töltjük ezúttal már ásványvízzel. Futok tovább és nem sokára bezsebelem a táv első negyedét és megkezdem a másodikat.Szigliget környékén történik, hogy az energiatakarékeos csúsztatottlábas futásomnak köszönhetően elakadok egy úthibában, melynek következtében életem egyik legnagyobb esését adom elő. Két térdemről, tenyereimről és bal vállamról összesen egy tenyérnyi bőr hiányzik, de azonnal felpattanok és futok tovább, nem vagyok hajlandó átadni magam semmiféle érzelemnek, sem dühnek, sem fájdalomnak, sem keserűségnek, sem pesszimizmusnak. A bal kisujjam pillanatokon belül duplájára dagad és a csuklóm is csak korlátozottan tudom mozgatni, ezzel a kezemmel tompítottam az esést. Haladás közben listázom a károkat, de semmi olyan dolgot nem észlelek, ami gátolna a futásban, a komfortérzetem romlása pedig eddig is folyamatos volt, most csak egy kicsit nagyobb léptéket ugrott lefelé. A Nap egyre jobban süt, még nem aklimatizálódtunk a meleghez az idén, még nem volt lehetőségünk igazi melegben futni, így az egész mezőny szenved. Ez az egyik legrosszabb forgatókönyv az időjárásra. Mondom is Ferinek, hogy nagyon sokan fel fogják adni a versenyt, ez ilyenkor törvényszerű. Csak gondolatban teszem hozzá, hogy remélem én nem leszek köztük. Feri átadja a drótszamarat Reninek, és Keszthely körül már ő teker mellettem, Feri viszi az autót. Sokat beszélgetünk és egyre többet gyalogolok, mert a meleg nagyon fáraszt. De még mindig a tervezett időn belül haladok, és eseménytelenül érünk a táv feléhez. A napsütés végre enyhül, érezhetően hül a levegő, én felhívom feleségem, helyzetjelentést adok, most már ő is tud az esésről, az applikáción keresztül követi a haladásom. A másik oldalon ismét feltűnik Badacsony jellegzetes hegyének formája, mellette Hegyestű, néhány órája még ott futottam mellettük. Kíséretemben ismét váltás történik, érkezik Dávid a profi triatlonos, aki tehermentesíti a következő 50 km-en Ferit és Renit, akik egy rövid kis alvást így be tudnak a programba iktatni. Egyre sötétebb van, előkerül a fejlámpa, és a melegebb ruha, rá a fényvisszaverő mellény. Dávid többet fut, mint biciklizik mellettem, mert hideg van és ehhez a tempóhoz nem termel elég hőt a tekeréssel. Néh beszélgetünk, néha elmerülünk a saját gondolatainkba. Ez a szakasz számomra a legunalmasabb és legreménytelenebb szakasza a versenynek. Végtelen egyforma utcák, sötétség és közvilágítás. Mindehhez 100 km feletti fáradtság az izmokban. De valahogy mégsem olyan rossz, mint amire emlékszem négy évvel ezelőttről. A kilométerek kopnak és Siófok szép lassan kúszik felénk, amiről tudom, hogy a harmadik negyed végét jelenti, egyben az utolsó komolyabb vesztőhely, ahol hajlamos az ember a reménytelenségbe belefáradni és feladni a versenyt. A bal lábamon lévő ujjak éles fájdalomjeleket adnak az agyamnak, biztosan felhólyagosodott néhány helyen, kifakadt, vagy a körmöm készül levállni esetleg mindez egyszerre. Nem érdekel meg sem nézem, tudom hogy nagyságrendnyit úgysem tudok az állapoton változtatni, viszont egy csomó időt el lehet tölteni az ilyen kisérletekkel. A szántódi komp bejárata egyértelműen jelzi, hogy 12 km van vissza a táv háromnegyedéhez. Egyik váltóponton meleg húslevest kapok, az élet apró örömei, nagyon hálás érte a meggyötört emésztőrendszerem. Bő egy óra múlva már Siófok ismerős utcáin kocogok. A váltópontnál megtaláljuk Feriéket, elbúcsúzom Dávidtól, ismét Feri pattan nyeregbe, aki gondolom legalább úgy reménykedik a következő 56 km problémamentes teljesítésében, mint én. Majdnem percre pontosan úgy haladok, mint a legutóbbi UB-n. Mivel nem szorít a szintidő, így nem erőltetem a futást, addig kocogok, míg kényelmes, utána gyaloglásra váltok. Utolér két futóbarát Gyula és Peti, akikkel még Szederkényi 100 km-es futáson ismerkedtem meg, gyors csoportfotó is készül rólunk, és mindenki megy a maga tempójában, Gyulát már nem is látom többet a verseny végéig.  Balatonvilágos után megtörténik a várt csoda, az égbolt kelet felől világosabb árnyalatra vált, ez kis szín a napfelkelte ígérete, ami új erőt ad. Hiszen ez itt már mindjárt az északi part újra. A balatonkenesei mérőponthoz majdnem két órával érkezem a szintidő előtt, még csak 7 óra van és nekem már csak 31 km-van a célig. Feri vigasztal, "már csak egy szűk maraton".:) A Nap felemelkedik teljes nagyságában a horizonton és rögtön meleget áraszt, elkezdek vetkőzni, nemsokára már megint csak egy póló és egy rövidnadrágban futok. Közben a frissítésben elveszítem a kontrollt, már nem matekozom, amit megkívánok azt tömöm magamba a frissítőpontokon. Lekváros kenyér + sós paradicsom + barackbefőtt. A bajnokok eledele, vagy nem, de most jólesik. Csak a sókapszulát szedem következetesen óránként. Az egyéni versenyzők 90%-a gyalogol, már tudjuk, hogy beérünk akár futás nélkül is. Néha megelőzzük egymást, majd visszaelőzzük, de senkinek nincs már nagy hangulata hajrázni. Közben nem tudom hányadszor utolér a francia ultrafutó hős és UB Hero, Gilles Pallaruelo akit a Spartatlon cimű filben láttam utoljára. Nagyon jó tempóban gyalogol, persze könnyű neki eddig 18 alkalommal sikerült csak itt az UB-n célbaérnie. Aztán belém bújik a kisördög, hogy legalább már ez a 63 éves vénember :)  ne előzzön meg a célig, és elkezdek futni, udvariasan bíztatom mikor mellette elhaladok, hogy "allez Gilles, allez", amire ő "merci"-vel válaszol, lassan de biztosan marad el mögöttem. Eközben feltűnik Balatonfüred, lefutunk a Germering utcán, a Kisfaludy strand felé, majd megkezdjük a menetelést az utolsó hosszú egyenesen a város másik végéig. A sétányon normális emberek élvezik a tavaszi napsütést és a Balaton látványát. Köztük a kerékpárúton futunk mi a nem normálisak. De ez számunkra már az út vége, és az út itt is maga a cél. Dopaminnal telített vérrel futok, már hallom a célból a szpíker hangját. A célkapu előtti szakaszon meglátom lányom, és kolléganőmet családjával együtt. Teljesen meghatódom, amiért fontosnak érezték, hogy itt legyenek a befutómnál. Lecsippantják az utolsó időeredményt, ami egyben  a befutóidőm is. Kicsit várakoznom kell, míg az előző futót megünneplik és előkerül az én célszalagom is, és befutok a kapuba, magasra emelve a szalagot, majd feleségem ölelve életem legszebb perceit élem. Megint egy komolyabb futóteljesítmény van mögöttem. Ezúttal 60 évesen bizonyítottam, hogy a szervezetem és az azt uraló szoftver nem ismer lehetetlent. A 433 egyéni indulóból a 131. helyen végeztem. A mezőny 51 %-a, 221 fő kényszerült a verseny feladására. Nyilván lehetett volna jobb is, de rosszabb is. Mindenesetre ezt a versenyt sokkal kellemesebbnek éltem meg, minden seb és fájdalom ellenére, mint a négy évvel ezelőttit és jobb állapotban voltam a célban. Hogy mit fogok kezdeni a következő versenyen mindössze egy hónap múlva, ahol ehhez képest még 20 óra futást, sétát, vánszorgást kéne produkálni, és ahol már kitűztem a számomra álomhatár 300 km begyűjtését, azt még nem tudom. De ez úgyis csak az nap és ott fog kiderülni. Szerencsére ott a feladás lehetetlen, hiszen nincsenek szintidők, csak egy körpálya, ahol 48 órán át kell körözni. 60 éves vagyok, tudom  sokan cserélnének velem fizikai állapotot, akár évtizedekkel fiatalabbak is, én elégedett leszek bármilyen eredménnyel ezúttal is.