Forever and for Always

Nem először történik meg velem, hogy egy szívemhez nagyon közeli nő hirtelen elveszíti a szíve alatt hordott magzatot. Külső személy számára ez nem nagy dolog, mondhatni rutin történet, de "belülről" közel sem ilyen egyszerű a történet. Hetek, hónapok reménysége és csalódásai után végre kibontakozott egy újabb élet, valahol mélyen, először csak sejtszinten, és az idő múlásával lassan bizonyossággá vált. Ezzel együtt növekedett a remény, új tervek körvonalazódtak, és a jövőképbe beépült ez a kicsiny élet, ez az apró kis ember, akiről a világ a beavatottakon kívül még mit sem tudott. De a napokban megváltozott valami, és a természet elemi szűrőrendszerei - amelyekről mi szeretünk megfeledkezni, mert annyira elhisszük az orvostudomány mindenhatóságát - működésbe léptek. Valami megszakadt, mielőtt még elkezdődött volna. Én meg csak állok tehetetlenül, szorongatom, a kezemben a telefont, és szavakat, mondatokat formázok magamban, de úgy érzem mintha egy idegen nyelven kéne megszólalnom, melynek nem ismerem a szavait, kifejezéseit. Pedig csak arról van szó, hogy nem tudom mi az amivel enyhíthetném a fájdalmát, mit mondhatnék, ami nem hat kegyetlenül, vigaszt nyújt, és a mai állapotban a holnap tovább élhetővé válik? Nem szeretnék rázúdítani egy közhelygyűjteményt, abból így is kap biztosan eleget másoktól. Tudom mennyire szeretne egy babát, és azt is tudom mennyire jó helyre kerülne a kicsi. Az Isteni igazságossággal már sok bajom volt, mert az a helyzet, hogy inkább szeszélyes, mint igazságos. Különben mi arra a magyarázat, hogy a hajléktalan, alkoholista nők makk egészséges gyerekekkel töltik meg a gyermekotthonokat, míg a normális nők néha csak kínkeserves módon képesek egy gyereket életre hívni, ha egyáltalán sikerül? Persze beszélhetünk a ketyegő biológiai óráról, gyárthatunk ezernyi elméletet, de rögtön találunk rá egy ellenpéldát, amivel cáfolható. De mégis a legrosszabb az, hogy nem tudok segíteni, abban, hogy könnyebb legyen ezt a traumát átélnie, mert már régóta tudom, hogy az ember az élete döntő, és fontos történéseiben mindig teljesen egyedül van. Ezeket a harcokat egyedül kell megvívnunk a legnagyobb ellenfelünkkel saját magunkkal. Mégis szeretnék valahogy osztozni vele, még ha ez lehetetlen is, de ez talán érthető, hiszen a szóban forgó hölgy, az én egyetlen példányban létező szeretett kishúgom.

Talán a kedvenc dala segítségével tudok egy kis energiát sugározni számára, hogy képes legyen majd újra mosolyogni a világra, és ismét a régi vidám, mindenki által szeretett lány legyen.
Nagyon szeretlek tesó, és ez így lesz Forever and for Always.