"Imagine all the people livin' life in peace..."- GOMU 48 órás világbajnokság Balatonfüred

 Az év legfontosabb versenye volt számomra. Rengeteg munkát fordítottam a felkészülésre, hiszen eddigi életem legnagyobb megmérettetésébe vágtam bele. Soha nem futottam még 30 óra és 210 km felett. Ezen a versenyen 48 óra áll rendelkezésre, ez alatt kell azt a távolságot összegyűjteni, amire az adott napo(ko)n képes az ember. Ehhez persze el kell mennem a falig, amit nem először teszek, ezért nagyjából tudtam mi vár rám. Ahogy azt is tudom, hogy a fal csak a fejemben létezik, egy elasztikus határ, amit már sokszor elértem, de mindig máshol volt, és ha ezúttal is meg tudom érinteni, az érintés pillanatában ismét máshová, távolabbra kerül. A felkészülés során mindig csak azt szeretném elérni, hogy a rajtban állva azt érezzem, hogy én a tőlem telhetőt megtettem, innentől az Univerzum kezében vagyok. Ahogy pénteken néhány perccel dél előtt álltunk a rajtban, a szakadó esőben, átvillant az agyamon, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy rossz idő is lehet. De ekkor még úgy gondoltam, hogy egy futó nyári zápor, nem változtat semmit. Taktikai okból, nem a versenyre bekészített cipőben indulok el, hanem az egyik tartalékban, azzal a tervvel, hogy ahogy eláll az eső, rögtön lecserélem. De az eső csak rövid időkre állt el, közben peregtek az órák. A rajt után 10 órával, még mindig a kezdő cipő volt a lábamon, természetesen csurom vizesen, amikor ismét leszakad az ég és az addigi legnagyobb zivatar indul el, ami több, mint egy órán át özönvízszerű esővel áztat minket. Bőven éjfél után voltunk már, amikor végre átöltözhettem, mert néhány órán belül nem volt várható újabb égi áldás. Ahogy belebújtam a száraz és még alig használt cipőmben, rögtön elfogott egy unkomform érzés, a másik cipőhöz idomult talpamat teljesen más helyeken támasztotta meg az új lábbeli. Ekkor bevillant, hogy verseny közben nem szerencsés váltogatni a cipőket, de még mindig nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, inkább élveztem a száraz ruhák nyújtotta kényelmet, és futottam tovább, gyakorlatilag még semmi gondom nem volt. A talpfájás alattomosan kúszott be az órák során egészen az amigdaláig. Nincs ultrafutás fájdalom nélkül, természetesen a fájdalomra is készülünk. De a szervezet az minden kontrollunk ellenére is reagál, észrevétlenül megváltoztatja a lépéseket, kíméli a fájó részt, próbálja tehermentesíteni, közben csökken a tempó. Az órák mennek, a körök gyűlnek, már 24 órája futunk. Hihetetlen amit az élvonal produkál, már 50 km előnyük van velem szemben és láthatólag nem csökken a tempójuk, mintha most kezdtek volna futni. Már mindenkit ismerek, tudom ki hol jár, ki és hol frissíti. Tanulom  a külföldi versenyzők neveit, különösen egy marad meg Stine Rex egy dán lány, aki észvesztően megy, lassan átveszi a vezetést Brown Vikitől, pedig ő sem akármilyen teljesítményt nyújt. A talpam már nagyon fáj, először csak szakaszokat, később komplett köröket sétálok, estétől már nem vagyok képes futni. Néha még jön egy újabb zápor, de már nem látom értelmét taktikázni, megyek ahogy tudok. Annak ellenére, hogy ez már a második ébren töltött éjszakám egyáltalán nem vagyok álmos. Elveimet feladva elfogadom egy sporttársat frissítő anyukától a Flectort, ez kicsit elodázza a fájdalmat, tompítja, de meg nem szünteti, egy óra múlva újult erővel tér vissza a fájdalom, és be kell látnom, nem fogom bírni még  14 órán át a gyaloglást. Úgy döntök, kiállok a versenyből, megpróbálok valamit kezdeni a talpammal. Szombat éjjel 10 óra van ekkor, 205 km-nél tartok, abszolútban 46. helyen futok, korosztályomban 5. vagyok, az eredményjelző alapján. A szálláson lezuhanyzom, majd kezelésbe veszem lábaim. Nyolc darab vízhólyag van a talpfelületemen, természetesen azon a részen, ahol a legnagyobb erőhatás éri futáskor a talpat, illetve mindkét kisujjamon teljes hosszúságban van egy-egy hólyag. Kiszúrom a hólyagokat és lefertőtlenítem. Mivel a tervezett kilométerek elérése ebben az állapotban már nem reális cél, lefekszem aludni, bízva abban, hogy néhány óra múlva jobb állapotban leszek. Reggel ismét lekezelem a hólyagokat, körbe tekerem leukoplaszttal a lábfejem és a talpam a hólyagok felett. Gyorsan reggelizem, és visszaállok a versenybe. Futni még mindig nem tudok, de jó tempóban gyalogolni újra képes vagyok. Süt a Nap, és valahogy az egész mezőny kezd eufóriába kerülni, ahogy közeleg a verseny vége. Sorban dőlnek meg a nemzeti rekordok, Stine Rex a világcsúcsot ostromolja immáron. Én óránként 6 km-t tudok megtenni, de most ennek is örülök. Valahonnan előkerül egy fúvószenekar is, akik modern slágerek feldolgozásaival szórakoztatják a résztvevőket. A lábam ismét nagyon fáj, de már nem számít semmi, csak mozgásban akarok lenni folyamatosan. Hihetetlen a hangulat. Ez itt a Béke szigete. Az orosz fiú együtt frissít az ukrán lánnyal, a ciprusi futó a verseny legidősebb versenyzőjét ölelgeti az olaszt, arrébb az azerbajdzsáni fiú bíztatja a horvát lányt, a dán szurkolók már berekedtek, annyira bíztatják Stine-t. Mindenki énekel együtt a nagyszínpadon dübörgő zenével, az egyik fordítóponton minden nemzetiség aktuális slágerét játssza az ott álló személyzet egy bluetooth hangszórón, most éppen egy lengyel dalt, amit az érkező lengyel csapat nagy átéléssel énekel a kordon másik oldalán egy  lány táncol. A svájci lány mögöttem megszólal angolul:"Look! Rainbow!"  Hátra nézek és tényleg a Balaton felett éppen kialakul egy gyönyörű szivárvány, mintha csak a természet így akarna bocsánatot kérni az elmúlt két nap megpróbáltatásaiért. Ez maga a futómennyország. Könnyes a szemem a meghatottságtól. Itt nem nemzetek futnak, hanem emberek, világpolgárok, akiknek semmi közük az országaikat irányító politikusokhoz, akinek semmi problémájuk nincs egymással, akik örülnek egymás sikerének úgy, mint a sajátjuknak. Szeretném ha a világ ezen az egy kilométeres körön kívül is ilyen lenne, ilyen mint John Lennon dalában, ahol az emberiség békében él. A dél határozottan közeledik. 23 percem van, ez összesen két kör kényelmes megtételére elég. Az első kört még az eddigi tempóban teszem meg, a második kör alatt, minden stábtaghoz odamegyek, és megköszönöm a munkájukat, kezet fogok velük. Remek munkát végeztek, mindenre azonnal reagáltak, segítőkészek voltak, kedvesek, pedig biztosan ők is kimerültek 48 óra alatt. Befejezhetném a kört, de nem látom jelentőségét, így megállok a frissítőpontomon feleségem mellett, az én "super crew"-mnál, aki nélkül ez a verseny sokkal nehezebb és örömtelenebb lett volna. 232,4 km-t mér a hivatalos mérőcsapat. Kicsit bosszant, hogy ha nincsenek a futást lehetetlenné tevő hólyagok, akkor simán 50-60 km-rel többet tudtam volna teljesíteni. De a 300 km sem tűnik lehetetlennek, hiszen sem az izmaimmal, sem a fáradtsággal, sem az álmossággal nem volt bajom. Dolgom van még ezzel a távval, már ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy újra megpróbálkozom ezzel a versenyszámmal a jövőben.

Persze most is vannak sokan, akik ezt nem értik és mindezért egyenesen bolondnak tartanak. Mondják, hogy ez nem egészséges (sosem állítottam, hogy az), hogy az ilyen cselekedetek hátterében valami megbúvó pszichotikus zavar áll. Néha meg is kérdezik: „Mi elöl futsz?”.  Mintha a világ önmagában, a kegyetlen valóságával erre nem szolgáltatna naponta elég okot. Mégis miért lenne ez rosszabb, mint bármi más? Az én hitvallásom szerint az életnek, az élet megéléséről kell szólnia. Azt gondolom, az életet szeretni sokféleképpen lehet. Van, aki birodalmat épít, van, aki homokvárat, van, aki vászonra festi az elképzelhetetlent, vagy fátylas női arcot farag ki márványból. Mások egy fadarabra feszített húron képeznek hangokat, melyek a jégcsap olvadását idézik. ...és vagyunk mi, akik „együtt vagyunk senkik” (copyright by Simonyi Balázs), önmagunkat a futásban megtalálók. A futás megváltoztat minket, hiszem, hogy általa jobbak, bölcsebbek leszünk. Ez a változás nem egy versenyen belül következik be, hanem azon az úton, amit be kell járnunk ahhoz, hogy elérjük falainkat. Hosszú, percekből összeálló évek meditatív futókörei alatt szűrjük át magunkon a világot és annak történéseit. Ez alatt bennünk helyére kerülnek a dolgok, a fontosnak hitt dolgokból néha fontosabb lesz, de legtöbbször lényegtelen ami lomtárba kerül. Ez a folyamat bennünk zajlik, kifelé csak kevés látható belőle. Akik ezt sosem csinálták, sosem fogják megérteni. De valójában nincs is szükségünk arra, hogy ezt mások megértsék, elfogadják, bőven elég, ha tudomásul veszik.
Az ultrafutás mellett nem szól semmi. Semmit nem változtat a világon az, ha lefutunk bármennyi kilométert. Az egyetlen dolog, ami változik, az mi magunk vagyunk és a bennünk élő egykori aggastyán, aki majd a -most még távolinak tűnő, de valójában közeli- jövőben, valahol magányában visszatekintve életére,  újra látja a célkaput, a tapsoló szurkolókat, az éjszakai égbolton szikrázó csillagokat, újra érzi az izmok feszülését, az egykori tökéletes szervezet harmonikus működését és ettől élete utolsó pillanatáig képes lesz rámosolyogni a világra.

Paris Je T'aime

 

Négy napot töltöttünk Párizsban, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy függőség alakuljon ki bennünk. Párizs egy élő, nyüzsgő, lüktető világváros, ahol láthatólag nem az elkerülhetetlen globalizációval mennek szembe, hanem az elfogadás irányába tartanak. Ahol együtt él ezernyi náció és teszi a dolgát. Teszik ezt egy városon belül többen, mint ahányan mi egész Magyarországon élünk. Ezalatt a néhány nap alatt csodálatos dolgokat láttunk, minden sarkon ott a történelem és persze a szokásos kihagyhatatlan turistacsapdák is. Mégis leginkább a város hangulata az ami bennem megmaradt, amihez hozzátartozik Szajna parti sétány csatornafedelén alvó hajléktalan éppúgy, mint a Lafayette áruház Prada üzletében unottan válogató mademoiselle, a metrón együtt éneklő spanyol fiatalok, a nem annyira jó és kiváló utcazenészek, a sok százéves épületek, a Notre-Dame reményteli megújulása, a Szajna 37 hidja és a kis éttermek kitűnő ételei. Nem lehet elmesélni, nem lehet hűen visszaadni sem fényképekkel sem videókkal. Ott kell lenni és magunkba szívni ezt a várost, és újra vissza kell térni, mert néhány nap csak a felszín megkarcolására elég. De kezdjük az elején.
2023 az én életemben több évfordulót is hozott, hiszen 1983-ban elég sok minden történt anno, aminek a többsége sorsfordító, valódi jövőbemutató útelágazás volt, ami meghatározta a jövőmet. Persze mindezt csak utólag látja az ember, ott és akkor csak egy volt az élet pillanatnyi történései közül. 2023-ban 40 éves lett felségemmel a kapcsolatunk, ezért született meg bennem a gondolat, hogy ezt a kerek évfordulót méltó módon kéne megünnepelni és mi erre alkalmasabb, mint a "szerelmesek városa", Párizs. Hónapokkal az utazás előtt elkezdtem az információgyűjtést, ami a mai online világban nem nagy fáradtságot, de annál több időt igényel. Azzal már az elején is tisztában voltam, hogy Párizs túl nagy ahhoz, hogy mindent megnézzünk, ami érdekel minket, ezért első látogatásra tényleg csak a klasszikus "tourist trap"-eket terveztem be. Első körben elkezdtem Párizs térképével ismerkedni, majd az ehhez kapcsolódó tömegközlekedési térképpel. Rögtön láttam, hogy a tömegközlekedés, nagyon logikus és átlátható, a tucatnyi metróvonal önmagába elég ahhoz, hogy a város bármely pontját megközelíthessük. Ezt később igazolta is a gyakorlat. Elmentettem a látnivalók és a Facebook párizsi csoportjából szerzett információk alapján összegyűjtött éttermek és egyéb helyek koordinátáit  a googlemaps-ben egy külön mappába. Elolvastam mindent a látnivalókról, szállások értékeléseit, a repülésről mindent. Szóval semmi extra, csak amit minden utazás előtt elvégzek, mert szeretek felkészülten érkezni egy idegen helyre, mert ott már nem akarom az időmet információk felkutatásával tölteni. Ezzel párhuzamban megfogalmaztam egy szerelmes levelet, melyben felségem meghívom erre az utazásra, aki mind erről még semmit nem tudott. Ezek az előkészületek, már az utazás örömének részei, a rákészülés, a várakozás, éppen olyan fontos számomra, mint maga a cél megélése. Lassan kialakultak a fix pontok, meglett az időpont, a repülőjegyek, a szállás, a tömegközlekedésjegyek, és a látványosságok belépőjegyei is. Mindezeket már online meglehet vásárolni, lefoglalni az időpontokat, de van erre szakosodott vállalkozás is, ahol még itthon, forintért beszerezhető mindez. (varoskartyak.hu). Az idő közben elszaladt, mint mindig. Két hónappal az utazás előtt elindult feleségem felé a levél, és innentől már ketten vártuk a december 28.-át.

Első (fél)nap:

A repülés már rutinná kezd válni az életünkben, megszokott parkoló, majd tranzit a reptérig, csomagfeladás, biztonsági check, beszállás, take off. Bő két óra múlva leszállás Orly repterén. 
Bejutás a városba előre egyeztetett, magyarnyelvű idegenvezetővel, akik percnyi pontossággal érkeznek értünk, és 20 perc alatt a szállodához visznek.
A szállás kiválasztásánál az ár/érték arány mellett a legfontosabb szempont a metróvonalhoz közeli elhelyezkedés volt. Így esett a választás a 7-es metróvonal, Port D' Ivry megállójától néhány percnyi sétára Hôtel Lodge In Mis Paris 13 szállodára. Az első percekben a recepción egy színes bőrű hölgy rombolja porig az önbizalmam francia akcentusával, melynek következtében gyakorlatilag alig értem amit mond, szerencsére a segítségére siető férfi kollégája már számomra is érthetően formálja az angol szavakat. Villámgyorsan repülünk fel a lifttel a hetedik emeleti kicsi, de éppen elégséges méretű szobánkig, és máris nyakunkba vesszük a város. Hova máshova, rögtön az Eiffel toronyhoz. Odajutni ugyanolyan egyszerű, mint ahogy az a térképen is látszott. M7-es metró majd átszállás a Place D' Italyn az M6-osra. Éppen felújítják a toronyhoz legközelebbi metróállomást így Passy-nél szállunk ki, és átsétálunk a túloldalra a Pont de Bir Hakeim hídon, ami csak egy Párizs 37 Szajnán átvezető hidjából, mégis van egy különlegessége, hogy a hídról kitűnő fotókat lehet készíteni a toronyról, illetve a híd közepén lévő erkélyről úgy lehet megkérni a hölgyek kezét, hogy a háttérben ott díszeleg a torony. Ez az a hely, ahol csúnya félreértéseket okozhat egy romantikus séta során a férfinak letérdelni megkötni a cipőfűzőjét. Vállalkozásokat alapítanak erre a helyre, gyakorlatilag egymást érik a romantikus környezetben végzett és ott dokumentált események. Láttunk itt lánykéréseket, szülinapot élő hegedűszóval, menyasszony-vőlegény fotózásokat. 

Persze akár ez szép dolog is lehetne, mégis én mindig azt érzem, mindez a facebooknak készül és továbbra sem értem azokat, akik legintimebb pillanataikat kürtölik világgá. Mondom is feleségemnek, hogy "népszerűnek lenni a facebookon olyan, mint gazdagnak lenni a monopoliban". Talmi érték egy virtuális világban. Ez a selfie őrület itt is roppant idegesítő, mint mindenhol, ahol eddig jártunk. Átérve a túlpartra a torony egyre nagyobbra növekszik. Első látványra távolról, majdhogynem csalódást okozott, de alatta állva, már sok mindennek mondható csak kicsinek nem. Az első délután gyorsan eltelik, még elmegyünk egy közeli Le Petit Cler nevű étterembe, ahol kipróbáljuk a  francia konyha és a francia bisztrók egyik nagy klasszikusát, a croque-monsieur tojásos változatát, a croque-madame melegszendvicset, amit én mindenképpen meg szerettem volna kóstolni, de ami mégis csak egy egyszerű melegszendvics, abból sem a legolcsóbb (16€). A következő napokban kapunk ennél jobbat, olcsóbban, egyszerű utcai árustól az Invalidusok, vagy a Moulin Rouge közelében.
A már bejárt útvonalon megyünk vissza a szállásra, és izgalommal várjuk a holnapi teljes napunkat.

Második nap:

A reggeli 7-től kezdődik, az elsők között megyünk le a szálló éttermébe, ami inkább "breakfast zone" mint "restaurant". Kontinentális, minden fantáziát és változatosságot kínáló reggelit kapunk minden reggel, zéró zöldségtartalommal. Persze ez nem a kulináris élvezetekről szól (mellesleg szólhatna arról is akár), arra mindenképpen alkalmas, hogy alaposan megreggelizzünk és felkészüljünk a napi kalandozásunkra. Ezen a napon van foglalt időpontunk az Eiffel torony meglátogatására, egészen a harmadik emeletig mehetünk. Az otthon megváltott jeggyel kilométeres sort előzünk meg a pénztárak mellett, így rögtön a biztonsági ellenőrzés sorba állhatunk, ami tempósan halad, és néhány perc alatt bent vagyunk a torony alatti területen, és beállunk egy újabb sorba, ami már a torony északi pillérjébe vezet. Direkt nem megyünk lifttel, csodáljuk a hatalmas egy és negyed évszázados vasszerkezetet. Felérünk az első emeletre körbejárjuk, fényképezünk, majd ugyanezt megismételjük egy emelettel feljebb. Innen már csak lifttel lehet feljebb menni. Beszállunk hát az egyikbe. A liftek nem önműködőek, mindegyiket egy-egy alkalmazott vezérli egy kézi kapcsolótáblán. Arra gondolok, hogy milyen egy lélekölő munka ez, egész nap egy liftben szorongani turisták ezreivel, és le-fel közlekedni a toronyban. Számukra vajon mit jelent a torony? Büszkeséget? Nyűgöt? Gyűlölt munkahelyet, aminek már a látványát is utálják? Míg ezeket végig gondolom felérünk a harmadik emeletre. Felhős az ég, de jók a látási körülmények. Pazar a kilátás Párizsra minden irányba. Ezen az emeleten egy kis mini panoptikum is van benne Gustav Eiffel és lánya, Claire életnagyságú viaszfigurái köszöntik Thomas Edison amerikai feltaláló viaszmását. Van itt egy gramofon is, amelyet Edison adott Eiffelnek. A torony tetején a "The Champagne Bar"-ban van lehetőség megkóstolni egy igazi francia pezsgőt is azoknak akinek erre igényük és pénzük is van. Mi kihagytuk. Lefelé már végig lifttel mentünk, tartalékolva a következő célpontra az energiáinkat. Csak néhány metrómegálló a Charles de Gaulle tér ahol a Diadalív vagy ahogy a franciák hívják: Arc de Triomphe található. 

A Diadalív megépítése I. Napoleón (1806) álma volt és ő is rendelte el. Jean-François Chalgrin építész a római diadalív képmására tervezte. A különbség csak annyi, hogy oszlopokat nem találhatunk és a párizsi természetesen nagyobb, 50 m magas, 45 m hosszú és 22 m széles. 1836-ban készült el és Lajos Fülöp király adta át. Az ismeretlen katona sírja 1921-ben került a Diadalívhez. Minden nap este fél hétkor gyújtják meg a lángot, amely a mindenkori francia katonaság dicsőségét hirdeti. Nagy a tömeg, csak többszöri nekifutásra találjuk meg a téren a Diadalívhez vezető aluljáró lejáratát, ott pedig beállunk egy hosszú sorba, ami majdnem egy óra alatt ér oda a műemlék bejáratához. Szerencsére van jegyünk, mert bent a pénztáraknál újra sorba kéne állni. Így ahogy bejutunk már folyamatosan tudunk haladni és a közel 300 lépcső megtétele után feljutunk a műemlék teraszára, ahonnan szép kilátás nyílik a városra és a térre vezető sugárutakra. Innen indul a világ egyik leghíresebb sugárútja, a Champes Élysées, milliónyi üzlettel, a délutáni tervben ennek bejárása is szerepel, így a Diadalív után erre vesszük az irányt. A sugárút hemzseg a turistáktól, felakadt szemű nők, karjukon világhírű divatmárkákat hirdető bevásárlószatyrokkal. Leginkább mi csak nyálat csurgatunk, ez nem a mi világunk. Érdekes, de számunkra nem realitás a Louis Vuitton-nál, vagy a Cartier-nél vásárolni éves jövedelmünknek megfelelő összegekért apróságokat. Nincs is ezzel semmi baj, az olcsóbb helyekre néha benézünk, például a ZARA-hoz. Itt már lenne olyan, amit gond nélkül meg vásárolhatunk, de nem látjuk ennek miértjét. Lassan haladunk a sugárúton, elérjük a Concorde teret, lassan sötétedik, a lenyugvó Nap fénye megcsillan a tér közepén álló obeliszken. A 23 méter magas rózsaszín gránitoszlop, amely a Krisztus előtti a XIII. század óta hirdeti II. Ramszesz óegyiptomi fáraó dicsőségét, jó háromezer évvel később a dél-egyiptomi Luxorból hosszú és kalandos hajóút végén érkezett meg a francia fővárosba. Kivételesen nem úgy lopták el, mint ahogy ez történni szokott, például a római obeliszkek esetében, hanem 300 ezer frankot szurkoltak le érte Mohamed Ali egyiptomi alkirálynak. 1836. október 25-én állították fel a Concorde téren. Átsétálunk a tekintélyes méretű Tuileriák kertjén (Jardin des Tuileries), korábban itt állt a francia uralkodók használatában álló Tuileriák palotája (Palais des Tuileries), amelyet a párizsi kommün idején, 1871-ben felgyújtottak, majd 1882-ben lebontották. Ma az egész egy hatalmas park, melynek másik oldalán már a Louvre impozáns épületegyüttese magasodik. Kitalálom, hogy menjünk el az Invalidusokhoz. Ez ugyan tartalék program, az eredeti tervbe csak opcióként került bele, de most itt van a közelünkben, így jó zárása lesz a mai napnak. Az Invalidusok háza (franciául: Les Invalides)  egy épületegyüttes Párizs VII. kerületében, amelyben jelenleg Franciaország hadtörténetéhez kapcsolódó emlékművek és múzeumok találhatóak. Több Szajna-parti látványossággal együtt ez az épületegyüttes is a Világörökség része. Amiért mi most meglátogatjuk a helyet az a díszes kupola alatt lévő szarkofág, ahol 1840 óta I. Napóleon francia császár hamvai nyugszanak. 

Még tizenévesen hallottam, hogy a síremléket úgy találták ki, hogy minden látogatónak muszáj legyen előtte fejet hajtani, vagy felnézni rá. Ezt szolgálja, hogy a szarkofágra az első, az északi templomhajóval közös oltárral majdnem egy szinten lévő, párkányos emeletről lehet lenézni, vagy az alsó szintre lépcsőkön lemenve, az emelvényre felnézni. Ismét vacsoraidő van, ma is jó sokat mentünk, de a fő látnivalókat már bezsebeltük. Visszafelé sétánk során a Louvre-hoz érkezünk, és megpihenünk az üvegpiramis mellett. Ez is egy népszerű fotós hely. Minden irányban vicsorgó szelfibajnokok. A mellettünk ülő ázsiai pár komolyan összeveszik azon, hogy a fiú 8. kísérletre sem tudja elkészíteni az áhított fotót a barátnőjéről, mert valami sosem stimmel, a kép sosem hasonlít arra képre, ami a lány fejében él önmagáról, csak egyszerűen olyan, mint amilyen ő a valóságban. Agyrém. Az üvegpiramist Louvre épülete által határolt téren a 20. században emelték, acélból, alumíniumból és üvegből, amely 21,65 m magas, oldalhosszúsága 35,4 m és 666 üveglapból áll. 

Most látom először élőben, de már nagyon ismerem egyik kedvenc filmemből, a Davinci kód-ból. Épp ezért eszembe jut a felügyelő mondata, amivel kifejezi a párizsiak egy részének véleményét a piramisról: "Rút sebhely Párizs arcán..." Még egy nem jelentéktelen hosszúságú séta a Notre Dame-ig, amit már sötétben csodálunk meg, a látványt egyetlen szóval tudom csak leírni: fenséges. A téren egy utca zenész a Ed Sheran, Perfect című dalát énekli és gitározza, kevésbé jól. Csak néhány méter a Latin negyed, ahol van egy előre kinézett éttermünk a Chez Kelly itt olcsón tudunk vacsorázni három fogásos menüt, a mosdó állapota hagy némi kívánnivalót, de nem vészes. Isteni hagymaleves, makaróni és nutellás palacsinta a menü. Minden finom, ajánlom. Visszasétálunk a legközelebbi M6 metróállomáshoz (Pont Marie) és a rengeteg lépcsőtől és kilométertől meggyötört lábainkat végre megpihentetjük a szálláson.

Harmadik nap:
Itt reggel nyolckor még sötét van. Ma reggel futni megyek, már hatkor indulok, ez az időpont itt úgy látom a mi hajnali 5 óránknak felel meg. Metróval megyek a Szajnáig, és a Point Marie hídtól futok a torony felé. 10 km-t tervezek, 5 oda, 5 vissza.. A város még alszik. Alig van forgalom, a sétányon senki sem jár. Homeless-ek sátrai mellett futok el, egyikük a sétány közepén fekszik egy csatornafedélen. 3 fok van, ez nem nyár. Valószínűsítem, hogy a csatornafedél alatt valami hőforrás van, mert a hideg vaslemezen bizonyára nem tudna cipő nélkül aludni. Ahogy elfutok mellette megcsap az ápolatlanság szaga. Ez is Párizs. A Pont Alexandre III. impozáns hídfőjénél fiatalok tömegébe futok bele, most lett vége a bulinak, fiúk-lányok mindenféle fizikai és lelki állapotban. Olyan bíztatást kapok, mintha én nyerném a párizsi maratont. Lassan elérem az öt kilométert és megfordulok, mire visszaérek, már alig vannak az iménti tömegből. A forgalom a környező utcákban és a hidakon szemlátomást erősödik. Pirkad, visszaérek a metróhoz, Szajna parti futás is kipipálva. Reggeli után a Louvre felé vesszük az irányt. Fél 10-re van belépési időpontunk. 10 perc alatt bejutunk. Még alig van tömeg. A palota káprázatos, ha nem lenne itt semmi más, csak az épület belsejét is el lehetne nézegetni órákon át. Gyönyörű kupolák, hatalmas oszlopokkal szegélyezett folyosók és márvány mindenhol. 

De itt ez csak az enteriőr, mert ez a hely a világ legnagyobb múzeuma. Olvastam, hogy több mint 60.000 négyzetméteren 380.000 kiállított tárgyat találunk. Ez azt jelenti, hogy minden tárgyra egyetlen másodpercet szánnánk, több mint 105 órát kellene bent tartózkodnunk. Minden egyes tárgy fél perces megvizsgálása közel 132 napba telne. Ez képtelenség, már csak azért is, mert néhány órán túl az ember agya nem képes már többet befogadni az itt jelenlévő szépségekből. Megnézzük gyorsan, még a tömegek beszabadulása előtt Mona Lisát (la Gioconda). Továbbra sem értem a felhajtást, ami ezt a képet övezi. Számtalan ennél nekem sokkal jobban tetsző kép van már a szomszédságában is. Gyorsan fáradnak az érzékszerveink a kulturális sokk hatására. Végig megyünk az európai festők képein, majd az ugyanebben a szárnyban lévő szobrokat nézzük végig köztük a Milói Vénuszt, vagy Méloszi Aphroditét ahogy tetszik. Majdnem négy órát vagyunk bent a múzeumban, még nagyon sok dolog érdekelne, de az agyunknak pihenőre van szüksége. 

Párizs magaslata a 130 m magas Montmartre a délutáni terv és a Sacra Cour bazilika. Hamar a közelébe jutunk metróval, de magához a bazilikához jónéhány lépcsőt meg kell mászni, szerencsére ez nekünk most sem okoz problémát. Fent megint sokkal több ember van, mint amennyit én szeretnék, de ez van. A templomot körülvevő acélkerítésen milliónyi szerelmi lakat csüng. Valószínűleg tonnaszám vágatja le őket városvezetés évente. Körbejárjuk a templomot, belefutunk egy francia fiatalokból álló tánccsoport klip forgatásába. Nagyon szépek és nagyon franciák. Egy ideig élvezettel nézzük a táncukat, azután elindulunk lefelé, a "Szeretlek fal " itt van a közelben. Közben még a bazilika előtti téren fényképeket készít két francia lány, amit rögtön egy nyomtatóból sárga papírra nyomtatott régi francia újságcikké változtatnak. Mikor kérdezem mennyit fizetek érte, kiderül, hogy "anymoney", kicsit meglepődöm, mert  ilyennel sem gyakran találkozom, hogy egy turista látványosság nem a pénzlehúzásról szól. 2€-t dobok  a becsületkasszába, ezért is sűrűn "merszibokúznak" és két újságlapot is kapunk érte két különböző rólunk készült fotóval. A "Szeretlek fal" tulajdonképpen egy hatalmas tábla, ahol a világ összes nyelvén fel van írva a szó "Szeretlek". Itt szerettünk volna készíteni egy fényképet, ha már 40 éves szerelmi évfordulónk van, sajnos a helyet éppen felújítják, úgyhogy ezúttal ez nem sikerült. Veszünk egy bagett alapú hot dog-ot és ezt rágcsálva lesétálunk a Moulin Rouge-hoz, ha már itt vagyunk. Egyébként ez csak egy mulató épület egy piros malommal a homlokzatán. Több százan fényképezik, köztük mi is. :) Megkeressük a közeli Place Pigall-t, egy utcányi szexbolt vezet odáig. A tér szintén felújítás alatt van, de azért a névtáblát sikerül lefényképeznem, és átküldöm a fotót Beusnak az énekesnőmnek, akivel számtalanszor énekeltük a Párizsi lány-t a Neotontól. Vissza metrózunk a Szajna partra még vár ránk egy hajókázás a folyón, viszonylag hamar bejutunk az eleinte reménytelenül hosszúnak tűnő sor ellenére. Közel egy órát megy velünk a hajó, nagyon szép a kivilágított város és a sok híd, és jól is esik kicsit üldögélni a sok séta után. A hajó a Pont de Grenelle hídnál fordul meg ahol a 11,5 m magas párizsi szabadságszobor (Statue de la Liberté) is áll, ami kis testvére (másolata) a New York-i szabadságszobornak, melyet Franciaország ajándékozott az Amerikai Egyesült Államoknak, függetlenségének százéves évfordulója alkalmából. A szobrász Frédéric Auguste Bartholdi volt, a belső szerkezet mérnöki munkáit Gustave Eiffel végezte. A párizsi kisebb szobrot úgy tájolták, hogy az amerikai nagy testvér irányába nézzen az arca.

A hajóút után  ismét vacsorázunk,  a már megszokott éttermünkben, ahol ajándék aperitife-t is kapunk, mint visszatérő vendégek. Én ezúttal csigát is eszem és persze, hogy ízlik. :)

Negyedik nap:

Szilveszter van. Az elmúlt évtizedekben nekem ez a nap mindig munkanap volt. Ilyenkor készültem az esti bulira, gyakoroltam, vagy megpróbáltam előre pihenni, hogy bírjam az éjszakai igénybevételt. Ma senkinek sem kell megfelelnem. Mára már nincsenek nagy tervek. Délelőtti terv, hogy meglátogatjuk a Lafayett áruházat, de egy kicsit korán érkezünk, mert vasárnap lévén csak 11-kor nyitnak, így úgy döntünk elmegyünk a fiatalkori kultuszfilmünk forgatási helyszíneit megkeresni. A házibuli (La Boum) egy igazi tinifilm volt a nyolcvanas években. Sosem gondoltam akkoriban, hogy egyszer Párizsban járhatok, ugyanazokon a kockaköveken, ahol a főszereplő Vic (Sophie Marceau) is lépkedett. A filmben szereplő Vic lakása, gimnáziuma és a kávéház ahol a barátaival találkozik, a valóságban mindössze néhány száz méterre vannak egymástól, a Pantheon környékén. 

A Pantheon látványa sem semmi, és ha legközelebb jövünk, ennek meglátogatása is felkerül a listára. Sokat nem időzünk, hiszen egy kávéház, egy kapualj és egy iskola homlokzatán sok néznivaló nincs. Visszatérünk a Lafayette áruházba, persze nem vásárlási szándékkal, hiszen ez sem nekünk van kitalálva. Gyönyörű épületben rengeteg ember, csupa csillogás minden, az eladókon szerintem olyan értékű ruha van, mint amennyibe nekünk ez az egész utazás került. 

Itt van mindenki, aki számít, nagyon sok márkáról még csak nem is hallottunk, de az áraikat látva nem kínai gagyit árusítanak ők sem. Megyünk néhány kört, de a számunkra elérhető árú tárgyakból sem érint meg minket semmi annyira, hogy olthatatlan vágyat érezzünk a birtoklásukra. Mivel ma fél éjszakát az utcán tervezzük tölteni, visszatérünk a szállodánkba egy kis pihenőre. Mivel az online checking csak az indulás előtt 24 órával lehetséges, így itt az ideje, hogy elvégezzem és kinyomtassam a recepción a repülőjegyeket. Ezzel támad némi bonyodalom, mert a recepción nem hajlandók idegen pendrive-ot a gépükhöz csatlakoztatni, ezért megpróbálom levélben átküldeni a két pdf fájlt, de az email cím kiterjesztése nem a megszokott két-három karakteres, hanem négy, amit az én magyarországi levelezőszerverem azonnal ignorál, így többszöri kísérletre sem sikerül levelet küldeni és amikor már  agyvérzés közeli állapotba kerülök, a recepciós belátja, hogy nincs más megoldás és egy percen belül kinyomtatja a jegyeket a pendrive-ról. Miután elhárult a veszélye annak, hogy hazautazás helyett letelepedési engedélyt kell kérnünk, ismét felkerekedünk, először a Champes Élysées-t célozzuk meg, de itt fél hétkor már olyan tömeg hömpölyög, hogy feladjuk, és visszafordulunk a Latin negyed felé és a megszokott éttermünk felé. Az étteremben nincs hely, ezért egy másik helyre ülünk be, ez utólag nagyon szerencsés választásnak tűnik. Az ételek finomak, elfogadható áron és egy kicsit a hely is magasabb színvonalú, mint az eddigi éttermünk. Végre kipróbálhatom előételként a békacombot és gondolom már nem meglepő senkinek, hogy ez is nagyon ízlik. Fő fogásnak spagettit rendelek tengergyümölcseivel. Feleségem tojásos-paradicsomos salátát eszik és áradozik róla. Mindenkinek ajánlom az éttermet, a neve Flagrant Délice.

A vacsora után elindulunk az Eiffel torony irányába, ahol nem túl nagy tömeg várja az éjfélt. A fő buli a Champes Élysées-n van, itt minden csendesebb, azért is jöttünk ide. Visszaszámlálás, mérsékelt tűzijáték, és elindul a 2024-es év. kicsit nagyobb felhajtásra számítottunk, de ez van. :) A tömeg máris oszlani kezd, mi is elindulunk visszafelé.

Ötödik (fél)nap: 

Ahhoz képest hogy fél kettőkor kerültünk ágyba, már hétkor ébren vagyunk. Reggeli után még kicsit pihengetünk, aztán villámgyorsan összecsomagolunk, és kijelentkezünk a szállodából, a reptéri fuvarunk percnyi pontossággal érkezik, és 20 perccel később már az Orly-n vagyunk. Bőven van még idő, de a poggyászfeladásnál sokáig várakozunk, mert sokan is vagyunk és a reptéri alkalmazottak látszólag nem sietnek sehova. Végül csak rákerül a vonalkódos címke a bőröndünkre, és a biztonsági ellenőrzésen is előbb-utóbb átvergődünk. Szeretek repülni, csak a várakozás izgalma van bennem minden felszállásnál, most is. A gép eléri a V1 sebességet a pilóta elemeli a gépet a kifutópálya betonjától, és még egy pillantást vethetünk madártávlatból erre a szép városra.

 
Gyorsan elszállt a négy nap, tényleg csak egy mintavételre volt elég ebből a városból, így bőven maradt még látnivaló, amire most nem jutott idő. A Louvre, a Pantheon, a Katakombák, a Saint-Denis-székesegyház és még számtalan hely vár további felfedezésre. A városnak egyedi a hangulata. Érdekes látni ahogy egy multikulturális társadalom a mindennapokban működik. Nyilván a felszín alatt vannak még problémák és lesznek is, mégis hiszem, hogy ez a fajta változás megállíthatatlan. Amit most látunk az egy pillanatnyi állapot, ahogy a különböző nációk összeolvadása zajlik. A metrón, az utcán mindenhol szembejön a valóság, ahogy vegyes származású párok, családok, munkatársak, barátok, együtt élik mindennapjaikat. A most születő gyermekek már ebben a környezetben szocializálódnak, számukra ez már olyan szinten természetes közeg lesz, amit a jelenlegi felnőttek ma elképzelni sem tudnak. Mindenesetre láthatóan ők vannak közelebb ahhoz az állapothoz, ahol már szociális asszimiláció vagy faji szegregáció kihalóban van. Hiszem, hogy ezt a folyamatot nem állítják meg szögesdrótkerítések, agymosó propagandák, óriásplakátok. Lehet szembe menni a világ történéseivel és evolúciós folyamataival, de a változás nélkülünk, a szándékaink és akaratunk ellenében is lezajlik. A genetikai keveredés az emberiség hosszútávú túlélését szolgálja. Az emberek nagy problémája, hogy csak saját kis életük időtartamának léptékében tudnak gondolkodni. Számomra nem kérdés, hogy az emberiség összetétele folyamatos változásban van. Ahogy a lakóhelyünk házaiban is idegenek fognak lakni 100 év múlva, és ahogy az Avarok eltűntek a történelemben, úgy fog bekövetkezni, hogy néhány évszázad múlva a jellemző bőrszín Európában már nem a fehér lesz, inkább a kreol. Ilyen már sokszor történt a történelem folyamán, most is be tud, be fog következni.  Evolution is not revolution! Nem tudom Magyarország mikor érik meg ennek felismerésére, ha egyáltalán valaha is megérik. Félek az országunk a kirekesztő, gyűlölködő, mindent megvétózó magatartása miatt ismét kimarad a fejlődés, a továbblépés történelmi lehetőségéből, és évtizedekre dobja vissza generációk lehetőségeit. Négy napig egy olyan országban éltünk, ahol láthatóan az emberek úgy élik életüket, hogy nem ellenségképek vannak a fejükbe elültetve, nem terelik őket minden eszközzel egy bizonyos irányba, ami éppen a vezetők érdekeit szolgálja. Legfeltűnőbb számomra és egyben legkellemesebb emlékképem, amit magammal hoztam az a párizsiak egymással szembeni viselkedése, toleranciája volt. 31-én este, amikor a metrók zsúfolásig megteltek és mindenki az Eiffel torony vagy a Diadalív irányába igyekezett, egy vélhetően ukrán migráns utazott a kutyájával abban a kocsiban ahova felszálltunk. A kutya az oldalán feküdt, a gazdája mellette ült a kocsi padlóján több, mint 10 megállót utaztak velünk míg leszálltak, nagyon útban voltak mindenkinek, mert nagy helyet foglaltak el a fekvő kutyával. A párizsiak mindezt nyugodtan vették tudomásul, mindenki kínosan ügyelt, nehogy véletlenül a kutya lábára lépjen, és egyetlen hanggal nem tették szóvá, az okozott kényelmetlenséget. Elképzeltem ugyanezt a szituációt a pesti metróvonalak bármelyikén, ahol ismerve a magyarok mentalitását, nem úszta volna meg néhány kemény beszólás nélkül, szerencsétlenebb esetben valaki le is dobta volna őket az egyik megállónál. Ez amit láttunk ékes példája az "élni és élni hagyni" vezérelvnek, amire mi egyelőre úgy látom képtelenek vagyunk és a fejlődésünket nagyon nem szolgálja a jelenlegi politikai vezetés, aki megoszt minket és egymás ellenségeivé alakít. Ma én úgy látom, hogy a magyaroknak egyelőre nincs igényük jogállamra, azért mert nem tudják milyen egy jogállamban élni, hiszen még sosem éltek ilyenben. Komfortzónává vált a mai éppen csak elviselhető igazságtalan, kirekesztő társadalom, ahol úgy valójában semmi sem működik, de mindenkinek jut valami alamizsna, amit mindenki foggal-körömmel véd és úgy gondolja, amíg őt nem bántják, addig nem az ő dolga, hogy másokkal szemben mi történik. De holnap már bárki lehet egy üldözött csoport tagja, csak azért mert más a bőrének színe, a vallása, a politikai nézete, vagy csak azért, mert útban van maga a léte valakik hatalmi törekvéseinek.
A komfortzóna soha nem a lehető legjobb, hanem a megszokott rossz.

Szimplavé

 

Több száz képem van rólad, hiszen 16 év alatt több száz buliban játszottunk együtt, küzdöttünk vállvetve, mint két bajtárs a háborúban. 16 év az rengeteg. Ennyi idő alatt, mint egy házasságban, alaposan megismertük egymást, mindent tudunk egymás családjáról, történetéről, vágyairól, gondolkodásáról. Rengeteg órán át játszottunk dalokat, kezeltük a tömeget, a hangszereket, saját hangulatainkat. A kitűnő orgánumú, azonnal szerethető énekhangod sok ezer embernek okozott örömöt és én sem tudtam soha megunni, pedig valószínűleg én hallottam a legtöbbet. Kitörölhetetlenül váltál az életem részévé, akihez közöm volt, aki egy kicsit közelebb került hozzám, mint a nagy átlag. Barátok lettünk. Mert veled nem lehetett ilyen közelségben másként. Csak kevés olyan emberrel találkoztam, akiben a jóindulat, a jószívűség és a békességre törekvés ilyen mértékben van jelen. A mindkettőnkben jelenlévő zenerajongás, ahogy minden gondolatunkat képes betölteni a Zene, amitől mi tényleg elhisszük, hogy tudunk repülni, mint egy drogos, ez a megfoghatatlan elvont valami, olyan közös alapot adott barátságunknak, ami mellett minden más tényező, például hogy valójában nagyon sokban különböztünk egymástól, lényegtelenné vált. Duplavé, így hívták a zenekarunkat kettőnk (Varga-Váradi) vezetéknevének kezdőbetűje adta a névválasztást. Mi csak így írtuk W, ennyire összetartoztunk mint a duplavé két "véje". Többezer óra a hangszerek mögött sok ezer kilométer együtt utazás, próbák és egyéb találkozások, közös kaják, hangszerkiállítások. Megannyi emlék, mind itt él bennem. Véletlenül tudtam meg, hogy beteg vagy. Abban a korban vagyok, amikor már pontosan tudom és napi szinten tudatosul bennem, hogy az élet nem végtelen. Előbb-utóbb mindenkinek bemutatkozik a Halál, aminek számtalan formája van, de az összes út egyirányú. Műtéted előtt mondtam neked és hittem is, hogy nem lesz gond, és szorítok neked. Bár így lett volna. A hat órás műtét sikerült, bizakodtál és veled együtt mindenki.

Két nappal a műtét után még beszélgettünk, ígértem, ha hazajössz meglátogatlak. Ma tudtam meg, hogy a következő találkozásunkhoz sokkal nagyobb utat kell megtennem és a következő együtt zenélésünk már egy égi zenekarban lesz. Itt maradtam egyedül, nélküled már csak szimplavéként. Különös egybeesés és a sors fintora, hogy ebben az évben együtt hagytuk abba a zenélést, én szabad akaratomból, előre eltervezetten, te pedig mert eltávoztál és minden földi tevékenységet befejeztél. Az idén fogalmaztam meg először, hogy a korosztályom számára is "elkezdődött". Már nem távoli ismeretlen idős emberek halnak meg, hanem mi vonulunk egy képzeletbeli sorban egymás mögött, a sorrend boldog tudatlanságában. De a sor folyamatosan mozog előre és egy évben már többször is állunk egy gyászszertartáson, szomorúan, realizálva az élet illékonyságát és siratva valakit és egyben a saját halandóságunkat.

Panem et circenses ...

 Havasi Balázs koncerten jártunk. A jegyeket a cégemtől kaptam ajándékba, így nem került pénzembe szerencsére, mert most borzasztóan szomorú lennék, hogy ennyi pénzt adtam ki valami olyanra, ami számunkra nem volt nagy élmény, és amit költhettünk volna valami tényleges értéket jelentő időtöltésre. Így hatvanhoz közelítve feleségemmel az "Élményeket gyűjtünk nem pénzt!" szlogen alapján próbáljuk tervezni szabadidőnket. Mivel mindketten zenekedvelők vagyunk örömmel vettük a tiszteletjegyeket. Az előadóról nem nagyon tudtunk semmit azon kívül, hogy zongorista és viszonylag nagy név a szórakoztatózenei piacon. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy néhány YouTube videó alapján alkossak előzetes véleményt, gondoltam, az, aki egy Papp László Arénát képes megtölteni nézővel, annyira rossz nem lehet, hogy ne kösse le a figyelmünket egy koncert erejére, főleg mert magamat elég nyitottnak tartom zenei téren, úgy gondolom képes vagyok mindenben meglátni az értékest. Tévedtem. Ilyen  látványos és egyben ennyire semmilyen zenei értéket nem képviselő, unalmas koncerten még sosem jártam. A koncert kis késéssel indult a kiírt időponthoz képest. Az aréna a legnagyobb jóindulattal sem volt teltházasnak nevezhető. Egyes szektorok nagyon foglaltak voltak, például a mi MOL szektorunk is, gondolom köszönhetően a kizárólag tiszteletjegyes nézőknek. A felső szektorok körben üresen tátongtak. Végre mindenki elfoglalta helyét a diszperzites vödör pattogatott kukoricákkal és vödörnyi műanyagkólákkal (ez is egy agyrém) és minden készen állt a csodára. A show hatalmas intróval indult, látványos bevonulások, a Havasi brand (jó ég tudja mit ábrázoló) logóját, címerét viselő lobogó körbehurcolásával, és ugyanezt a piktogramot agyakba égető videó effektekkel. Rengeteg ember a színpadon egyszerre, hatalmas, szerintem indokolatlan, már-már torzító hangerő. Aztán persze bejön a sztár fehér hercegként, fehér haja feltupírozva sem képes elfedni előrehaladott kopaszodását, de ne legyek rosszindulatú, egy zongoristának nem a fő ismérve a kinézete. De lássuk a játékát. Elindulnak a dalok, melyeket a szerző kicsit szerintem túlzóan "tételekként" konferál fel, ami próbálna hajazni a klasszikus zenei darabok felosztására. Sajnos ezzel a hasonlatosságnak itt vége is szakad. Az elhangzó   "tételek" nevetségesen egyszerű, primitív négy fokú dallamocskák, melyek a darab alatt milliószor ismétlődve térnek vissza az unalomig. Persze közben változnak az akkordok, a hangszerelés, de főleg a látvány. A 12 vonós, 8 fúvós, 8 kórista, 3 ütős, 1 hegedűs, 1 szóló- és 1 basszusgitár valamint 1 szintetizátor, összesen 35 főnyi zenész a színpadon a zongoristánk körül, mindent megtesz a siker érdekében, mégsem válik az egész csodává, pedig ezt várnám. Itt ne várjuk  Vivaldi vagy Mozart finom kis zenei hangulat váltásait, képábrázolását. A négy-ötfokú alapdallamok az idő múlásával csak hangosabbak, teltebbek, másabbak lesznek, de mikor 50-edszer hallom ugyanazt a szekvenciát, ásítozni támad kedvem. A "mester" a dalok közti konferanszaiban, (ál)szerényen megemlíti, hogy a zeneszerzést ő úgy tekinti, hogy a dallamok körülötte vannak, melyeket csak lejegyez egy-egy ihletett pillanatban. Néhány dalnál az az érzésem a "mestert" néha nem a múzsa csókolta homlokon, hanem a mázsa. Ilyen dallamok minden (középszerű)zenésznek eszébe jutnak, vannak akiknek még ennél jobbak is, ők aztán előkelő fellépői lesznek a Dáridóhoz hasonló, leginkább mulatós stílusban utazó műsoroknak. Ezek itt annyira kézenfekvő egyszerűségű, közhelyes hangzású szösszenetek, hogy a 99%-unknak eszébe sem jutna ezzel színpadra állni. Bennünk van a hiba, hiszen látszólag ezeket a "Süss fel Nap" bonyolultságú darabokat zabálja a közönség. Vagy nem. Legalábbis a Facebook visszajelzések alapján pozitív a fogadtatás, de a nézőtéren ezt nem látom. Lehet bennem van a hiba és az emberek zömének tényleg nincs szüksége ennél bonyolultabb dallamokra. Vagy már nincs, mert az igényes zenék amortizációjával elérkezett az Azariah korszak, ahol már a látvány , a marketing, a hype, mögött sokadik sorba vonul vissza a produktum. A közönség nem őrjöng, mérsékelten lelkes, inkább azt mondanám udvariasan tapsol a dalok végén. A sok új dal után végre eljutunk a szünet előtti utolsó műig, ami a "Magyar Szimfónia - Nemzeti dal". Biztosan bennem van a hiba, de valamiért bennem nem éri el a kellő hatást a mű, inkább szánalmas erőlködésnek érzem. Egyfajta kormánypropaganda meghosszabbításként érzékelhető az igyekezetet, ahogy próbálják elültetni, erősíteni, egyáltalán életre hívni a nagy, de valójában  nem létező Nemzeti kollektív tudatot. De a dallamok itt sem lesznek cizelláltabbak, maradunk néhány hangon belül, kár, mert 88 billentyű áhítozik még a leütésre a zongorán. Aztán ennek is vége lesz, zongoristánk szünetet rendel el. Itt én legszívesebben haza is mennék, el nem tudom képzelni, mit tud még pluszban nyújtani a következő óra, de ingyen jöttem, meg ki is fizette valaki, hát maradunk.

A második órában a "mester" legnagyobb slágereit próbálja ránk zúdítani mérsékelt sikerrel. Ez a blokk zúzósra van tervezve. Sokkal több rockos alap, amiben a Hooligans dobosa, Kiss Endre (Endi) aktívan közreműködik a dobosokra jellemző, cseppet sem intelligens, annál inkább látványos és parasztvakító "krumpliszórásos" dobszólójával. Egy jelentéktelen  évtizedet töltöttem dobolással, így tudom, hogy amit hallunk az nem bonyolultabb a zongoristánk dallamvezetéseinél. Végül is ilyen téren a két do
log összepasszol. A hangerő ha lehet még elviselhetetlenebb, mint az eddigi fortissimo részeknél. Hallhatóan szenvednek a sub hangsugárzók, "túl van húzva" a hangrendszer, kár, hogy a keverőpultnál ülő technikus ezt nem így hallja. A kevesebb több lenne most is, mint általában. Egyébként sem szól semmi normálisan. Aki hallott már hangosítás nélkül, hegedűt, dobot vonós- és fúvós szekciót az most igencsak meglepődhetett a LineArray rendszerből hallott hangszíneken, melyek csak nyomokban hasonlítottak az eredeti hangszerek hangjára, ami szerintem szakmai alapelvárás lenne. Borzasztó a  csőhangzás, alig jelenlévő magasfrekvenciákkal, sok középpel, és túltolt szubokkal.  A zongora néha teljesen elnyomja az éppen szólót játszó hangszereket. Ezt nem tudom, hogy a kontroll beállításnak, a frontrendszer keverésének vagy sztárzongoristánk alázatának  hiányossága. De tény, hogy annál a dalnál ahol végig a "cselló és hegedű szólam ölelkezett" nehéz volt bármit hallani a zongora kísérettől.  Jön a sláger a "Storm". Ez a téma az elmúlt évszázadok során sok zeneszerzőt ihletett meg. Többek között azért, mert egy viharról szóló műben az eső csepegésétől, a villám által lángra gyújtott erdőből menekülő vadakon át, a mennydörgés sziklarepesztő hangjáig, mindent meg  lehet jeleníteni a hangszerelésben. Komponistánk itt sem bíbelődött sokat. Marad a kis 4 négy hangos fő témánál, amit  bal kezes akkord bontásokkal csinosítgat. Ugyanazt a 4 hangos dallamot játssza egyszer -kétszer, majd tercekkel, aztán oktáv fogásban, de bármit tesz ez végig négy unalmas hang ugyanolyan sorrendben és ritmusban. Erről eszembe jutnak boldog éveim a szekszárdi zeneiskolában, amikor szolfézsórán a 10-11 éves ügyesebb zongorista csoporttársaim már ilyesmiket játszottak. Mindenesetre nem látom és főleg nem hallom a szignifikáns különbséget az általános zeneiskolások és a most színpadon ünnepelt konzervatóriumot végzett előadó között. A színpadon tombolnak a hangszerek, már mindenki fortissimo-ban nyomja. Az impozáns látványvilágot remek tánckar teszi még színesebbé. Minden korrekt, mindenki precízen végzi a munkáját, mégis az egész nem lesz több, mint egy közepes előadás egy gyenge sablonos zenével. Taktikát váltok és áthelyezem a látványra a figyelmem. Most nem a szokásos hangszereseket vizslató tekintettel figyelem a színpadot, nem érdekel ki mit játszik, melyik hangszer szól. Próbálom a látványt egy kerettörténetbe foglalni, mintha egy filmet néznék a zenét pedig ennek aláfestésének tekintem. Ez működik. Erre alkalmas. Egy hangulat erősítésére, ellenpontozására alkalmas amit hallok, mint egy dzs kategóriás hollywoodi film zenéje. Sablonos, nincs benne egyetlen eredeti ötlet sem, de legalább nincs csend a látvány alatt. Vajon ugyanezt érezném Ennio Morricone koncert alatt is? Nem hiszem. Nála minden dal  egy önálló darab, tele izgalmas fordulattal. Végre elbúcsúzik hősünk, persze tudom, hogy a showbiznisz íratlan szabályai szerint a gázsiért még lesz egy kötelező, összepróbált ráadás szám is. A közönség nem nagyon erőlteti, a két óra a legtöbbünknek éppen elég volt Havasi úr zenei ötlettelenségéből, sokan el is indulnak a kijárat felé. De főhősünk visszaünnepelteti magát, és még egyszer belevág a billentyűk közé, és eljátssza a következő, előzőektől alig különböző dalát. Egyszer mindennek vége lesz, szerencsére, már nem adunk még egy esélyt neki, udvarias rövid taps után a többség elindul a parkolók felé, a megérdemelt csend irányába. A hangok alapján valamit még szenvednek a színpadon, de ennél már jobban érdekel, hogy a torlódás előtt jussak ki a mélygarázsból. Az autóban találomra bekapcsolok valami zenét éppen Zorán egyik albuma van lejátszásban, nagyszerű hangszeresek a stúdióban eredeti ötleteket vettek fel, minden dal más, megszólalásában, hangulatában hangszerelésében, egyik sem unalmas, pedig egy orrhangú énekest szolgálnak ki a dalok, mégis ez a zene megnyugtat, kisimítja a felborzolt idegrendszerem, már csak egy rossz emlék a koncert. Nagyszerű dolog, hogy ennyi lehetőség van nagy produkciókat látni manapság és pont ettől lesz veszélyes is, hiszen aki egyszer lát világszínvonalú előadást, ahol a zeneszerzőtől az utolsó road-ig mindenki professzionális munkát végez, az soha többé nem veszi meg a semmit, az álművészetet, a hype-ot. Persze a népnek mindig is kenyér kellett és cirkusz, és a legtöbben soha nem tépelődtek azon, hogy milyen hangokból áll össze egy dal, és egy zeneszerző mitől lesz világhírűvé és mitől felejtik el még életében. Számomra most ez itt nem a felhőtlen szórakozásról szólt, hanem egy csavargyári termékről, egy Azariah jelenségről, a "hogyan adjuk el a semmit" marketing iskola kitűnő tanulóinak vizsgaelőadásáról. Részemről soha többé Havasi Balázs koncert.

Nekrológ

Apósom temetésén 2023.09.13-án elhangzott, általam írt gyászbeszéd.

Paudits Zoltán: Jöttél valaha

Hát ennyi volt a földi lét,

Vége és nincs tovább.

Már nem várnak bontatlan álmok,

Színes, szép csodák.

A hajnalok sem köszönnek,

Melegét nem hinti rád a nap,

S nekünk, kik itt vagyunk még,

Csak emléked, mi megmarad.

Hangod, mosolyod és minden

Apró kis mozdulat

Bennünk él, s mi féltve

Őrizzük arcodat.

S, ha voltak vágyaid, titkok,

Mikről soha nem beszéltél,

Talán, mert szégyellted,

Vagy talán, mert féltél,

Most kiáltsd ki bátran,

Hadd hallják a csillagok.

Ők majd megértik azt is,

Mit földi halandó soha nem tudott.

Most lehunyt szemmel fekszel,

Felhők távolából nézel a földre,

Jöttél valaha sírva egyszer,

S szótlan csendben mentél el örökre.

 Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt gyászoló rokonok, barátok, ismerősök!

 A mai napon egy rendkívüli férfitől búcsúzunk. 94 évet élni a Földön, már önmagában rendkívüli teljesítmény, ami csak a kiválasztottaknak adatik meg. Nem gondolhatjuk, hogy ez a vak szerencse, a sors egy különös rendezőelve alapján történik, anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná az embert és annak tulajdonságait, akaratát és küzdelmét. A 94 csak egy szám, emberi életévben sok, a galaktika végtelen időfolyamában mindössze egy érzékelhetetlen villanás. Lajos bácsi számára is ez a 94 év visszafelé tekintve gyorsan lepergett. Mégis számára ebben volt minden, amiről fiatalon álmodott és megvalósított a boldog és sikeres élet. Soha nem gondolta, hogy ez önmagától létrejön, mindig a munkában a szorgalomban hitt. Egész életét végigkísérte rendíthetetlen optimizmusa, az önmagába vetett hite. A manapság divatos pozitív életszemlélet szerint élt már akkor, amikor még senki sem tudta mi az. Így élt, mert nem tudott másként. Az élete a bizonyíték arra, hogy a recept bevált.

Lajos bácsi két háború között 1929.március 20-án született a Veszprém megyei Halimbán. Szegény család első gyermekeként érkezett, mindennapi megélhetéssel küzdő szülőkhöz. A későbbiekben érkező lánytestvér fokozta szegénység következtében, az akkoriban gyakori megoldás szerint a két testvér a rokonságban egymástól távol nevelkedett fel, csak harmadik testvérük megszületése után egyesülhetett újra a család, aminek fenntartásában már az ifjú Lajos bácsinak is komoly szerep jutott. Néha az a legjobb motiváció, ha tudjuk mit nem szeretnénk, és Lajos bácsi megtapasztalta a mélyszegénységet és tudta, hogy bárhogy is, de ő nem így fog élni. Nehéz szakmát választott. Kovácsinasnak állt, és már az első perctől hatalmas szorgalommal vetette magát bele a szakma elsajátításába. Jó érzéke volt a vashoz, és az ügyes kezek alatt szép dolgok születtek. Ahogy az izzó vas formálódik az üllő és a kalapács között, ezzel a képlékenységgel formálta az ifjú kovácsinas a jövőjét. A kovácstűz izzását nemsokára egy hatalmasabb tűz izzása követte, amikor 1953 októberében megismerkedett egy Ilonka nevű lánnyal, és ez a találkozás egy életre szóló szerelem kezdete volt. Nem a mai „álompárok” kívül csillogó, belül üres szerelme, hanem az igazi, az egyetlen, az örök. 1958-ban kötöttek házasságot. A Földön rengetegen élnek házasságban, ezek a házasságok óceánnyi méretűek. De csak néhány pár képes arra, amit ők ketten megvalósítottak, hogy az átlag házasságok óceánjából világítótoronyként emelkedjenek ki, és mutassák az egyetlen helyes irányt, ami az egy életen át tartó boldogság szigetére vezet. Csak gondoljuk bele! Több mint 60 év házasság boldogságban.

Nincs ember, aki nem erre vágyik, nincs olyan, aki azt mondaná, hogy ennél van értékesebb dolog a világon, hiszen ezt nem lehet megvásárolni, kierőszakolni, és elvenni sem. Szinte lehetetlen, nekik mégis sikerült. Házasságukból két gyermekük született 1959-ben Lajos, majd 1964-ben Ilonka. A fiatal pár hatalmas lendülettel végezte napi munkáját, azt az édes kötelességet, amit vállaltak, és a család élete a békés, szeretettel teli létezés burkán belül zajlott a mindennapokban. Lajos bácsi eközben a gépész szakma felé vette az irányt a világ előrehaladtával elszaporodott gépekhez az elsők között szerezte meg a szaktudást és javította azokat és ezzel párhuzamosan dolgozott is velük. Először a hídvégi majd nyugdíjazásáig a medinai termelőszövetkezetben dolgozott. Sokszor mesélt a fülke nélküli kombájnokról, amelyekkel akkoriban a gabonát aratták, a nyári forróságban, hatalmas porban és zajban. De számára ez is már csak egy kellemes emlék volt, mert ő mindig azzal a természetességgel végezte a munkáját ahogy a Nap felkel és lenyugszik. Minden lehetőséget megragadott, hogy a családjának egyre jobb körülményeket teremtsen. Soha nem panaszkodott, soha nem látta a környezete szorongani, az elkerülhetetlen problémákat is hatalmas optimizmussal kezelte és oldotta meg. Közben gyermekeik felcseperedtek, felnőtté váltak majd megjelentek az unokák, 1989-ben Zolika később 1995-ben Olívia. Néha amikor előkerült a halál gondolata, mosolyogva legyintett és azt mondta: „Majd azt hagyjuk utoljára.” 66 év közös évet adott az élet számára feleségével. A világgal kapcsolatát lassan, de napról-napra érzékelhetően elveszítő Ilonka néni betegágya mellett minden nap ott ült a közel 90 éves Lajos bácsi, aki minden nap beutazott hozzá, táplálta, fogta a kezét, és a házassági fogadalmát soha egyetlen pillanatra nem adta fel. Számára ez is természetes volt, hiszen 66 évnyi közös történetük alatt mindent egymást szeretete határozott meg.  De a gondos ápolása, és odaadó szeretete is csak lassítani tudta a betegség lefolyását, melynek következtében 2019 november 23-án Ilonka néni szíve utoljára dobbant. Ettől a naptól Lajos bácsi számára a világ elveszítette színeit. Azokat a színeket, amikért szeretett élni. A szíve árvává vált, élete során talán először találkozott olyan problémával, amit nem tudott megoldani. Mert ebben az esetben nem volt megoldás. A feltett „miértekre” nem voltak válaszok, a keletkezett űrt nem volt képes semmi betölteni. Talán nem véletlen, hogy nem sokkal ezután jelentkeztek betegségeinek első jelei. A megsebzett lélek képes a testet is magával rántani a szakadékba. De az élet még mindig élet volt. Reggel fel kellett kelni és a feladatokat elvégezni. Közben sikerült sok szép helyre elutazni a családdal, így többek közt újra láthatta gyermekkorának helyszínét Halimbát, és életében először láthatta a tengerbe lenyugvó Napot is.

Idős kora ellenére is végig naprakész maradt a világ történéseiben. Az akarat, a szívósság, a gyógyulásba vetett hit, az utolsó percig kitartott. Vállalta a nagyon kockázatos műtétet, mert egy pillanatig sem gondolta, hogy ezúttal nem lesz elég az a szilárd eltökéltség, ami egész életében mindenhez elég volt. Az orvosok meglepetésére 30 napig kitartott mielőtt elfogyott az ereje. De egyszer mindennek elérkezik a vége, az az időpont is, amiről ő azt mondta: „utoljára”.

Márai Sándor írja, hogy valami örökre elvész bennünk, amikor eltávozunk. Valami, amit nem lehet írásba, képbe vagy hangfelvételre rögzíteni. A nagy író után megmaradnak könyvei, a nagy művész után képei vagy szobrai, a nagy zenész után megmarad a dallam, a „tétel”, melyet jegyekkel fölírt egy darab papírra. Lajos bácsi ránk hagyta önmaga emlékét. Vidám mosolyát. Pozitív életszemléletét. Az Életbe vetett hitét. Példaként állította elénk Önmagát, ahogy megtestesítette az életen át tartó szerelmet, a házastársi hűséget, a gondoskodó, fáradhatatlan apát és nagyapát.

Kérem őrizzük emlékét kegyelettel!

Ismeretlen szerző: Könnyeket hullathatsz

Könnyeket hullathatsz, mert elment,

Vagy mosolyoghatsz,

Mert élt.

Becsukhatod szemed,

S kívánhatod, hogy visszajöjjön,

Vagy kinyithatod szemed,

S láthatod, mi mindent hagyott hátra.

Emlékezhetsz rá,

S csak arra, hogy elment,

Vagy ápolhatod emlékét,

Hogy tovább élhessen.