New York, New York

Amikor eldöntöttem, hogy a zenélést befejezem, rögtön felmerült a gondolat, hogy a hangszerekért kapott nem csekély összeget talált pénznek titulálva, lehetőség nyílhat egy, a szokványosnál költségesebb utazás finanszírozására is, ezért rögtön adta magát az egyik nagy álmom, New York meglátogatása. Éreztem, hogy ez a város más lesz, semmihez sem hasonlatos és azt is gondoltam, hogy valószínleg nem fog tetszeni, vagy legalábbis nem úgy, mint Róma, vagy Firenze.  Mégis a kíváncsiság, a lehetséges élmények megélése hajtott a szervezés első pillanatától. Itt nincsenek 2000 éves épületek, New York történelme mindössze néhány generációra nyúlik vissza. Európai vagy főként ázsiai léptékben csecsemőkorban van. A Big Apple, a népek olvasztótégelye, az első naptól magába szippant, sokkol és hosszútávon valószínűleg megtébolyít. A  csillogó határtalan gazdagság és a homeless-ek napi valósága méterenként váltakozva tárul elénk. Néha meglep az igényesség, néha elborzaszt az igénytelenség. A turisták néhány nap alatt sosem látják a valódi életet, ehhez itt kéne élni, dolgozni, gyerekeket nevelni és megöregedni is. Az európai mértékkel pazarló életmód, a karbonlábnyom láthatóan teljes figyelmen kívül hagyása, rádöbbentett bennünket, hogy itt teljesen más az értékrendje az utca emberének, és talán sosem fogja őt érdekelni a környezetvédelem, amíg erre maga Gaia anya rá nem kényszeríti. De lássuk mindezt, hogyan éltük meg napi lebontásban.

1. nap, a  megérkezés:
Imádom a házam és a lokációt ahol elhelyezkedik, sehol sem laknék szívesebben. Kivétel ez alól ezek a reggelek, amikor a majd kétszáz kilométerre lévő repülőtérre kell a járat indulása előtt két órával érkezni. Ez most egy hajnali éjszakai 2 órás indulást jelent. Persze az adrenalin ilyenkor már eleve nem hagyja az embert  aludni, ezért nem mondhatom, hogy top formánkban vágunk neki az utazásnak. A szokásos parkolóban hagyjuk az autót és máris kirepítenek bennünket a reptérre. Most is csak két hátizsákot és két kisebb kézitáskát viszünk, nyár lévén teljesen elegendő ennyi ruházat egy hétre. Mindig csodálkozva nézünk másokat, akik fejenként egy 40 kg-os bőrönddel jönnek nyaralni egy hétre. El nem tudom képzelni mi lehet a bőröndbe, valószínűleg egy exkavátor, vagy egy lókoponya, esetleg egy komplett cirkuszi társulat jelmeze plusz  a sátor. Mindegy is, cipekedjenek csak, ha ez nekik így jó.
A gép időben indul, akkor és ott ezt nem értékelem, de ez a hét megtanít arra is, hogy a reptéri menetrend a világ egyik legbizonytalanabb adatsora. A KLM légitársaságnál foglaltuk a jegyeket oda-vissza.  Eddig csak fapados járatokkal repültünk, ebből a szempontból is más most ez az utazás. Alighogy felszállunk mindjárt kapunk ásványvizet, később egy sütit osztanak szét a stewardess-ek. Mivel ez a repülés csak két órás, villámgyorsan eltelik az idő, és már készülődünk az amszterdami leszálláshoz. A levegőből megcsodáljuk a holland fővárost. Elképesztően sok a víz, sosem fogunk tudni egy ilyen víz túltengéses mezőgazdasággal versenyezni. Csatorna csatorna hátán, az autóutak a folyóvíz alá épített aluljárókon át közlekednek. Elképesztő. Finom zökkenés tudatja, hogy ismét szilárd föld van a repülőnk alatt. Hamar megismerkedünk a repülőtér - egyébként nagyon logikus csillag alakzatú - terminál felosztásával, és megközelítjük a New York-ba induló gép majdani beszállókapuját. Kereken 5 óránk van a beszállásig, keresünk valami ételt és pótoljuk az eddigi elveszített kalóriákat. Megcsodáljuk a különleges órát, ahol egy végtelen videó fut, amelyben azt az illúziót kapjuk, hogy egy ember takarítja belülről az órát, és percenként átrajzolja a mutatók helyzetét. Viszonylag gyorsan elérkezik a beszállítás ideje, és elfoglaljuk a helyünket a transzatlanti járaton. Ez egy igazán szép nagy madár. Itt már három sorban két folyosóval vannak az ülések rendezve. Minden háttámlába LCD kijelzőt építettek (egérmozi), amivel a 8órás út alatt tudja az utas magát szórakoztatni, vagy untatni. A mellettem ülő úr elindított egy filmet, majd a következő hat órát átaludta, akkor felriadt, elindított egy másikat és még aludt két órát. Én jól el vagyok. Nézem a repülési adatokat, játszom az interaktív térképpel, megnézem a Bohém Rapszódiát szinkron és felirat hiányában angolul. Legalább készülök egy kicsit a nyelvből. Kicsit olvasok, kicsit bóbiskolok, és már Amerika partjainál repülünk. Leszállás után van egy kis para, mert a belépéshez át kell jutnunk a vámvizsgálaton és az éppen nekünk jutó vámtiszt kérdésein, de megússzuk egy "How many days?" kérdéssel és már mehetünk is tovább. Szokás szerint hónapok óta készülök fejben az utazásra így nem esik nehezemre megtalálni a reptéri magasvasutat (AirTrain), amellyel eljuthatunk az első vasútállomásra (Jamaica Station), ahonnan indul a vonatunk (LIRR), ami majd elvisz minket Manhattanbe. 

Közben próbálom működésre bírni, a még itthon vásárolt és reményeim szerint Amerikában is működő SIM kártyámat, de úgy tűnik nem jön össze elsőre, később kiderül, hogy sokadszorra sem. Így maradtunk mobilnet nélkül erre a hétre. Közben mint kés a vajban úgy haladunk. Az induló vonatból  a távolban megpillantom New York felhőkarcolóinak ködben álló sziluettjét. Az első élmény amit látunk a sínek mentén, semmi extra, lepusztult épületek, mint bárhol másutt a világon egy külvárosban. A vonatunk befut a Penn Stationra, ami Manhattan közepén áll, a Madison Square Garden szomszédságában. Ahogy feljövünk a peronok szintjéről, mindenhonnan legalább 50 emeletes üvegtornyok néznek ránk. Ez már Amerika. Kicsit eltévedünk, majd hamar megtaláljuk a szállodánkat. Gyors checking és elfoglaljuk a szobát. Itt találkozunk először a jelenséggel. Az amerikaiak minden helyiséget túlhűtenek. Szabályosan vacogunk a szobánkban, a légkondit első kísérletre nem tudom kikapcsolni, valamiért állandóan újra indul. De magyar vagyok, simán szétszedem a vezérlőt és lehúzom a tápkábelt. Na, így már nem indul újra. :) Elindulunk sétálni, három sarokra van tőlünk a Times Square, ahol iszonyú embertömeg hömpölyög (minden nap).  Az épületeken elképesztőméretű kijelzők villognak, reklámozva mindent ami nélkül nem élet az élet. 

Az egész egy agybaj, hamar elegünk lesz belőle, ez így elsőre sok a fáradt idegeinknek. Nem sok energiánk van tekintve, hogy 21 órája úton vagyunk, csak egy gyors vacsorát akarunk és aludni. Az étel mindenhol elég drága, a mi pénztárcánkhoz, de azt is tudjuk, hogy általában az első étkezéseink a legdrágábbak mindenhol, amíg fel nem derítjük az olcsóbb alternatívákat. Utálom a borravaló intézményét, aminek itt nagy hagyománya van, ezért örülök, hogy mindenhol lehet kártyával fizetni, igaz a kártyás ár mindig drágább, mint a készpénzes, de nekem ez is elfogadhatóbb, mint a megfoghatatlan összegű borravaló, amiről sosem tudod, hogy elég vagy kevés. Egyébként érdekes, de mindenhol valamilyen módon meghagyják a paraszolvencia lehetőségét. Legtöbbször egy "Tip" feliratú doboz van, amibe bedobhatod a borravalónak szánt készpénzt, de boltban az önkiszolgáló kassza tudtam hogy kiválasztható százalékokat lehet hozzáadni a végösszeghez, igaz volt 0%-os gomb is.  Persze itt még csak délután hat van, az időeltolódás miatt, így ismerkedünk a következő napokban a jetleg-gel is, de nem lesz a kedvencünk. Valahogy azért elalszunk bár  a zaj folyamatos. A városnak van egy frekvenciája, ami egész nap hallható 24 órában. A járművek, a légkondicionálók, a sarki árusok aggregátorai és még ki tudja mi nem, egyetlen folyamatos morajjá áll össze. Ez elől nem tudsz elmenekülni minden percben körül vesz. Első nap még nem, de a másodiktól minden éjjel füldugóval alszom, mert csak így vagyok képes elaludni és pihenni. Bizonyára ez is megszokható, de valahol abban is biztos vagyok, hogy az itt élők idegrendszerére nincs jó hatással. Hétvégén ehhez még hozzájön, a tetőtéri bár bulijának nagy hangerejű zenéje is. Ez az első ok, amiért nem élnék itt, de lesz még sok ilyen. Gyorsan elalszom, csak, hogy éjfélkor - ami itthon a reggel - felébredjek és értetlenül nézzem az ablakból a sötét utcát. Aztán valahogy csak reggel lesz ezen a földrészen is.

2. nap:  
A Moxy szállóban lakunk a 7 sugárút és a west 36. utca sarkán, ez kb. Manhattan közepe. Északra 2 km a Central park déli oldala, félúton a Time Square. Kezdésnek nyakunkba vesszük a környékünket amit az itteniek midtown-nak hívnak. Van itt jó néhány dolog, amit látni akarok. Elsőként az Empire State Building, ami 1931 és 1971 között a világ legmagasabb épülete volt. Jelenleg 23. a felhőkarcolók magassági listájában. Az első találkozáskor az antennaködben állt, nem volt látható, ezért később visszajöttünk újra megnézni teljes szépségében. Nem messze innen a Chrysler Building az egykori vetélytárs, amivel az ESB-nek meg kellett küzdenie a legmagasabb címért. A győzelmet állítólag úgy érte el, hogy az antennát az épületben szerelték össze és csak az átadás előtt közvetlenül  állították helyére, ezzel maga mögé utasítva a CB-et, ami ma már csak a 111. helyett birtokolja világranglistában. 

Még van egy épület, amit feltétlenül szeretnék látni, nem is tudom miért, talán mert annyi filmben láttam. Ez New York legrégebbi felhőkarcolója melynek építését 1902-ben fejezték be, amikor nagyapám még meg sem született. Az acélvázas technológia első képviselője volt, ez tette lehetővé, hogy 87 m magasra népülhetett. Azóta már ezzel a technológiával közel tízszeres magasságot s képesek az építők elérni. A telek amelyre tervezték vasalóalakú volt, a megrendelő elvárása az volt, hogy minél inkább használják ki a területet, így született meg a telekkel azonos formájú alapterületet elfoglaló Flatiron Building. Jelenleg éppen felújítás alatt áll, de az állványok mögött is látszik a szépsége.

Az épület melletti sarkon áll 1909 óta, NY legszebb köztéri órája. Az épület melletti parkban egy kutyafuttató áll, és rengetegen használják. A parkban ahova nézünk mindenhol mókusok szaladgálnak. Ezek a tipikus laposfarkú "csipet-csapat" amerikai mókusok. Abszolút nem félnek tőlünk, akár fél méterre is a közelünkbe merészkednek. Közelben a Grand Central is, ami csak egy vasúti pályaudvar, de ez is annyi filmben köszön vissza, hogy érdemes megnézni egyszer.  A csarnok hatalmas és ezt a teret jéghidegre hűtik, szinte már kellemetlenül hűvös van. Ez mellett ragyogó tisztaság, a magasban lévő ablakok is tiszták, sehol egy pókháló, a járófelületet is folyamatosan takarítják mert sehol nem látok egyetlen papírfecnit sem, pedig rengeteg ember  közlekedik itt a nap folyamán. Az emeleti galérián Iphone árusítás, itt nem nagyon ismernek mást. Következő célunk a Szent Patrik katedrális, ahova Kevin (Reszkessetek betörők) is beült a filmben. Érdekesen hat ez az egykor bizonyára monumentálisra épített magas templom, a körülötte lévő felhőkarcolók között. Az egykor Isten dicsőségét hirdető torony eltörpül ebben a környezetben, így múlik el a világ dicsősége. Nem terveztem, de utunkba kerül a New York Public Library (városi könyvtár) impozáns épülete, így itt is elnézelődünk legalább félórát. A város egész hónapban a hétvégi a new yorki Pride-ra készül. A homlokzaton hatalmas szivárvány színű molinó hirdeti "The libraries are for everyone!" ( A könyvtárak mindenkiéi!) Itt egy kép róla, csak azért, hogy nem én találtam ki.

Miközben nézem arra gondolok, hogy "Úristen hol vagyunk mi ehhez". Itt akárhova megyünk, mindenhonnan ömlik ránk a Pride eszmeisége, a televízióban már az időjárásjelentés is azt találgatja, milyen idő lesz a Pride napján, de látjuk a felvonulás éltetését, boltok kirakataiban, a pályaudvar óriás kijelzőjén, a rengeteg szivárványszínű zászlóban, az emberek ilyen jellegű öltözködésén. A metróban egy 80 év körüli bácsi ül le velünk szemben, szivárvány színű zokniban, a pólóján "Love is love!" felirattal. Itt a Pride testesíti meg az igényt, az alapelvet, hogy minden ember egyenló. Az elnyomással szembe állni, az egyenlő jogokért harcolni, tüntetni, ezt kifejezni az öltözéken dicsőség, büszkeség. Nem csak ha érintett vagy sőt, akkor a legjobb, ha közöd sincs hozzá. Azért kell kiállni mások jogaiért, mert holnap te lehetsz a következő, akinek sérülnek a jogai, csak mert más vagy, mint az, aki a hatalom szemében kívánatos. A New Yorkiak tudják ezt, és a legtöbb demokrácia aki előttünk jár már régen tudja, hogy csak egységben lehet jogot érvényesíteni. Valami talán megmozdult Magyarországon is. Talán a magyar Pride is kinövi lassan a klisét, hogy ez a demonstráció a szexualitásról szól, a genderekről, a melegekről. Hogy itt mennyire így működik a dolog mindjárt megtudjuk, belefutunk egy menetbe, először azt hisszük ez már a Pride, de kiderül, hogy Palesztina függetlenségéért vonul a tömeg. Köztük láthatóan nem kevés a hétvégi "nagy" Pride-ra érkezett. Leszbikus párok, transzneműek, szimpatizánsok együtt skandálják, hogy "Free free Palestine, free free free Palestine". Óriási a tömeg, vagy két tucatnyi dobos erősíti a kórust. Tetszik. Elöl és hátul is rendőri biztosítással vonul a sok ember. Este az NBC-n a hírekben hallom, hogy a Pride-on a rendőrök nem viselhetik majd a szolgálati fegyverüket sem. Így képzelem el én is a szabadságot. Ami nálunk van nem tudom mikor ér el ide. Egyelőre a magyarok soha nem látott mértékben megosztottak és gyűlölettel átitatottak. Minden mást könnyebb lesz a jövőben megváltoztatni az országunkban, mint ezt. Talán egész generációknak kell eltűnnie ehhez. A napot a Central Parkban zárjuk, inkább csak mintát veszünk ma, majd lesz egy nap, amikor ez lesz a fő cél. Találunk egy John Lennon emlékhelyet, ahol egy lány gitározik és énekel, persze Lennon dalokat. Nem messze innen lőtték le John Lennont a Dakota ház előtt. Elmegyünk megnézzük azt is. Egy utcai hot-dog árusnál zárjuk a napot.

3.nap: 

Ha idegen országban vagyok, ki nem hagynám, hogy néhány reggelen elmenjek futni a helyiek futóútjaira, amelyeket már bizonyára ők is úgy unnak, ahogy én az otthon ezerszer megfutott edzőköreimet. Különösen igaz volt ez ma, hiszen a trip egyik kipipálandó élménye a Central Parkban futás volt. Ezen a reggelen az időeltolódás miatt bármennyire is nehezemre esett, de korán keltem és a szállónktól két kilométerre lévő parkhoz gyalogoltam. Fogalmam sem volt mennyi itt egy futókör, ebből nem készültem, kicsit szándékosan, hogy legyen meglepetés, de azt tudtam, hogy a leghosszabb körön megyek, hogy legyen egy teljes CP köröm. Csak a kelő nap adta a támpontot az úton, így végig érzékeltem a park méretéhez képest az elhelyezkedésem. Rengeteg ember fut körülöttem, mindenféle kategóriában. Gyorsgyaloglók, nordic walkingosok, éppen csak haladó, de még futó mozgást végző nagyon idősek, hozzám hasonló botcsinálta amatőrök és profi gazellák férfiak és nők, egyedül vagy csoportosan. Mintha egy futóversenyen lennék. Az út egy magyarországi főútnak felel meg szélességben, de annál sokkal jobb minőségű, amelynek bal oldalán két irányban futók, a jobb oldalán az óramutató járásával ellentétesen egy irányban kerékpárosok haladnak. Kellemesen hűvös van még, és jó levegő. Ez a 3,4 km2 zöldterület  New York tüdeje, egyébként a városban is meglepően jó a levegő, talán a tudatosan római mintára épített négyzetrács elrendezésű város könnyen átszellőzik a tenger felöli légáramlatokkal. Alig egy órát futok a körön, amikor visszaérek a kezdőponthoz 10,2 km-t mutat az órám. Otthon is ennyi a szokásos napi adag. Visszasétálok a szállóhoz, útközben egy hajléktalan örül nekem és az életnek, üdvözöl New Yorkban és érdeklődik honnan érkeztem. Nagyon boldog amikor megtudja, hogy magyar vagyok, de bármitől boldog lenne. Megint ez a magyaroktól annyira idegen attitűd, amit minden idegen országban látok. A hiányzó hungarikum, a "minden sz*rizmus". Állítom a homeless akivel szóba elegyedtem elégedettebb az életével, mint a legtöbb ismerősöm, akik összehasonlíthatatlanul gazdagabbak nála. Mi magyarok kicsit bizalmatlanul nézzük az embereket külföldön, mosolyuk mögött hátsószándékot gyanítva, mert nálunk a természetes alanyijogú mosoly, valahogy kiveszett a mindennapokból. Ők meg ezt nem értik. A "how do you do?"-ra nem lehet negatív választ adni. (A magyarban ha azt mondják "jól", rögtön hozzáteszik "...a bajokat leszámítva.) Meggyőződésem, hogy ez az egyik oka, hogy a felvilágosultabb fiatalok elhagyják az országot. Nem akarnak egy depressziós közhangulatú országban élni, családot alapítani. Megértem őket. 
Ezen a napon a fő attrakció a World Trade Center és környéke lesz. Mivel ez már kicsit messze van tőlünk, így metróval közelítjük meg a helyet. Ez is egy maradandó élmény lesz később, NY city-ben metrózni. Egy lendületből lemegyünk a State Island-i komp állomásáig, ahol hajóra szállunk. A Hudsonon szelve a hullámokat, megtekintjük Manhattan látképét, illetve a Szabadságszobrot is. 

Mivel a legtöbb úti beszámolóban csalódottan számoltak be a szobrot meglátogatók, így mi nem is tervezünk közelebb férkőzni hozzá, készítünk néhány fotót miközben elhaladunk mellette. A komp ingyenes, a látványosságok mellett sem próbálnak minket nyomott árú bóvlikkal lehúzni és ez az egész városra igaz. A magyar pénztárcának kicsit drága a város, de semmi nem irreális, és nagyon sok minden ingyenes vagy  nagyon olcsó. (A reptéren persze itt is minden sokkal drágább, de azt már régen megtanultuk, hogy ott nem kell vásárolni.) Miután visszatérünk a komppal, sétálunk az emlékparkban, ahol két hatalmas medence őrzi az eredeti ,lerombolt tornyok helyén azok emlékét. A medencéket keretező télen fűtött, nyáron hűtött fémlemezbe lézerrel bemetszett nevek sorakoznak, az itt elhunyt áldozatok nevei.

Férfiak és nők, hivatali alkalmazottak, tűzoltók, rendőrök, a repülőgépek utasai és személyzete, ártatlan emberek, akiket egyetlen pontba vezényelt 2001 szeptember 11-én a sors, és a halál úgy fújta el őket ebből a világból, ahogy a szellő teszi a gyertya lángjával, szenvtelenül, kegyetlenül, közömbösen. Az áldozatokkal való találkozást később még folytatjuk, de most az előre megváltott időpontra szóló jegyünkkel a One World Observatory-ba igyekszünk, ami a régi WTC tornyok helyett és mellett épült fel a tragédiát követő években. A lift emelkedése közben mind a négy oldalfal kijelzővé változik és a látványban visszaugrunk az időben több száz évet és ahogy emelkedünk látjuk az épülő várost a magasból, míg végül időben a torony építéséig jutunk, amelyben állunk, a valóságban pedig a 102. emeleten áll meg a kabin. Egy kis interaktív bemutató következik, majd eljutunk a kilátó szintjére, ahol 360°-os panoráma nyílik az alattunk elterülő városra, a Hudson öbölre illetve az East River-re. 

A mára igért időjárás teljesül, páramentes ragyogó napsütésben gyönyörködhetünk a látványban. Persze itt is - mint a világ minden látványosságánál - itt van a szokásos ajándékbolt, ahol  bóvli kínai műanyag emléktárgyakat lehet vásárolni borsos áron. Ezúttal is kihagyjuk ezeket. Millió képet és videót készítünk, már előre abban a tudatban, hogy ezt a látványt úgysem lesz képes visszaadni a felvétel. Mindez csak arra jó, hogy a jövőben fénykép segítségével előhívjuk agyunkból a valódi látvány élményét mai élményét. Majdnem egy órát töltünk a felhőkarcolóban, de mennünk kell, mert a következő belépőnk időpontja is közeledik, ami a 9/11 Memorial múzeumba enged bejutni minket. Itt minden erről a szomorú napról szól, a kiállított emléktárgyak, megőrzött üzenetek, fényképek, videófelvételek, őrzik a tragédia napjának történéseit és kiegészítik az azóta feltárt információkkal, dokumentumokkal. Láthatunk hatalmas részeket az elbontott épületből, papírként meghajlott, összegyűrt monumentális acéloszlopokat, gépészeti elemeket, személyes tárgyakat. A legmegrázóbb rész az a vetítőszoba, ahol nonstop megy az áldozatok bemutatása, képek, videóanyagok az áldozatokról. Ottjártunkkor egy pont velem egyidős, háromgyermekes apát mutat a kijelző, mellette a rá emlékező mondatok feleségétől. Aki már sosem kapja vissza azt, amit elveszített, a szerelmét, a férjét, a gyermekei apját. Azt mondja, hogy azóta a ház nem ugyanaz, hiányzik belőle egy hang. Lehetetlen elmondani az érzést, amit érez az ember miközben nézi ezeket az anyagokat. Idegen emberek kerülnek közel hozzánk egyik pillanatról a másikra és megértjük immáron sokadszor, hogy ezek pont olyanok voltak, mint mi akkoriban. Telve vágyakkal, tervekkel, reményekkel. Élték a mindennapi életüket dolgoztak a problémáik megoldásán, a saját és gyermekeik jövőjéért. Nyilván az éremnek két oldala van és a démonizált, repülőgépeket eltérítő terroristák is emberek voltak és áldozatok egy másik világ egy másik eszme áldozatai. De ők is lehetnénk mi. Csak a sors szeszélye, hogy nem Szudánban vagy Afganisztánban születtünk, ahol egy hasonlóan fanatikus, agymosó iszlámista nevelés éppen ilyen embereket formálhatott volna belőlünk is. Amerika világhatalmi törekvései és csillapíthatatlan ásványkincséhsége törvényszerűen szüli az ellenségeit, és bármekkora is Góliát a kicsi Dávid mindig megtalálja az alkalmas parittyát, amivel ha megölni nem is, de ideiglenesen képes térdre rogyasztani ellenfelét. Egyébként maga az ötlet, hogy repülőgépeket használjanak bombaként, minden szörnyűsége mellett zseniális volt. Nehéz zsoldosokkal versenyezni azokkal, akik számára Allah nevében meghalni dicsőség. A technikailag fejlett társadalom borzasztóan sebezhető. Én már régóta "várom", hogy egy világvárosban atomtöltetet robbantsanak, vagy vegyi fegyvert engedjenek szabadjára terroristák. Ne legyen így, de szerintem ez is csak idő kérdése. Nem tudom már mennyi időt töltöttünk a múzeumban, ami egy hatalmas terület és a nyári meleghez képest is inkább túlhűtött volt, mint kellemesen hideg, de jól esett kijönni ismét a napfényre, a borúból a derűre, a halál hideg leheletéből az éltető, meleg, madaraktól és mókusoktól hemzsegő parkba. Innen csak egy lépés a Wall Street és mivel mostanában a megtakarításaink egy része már amerikai részvényekben is áll, így kötelező volt felkeresni a New Yorki tőzsdét, és az ehhez kapcsoló egyik nevezetességét a közelben álló Charging Bull szobrot. Miért pont bika? 

Mert a tőzsdén a 20%-os részvényárfolyam emelkedést bika piacnak hívják, és mindenki ezt várja, ebben reménykedik, ezen lehet sok pénzt keresni. A bika felfelé öklel, így a részvények felfelé mozdulnak. (Ennek ellentéte a medve piac, mert a medve lefelé sújt a mancsával, ilyenkor az árfolyamok zuhannak, kitör a pánik és sokan tönkremennek.) Ahogy vártam a szobornál hosszú sor állt egy-egy fotó elkészítésére, mert állítólag a bika -hogy is mondjam, angolul így mondják, hogy "itt"- szóval a bika "itt" simogatása pénzügyi szerencsét jelent a jövőben. Mivel ebben a babonában (sem) hiszek, én bőven megelégedtem egy bika melletti portréval. (Akit érdekel a szobor története ezen a linken elolvashatja.) Ebbe a napba már nem nagyon fért volna több, de mindent láttunk, amit elterveztünk. 

4.nap: 

A tegnapi sikeren felbuzdulva, ezt a napot is futással kezdem a Central Parkban. Nem tudom miért, de mióta itt vagyunk, az órám és az applikációja nem hajlandó egymással kommunikálni, így nem tudom feltölteni ezeket a mozgásokat egyelőre, csak az óra adattárolója őrzi a megtett kilométereket. De én tudom, hogy itt vagyok, próbálom megélni ennek a világnak minden percét. Ahogy futok a körön arra gondolok, hogy 40 évvel ezelőtt ez a mai nap teljesen irreális vágy lett volna, igazából ha néha gondoltam is ilyenekre, hogy "egyszer talán..." azonnal el is hessegettem magamtól a gondolatokat, mert teljesen esélytelennek, reménytelennek tűnt és akkor és ott az is volt. Ma pedig a valóság. Itt futok a Central Parkban körülöttem amerikaiak és mindenféle náció. Mint New York. Ez tényleg a népek olvasztótégelye. De nekem tetszik ez a sokszínűség. Hiszem, hogy az emberiség hosszútávú túlélése a genetikai keveredésen fog múlni. Szükségünk van minden olyan genomra, ami segít abban, hogy alkalmazkodjunk ennek a bolygónak a változásaihoz. Hosszútávon nem maradhatunk fehérbőrűek, kék szemmel, mert az erősödő UV sugárzásban csak az a genetika lesz képes túlélni, ami erre kondicionált már évezredek óta. Lehet itt nemzetekben gondolkodni, és nacionalista jelszavakat harsogni és óriásplakátokon hirdetni, de az evolúciót ez hidegen hagyja. A zsákutcák kihalnak, ahogy eddig is. Míg ezt a témát körbejárom fejben, a futókörnek is a végére érek. "Haza"sétálok, sokadszor át a Time Square óriáskijelzői között, ahol ilyenkor még nem elviselhetetlen az embertömeg. Ez a város bővelkedik filmforgatási helyszínekben. Ma egy friss filmélményünk a You című Netflix sorozat helyszínét tervezzük megnézni, ami egy egyszerű könyvesbolt. Néhány megállónyira van csak tőlünk metróval, így megkeressük. Egy kicsit csalódottak vagyunk. 

A filmben csillogó könyvesbolt a valóságban lepukkant, a kirakata koszos, pókhálós, ráadásul az üzlet csak délben, két óra múlva nyit. De semmi nyoma, hogy a filmhez köze lenne, úgy tűnik a tulajdonost nem motiválja extra bevétel megszerzésére a tény, hogy a boltja lehetne turista látványosság is. Ha az enyém lenne a bolt, én megépítettem volna az alagsorban lévő üvegkalitkát és sok pénzért fényképezném a filmrajongókat oda bezárva. Nem vagyunk egyformák, illetve lehet ez a sorozat csak számunkra bír jelentőséggel, itt Amerikában egy a sok közül. Nem is időzünk itt sokáig, mert láthatóan nincs miért. Ismét metróra ülünk, és meg sem állunk a Canal Street-ig. Ez a kínai negyed határvonala. Azt mondják, ami itt nem kapható az nem is létezik. Mi is nézelődünk eleget, néha beletúrunk a bóvliba, persze végül nem veszünk semmit. Leginkább egy jó kínai kajára vágyunk, mert kezdjük unni Manhattan gyorséttermi kínálatát. Meg is találjuk a megfelelő éttermet, ahol színre-szagra választunk valamit, ami végül is finomnak bizonyul. Jóllakottan vágunk neki a Manhattan hídnak, de közben rájövünk, hogy mi leginkább a Brooklyn hidat akartuk megnézni, így vissza is fordulunk a nagyon zajos és nem sok látványt kínáló hídról és kisebb barangolás után megtaláljuk a Brooklyn híd gyalogos feljáróját. A hidat nem csak mi akarjuk megnézni. Rengeteg ember vonul velünk együtt a folyó közepe felé, hogy elkészítse élete fotóját. videóját, látunk egy menyasszony-vőlegényt is, akik itt készítik el a lagzis fotókat néhány öltönyben és alkalmi ruhában lévő rokonnal egyetemben. Állítólag ez népszerű lánykérő hely is, de mi most ilyent nem láttunk. Egyébként ebben szerintem Párizs Eiffel torony melletti Szajna hidja utolérhetetlen. Tegnap a One World toronyból néztük a hidat, ahogy az apró hangyányi méretű emberek mozognak a tetején, ma fordult a nézőpont, a hídról nézzük apró hangyaként a 102 emeletes felhőkarcolót, és a többi körülötte álló WTC tornyot. 

5. nap: Nagyjából eddigre ki is pipáltuk a fő tourist trap-eket, amit kötelező megnézni, persze nem csak ennyit láttunk, a legnagyobb élmény  mindig az adott helyen lévő emberek megfigyelése. New York ebből a szempontból bőven kínált élményeket. Szinte már el is fárasztott minket néhány nap alatt ezzel az állandó, soha nem pihenő nyüzsgésével a város. Az utolsó még egész napunkra csak a Central Parkot terveztem, padon üldögélésekkel, utcazenészek hallgatásával, egyfajta piknik élményt kötetlenül. Ez is lett belőle. Legutóbb csak egy kis mintát vettünk belőle, most elmentünk a különböző sétányok mélyére, megnéztük a szabadtéri színpadot, Cleopátra egyiptomi obeliszkjét (i.e. 1425), a nagy tavat, a Belvedere erődöt, etettük a mókusokat és magunkat is. Ez a park nagy kincs a városlakóknak. Tulajdonképpen az egyetlen nagyobb terület, ahol egy kicsit természetközeli állapotban érezhetik magukat, ahol mezítláb sétálhatnak  a pázsiton, leheveredhetnek  egy sziklára, ahol kettőnél több fát láthatnak egyszerre. A parkon egyébként látszik a gondos kezelés. A növényzet, a padok, a járófelületek, minden a lehető legjobb állapotban van. Látunk egy színesbőrű alkalmazottat, aki levágott ágakat fuvaroz elektromos kisfurgonnal, közben mosolyogva énekel együtt az autóból szóló zenével. Valahogy ezt a hangulatot hozom haza a parkból, ezt a jókedvű gondoskodást, a szabadon futkározó szelíd mókusokkal, a fák alatti árnyékos padok nyugalmát, és a sétányon gitározó zenészfiú dalát:

Morning has broken like the first morning
Blackbird has spoken like the first bird
Praise for the singing, praise for the morning
Praise for them springing fresh from the world

(Cat Stevens - Morning has broken)

6. nap, a hazatérés:

Reggel ez még egy nagyon nyugodt napnak ígérkezett, a tervek szerint délben kijelentkezünk a szállodából, egy kényelmes ebéd a közeli vendéglátóhelyen, majd kiutazás, a már ismert útvonalon a JFK reptérre, checking, felszállás, 8 óra múlva leszállás az amszterdami már ismert reptéren, két óra múlva átszállás a budapesti járatra, majd délelőtt 11 körül megérkezés Budapestre. A valóság nagyon másként alakult. Már éppen összecsomagoltuk a holminkat és készülődtünk elhagyni a szállót, amikor email érkezett a KLM-től, mely szerint törölték a járatunkat. Pánik indul. Jobb híján kimentünk a reptérre, mert a szállodát elhagyva, már net kapcsolatunk sem volt, így a továbbiakban nem is tudtak értesíteni bennünket a változásokról. A reptéren három órán át nem született megoldás a problémánkra, végig olyan érzésem volt, mintha ez a járattörlés először történne meg a világon, annyira nem volt rá kialakult rutin, hogy az utasokat hogyan tájékoztassák. Aztán a sokadik ablaktól-ablakig küldés után kialakult a helyszín, ahol egyenként átfoglalták a jegyünket más járatokra. Így módosult az útvonal is, az eredeti egy Amszterdami átszállásból, egy két átszállásos New York-Genf-München-Budapest útvonal lett, de mi már ekkor bármit elfogadtunk volna, csak induljunk. Nemsokára kezünkben a jeggyel várakoztunk az induló járatra kicsit megnyugodva. Ez a nyugalom Genfig tartott, ahol miután kigyönyörködtük magunkat a Genfi tó szépségén leszállás közben, a következő járatra becsekkolásnál rögtön kiderült, hogy valamit elrontottak az átfoglalásnál és nem találják a rendszerben az egyik jegyünket, így nem tudunk felszállni a csatlakozó járatra. De volt még két és fél óra az indulásig és reménykedtünk, hogy addigra tisztázódik a helyzet. A svájci ügyintéző hölgy végtelenül kedves és segítőkész volt, szemmel láthatólag megtett mindent, hogy megoldja a problémánkat, de ahogy múlt az idő, láthatóan egyre idegesebbé vált és ezt látva mi sem lettünk nyugodtabbak, pláne, mert a csatlakozó járat kiírásánál már a beszállításra felszólítás jelent meg és még mi becsekkolva sem voltunk. Ekkor mondta a hölgy, hogy ezt a járatot már semmiképpen nem fogjuk elérni, mindenképpen átfoglalásra kerül sor ismét. Sajnos a legközelebbi Genf-Frankfurt-Budapest útvonalon csak az egyik járaton volt két üres hely, a másikon csak egy, így ez kiesett. Legközelebb pedig este 7:50-kor indult Münchenbe gép, amivel elindulhattunk és ez még nagyon távoli volt. A hölgy kedvességének köszönhetően, kaptunk két étel vouchert, 25-25 svájci frank értékben, amit szabadon felhasználhattunk étkezésre a reptéri éttermekben. Ez bőségesen elég volt, igazából nem is tudtuk megenni egy nekifutásból. :)

Ismét kicsit megnyugodtunk, azért csak kicsit, mert közben a járatinformációs kijelzőn sorban késtek a gépek és hat járat volt törlés alatt (mint később kiderült a francia reptéri dolgozok kezdtek sztrájkba). De bíztam abban, hogy talán annyira már nem leszünk szerencsétlenek, hogy egy napon két járatunkat is törlik. Fél öt után végre megjelent a mi járatunk is a kijelzőn mellette a checking pult száma, ahol sorba álltunk és hamar kezünkben volt a jegy. A gép kis késéssel elindult, majd 50 perc repülés után le is szállt Münchenben. Ez a reptér nem kicsi, egy kis vonatszerelvény viszi az utasokat a két terminál között. Az átszállásra és checkingre egy óra húsz percünk volt a papírforma szerint. Mivel itt még sosem jártunk, fogalmam sem volt hol lehet becsekkolni és az milyen messze lesz a beszálókaputól, így nem kicsit siettünk megoldani ezeket a dolgokat. Mivel nem volt élő ember a checking pultoknál, megpróbálkoztam az automatáknál beolvastatni az útlevelünket és kinyomtatni a jegyet. Ez sikerült is, már csak a kaput kellett megtalálni és ahogy eddig eljutottunk rögtön kiírták, hogy közel fél órát késik a járatunk indulása, ebből következően teljesen felesleges volt az eddigi őrült rohanás. De legalább most már tudtuk, hogy ez volt az utolsó akadály ezen az immár 30 órásra nyúlt úton. A gépünk 0:20-kor szállt le a Liszt Ferenc repülőtéren közel 14 órával később az eredeti tervhez képest. De végre itthon voltunk, innen már csak másfél óra autózás volt hazáig. Hazaérkezve borzasztó nagy élmény volt a házunk csendje, altatót nem kellett dúdolni egyikőnknek sem.

Ami tetszett és ami nem:

New York magyar léptékekhez szokott szemünknek, hatalmas város, rengeteg ember, sokféle náció. Tetszett a városban érzékelhető jó hangulat. Azok az alkalmazottak akikkel találkoztunk mindenhol felelősen de láthatóan jó hangulatban, mosolyogva (nem magyaros "kényszervicsorítva") végezték dolgukat. A város közterei elfogadhatóan szemetesek csak. Nyilván a turisták ezrei, százezrei, a hajléktalanok nem kis száma folyamatosan generálja a szemetet, de érzékelhetően ezt folyamatosan takarítják is el az erre alkalmazottak. Az épületek jó állapotban vannak, a szállónkkal szembeni épület homlokzatának felújítását éppen befejezték, néhány napig követtük ahogy dolgoznak a munkások. Azt kell mondjam, nagyon jó morált láthattunk, emberi tempót, hatékony munkavégzést és soha nem láttunk lustálkodó embert, telefont görgetőket, cigarettázókat. Látszott, hogy tartanak néha néhány perc szünetet, de utána rögtön fel is vették az előző tempót és órákon át dolgoztak és látványosan haladt is a munka. Nagyon meglepett a rengeteg növény a városban. Rendezett parkok és ahol csak lehet virágok professzionálisan elhelyezve, öntözve, karbantartva. 

Látszik, hogy a városvezetés nem küzd forráshiánnyal, van pénz a kertészetre, az épületek felújítására. Tetszett a tömegközlekedési járművek megbízhatósága, pontossága és tisztasága. Tetszettek az utcazenészek, rengeteg tehetséges muzsikus játszik a tereken, néhányan megélhetésként , de sokan láthatóan csak a saját és mások önzetlen szórakoztatásának céljából. Ami a legjobban tetszett, az a szabadságtudat, amiben a New York-iak élnek. A Pride kapcsán láthattuk, hogy a kisebbségek elismerése és szabadságjogainak tisztelete a nemzeti tudat, a nemzeti büszkeség szerves része. Ebben mi nagyon hátul vagyunk, vagy inkább ugyanennek a fordítottja a jellemző nálunk és gyanítom még sok víznek kell lefolynia a Dunán mire ez érzékelhetően változni fog. Jelenleg a Magyar Alkotmány szerint megközelítőleg 48 ezer ember nem is létezik Magyarországon, hiszen nem sorolhatók sem nő sem férfi kategóriába. Ez nekem olyan szintű szellemi elmaradottságot jelent, mintha a Biblia szabályozná a jogokat a Polgári Törvénykönyv helyett. 2025-ben ennél sokkal többet várnék magyarként, európaiként, emberként.

Ami legkevésbé tetszett. A város zaja. Azt mondják ez egy sosem alvó város és ezt nyugodtan veheti mindenki szó szerint. Egész nap van egy háttérzaj, ami az őrületbe igyekszik kergetni, mert ezt hallod állandóan éjjel és nappal. Gondolom aki itt lakik, itt született az már nem hallja és enélkül el sem tud elaludni, de engem nagyon zavart, olyannyira, hogy csak füldugóval tudtam aludni. Nem tudom, hogy a zaj okozza, a drogok, vagy csak az emberek kis alapterületre szorult nagy létszámából következik, de minden sarkon szembe jön egy egyértelműen elmebeteg. Ez néha csak egy csendes álldogáló magában beszélő és mutogató egyén, néha olyan, aki ordítva a frászt hozza rád, mindenesetre ebben a városban szinte lehetetlen feltűnést kelteni, mert például az már teljesen hétköznapinak számít, hogy a metrón melléd ül Bat Man teljes harcidíszben. Láttunk sokfélét, többnyire ártalmatlanok, de biztos vannak olyanok is akik nem, ész egyfajta kockázat, amiért nem szeretnék itt élni. Nem tetszett továbbá az étel kínálat. Az átlagember számára legolcsóbban és legkönnyebben elérhető ételek borzasztóan egészségtelenek. Nyomokban tartalmaznak csak zöldségeket, rengeteg a műanyag és minden a szénhidrátbevitelről szól. Ehhez képest mi otthon magunk vagyunk a biofarm megtestesülése. Számomra furcsa és nem vonzó, hogy a városnak csak néhány száz éves történelme van. Rómával ellentétben itt nem botlunk bele minden utcasarkon ókori emlékekbe, sőt keresve sem találunk ilyent, egyetlen üdítő kivétel volt ez alól Cleopátra Central Parkban álló obeliszkje. Az épületek gyönyörűek a maguk nemében, de eltakarják a bolygót. Nem tudom meddig kéne este menni, hogy csillagokkal teli nagyobb égboltrészletet láthassunk, itt a felhőkarcolók és futballpályányi színes LCD panelek között a természet szépségei láthatatlanok. Az ember valószínűleg nem erre van kitalálva. Ez már annyira műanyag környezet, ami számomra életidegen. Mint ahogy életidegen és bolygóellenes a látható energiapazarlás, a helyiségek mérettől független túlhűtése és a legkisebb törekvést sem láttuk a műanyagok háttérbeszorítására sem. A magyarországi átlagos egyéni karbonlábnyom 5,7 tonna szén-dioxid egyenérték/fő, ugyanez Németországban 10,5 tonna CO2 e/fő, az USA-ban pedig 20 tonna CO2 e/fő körül alakul. Ezt itt most a saját szemünkkel is láthattuk és mindez érthetővé vált. Mindezt borzasztóan érdekes volt látni és megtapasztalni, egy örök élmény lesz ez az út is számomra, de ha élőhelyet kellene váltanom, a tervezésnél fel sem írnám a lehetséges helyek listájába New York City-t. :)